A Squid Game továbbra is minden idők egyik legnézettebb sorozata. A kimutatások szerint december végén már több mint 265 millióan nézték meg. Vajon mi lehet az oka annak, hogy az embert teljes mértékben a képernyő elé szegezi? Miközben az epizódokat néztem, arra lettem figyelmes, hogy – mindamellett, hogy aktívan figyelem a cselekményszálat –, elfilozofálgatok magamban és olyan kérdések foglalkoztatnak, mint például:
- Valóban igaza volt Hwang Dong-hyuknak abban, hogy ezek a brutális képsorok kellenek ahhoz, hogy jobban megértsük milyen az emberi természet? (Látszólag igen, hiszen biztos vagyok benne, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki ezernyi kérdést tett fel magában.)
- Hogyan viselkednék hasonló helyzetben?
- Amikor az ember már mindenét elvesztette, valóban nem számít, hogy “vásárra viszi a bőrét”?
- Egy ilyen helyzetben léteznek még az olyan fogalmak, mint például: barátság, erkölcsök és önazonosság?
- A túlélési ösztön tényleg mindent felülír, amiben addig vakmerően hittünk?
- Ki az, aki élvezkedik azon, hogy több száz ember halálát végignézi?
Az igazi Squid Game
Hosszú perceket követően az ember általában elhessegeti a gondolatait azzal, hogy „na de ez csak fikció, ne vicceljünk már, ilyen a való életben nem következhet be.” És aztán arcon csap a valóság, hogy de mégis, létezik ilyen…ráadásul gyerekekkel.
Pár nappal azután, hogy megnéztem a sorozatot, szembe jött velem egy kép, ami az 1900-as években készült, a következő felirattal: az igazi Squid Game. A képeken már omladozó, de nagyon is valóságosnak tűnő rózsaszín-zöld csempékkel díszített folyosók voltak, teli lépcsőkkel, a sorozatra jellemző játékos alakzatokkal és zsúfolt ágyakkal.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy néhány kép valójában a mesterséges intelligencia kreálmánya volt, azonban a mögötte meghúzódó történet nagyon is igazi.
Nem egy családot szakítottak szét egymástól
Han Jong-sun mindössze nyolcéves volt, amikor teljesült az egyik nagy vágya: az igencsak elfoglalt édesapja elvitte őt kirándulni. Ekkor 1984-et írunk, egy gyönyörűnek induló őszi nap volt. Han édesapjának azonban még volt egy kis elintéznivalója, éppen ezért úgy döntött, hogy néhány percre a közeli rendőrsön hagyja a gyerekeit, rendőri felügyelettel. Ekkor még nem sejtette, hogy ez volt a legrosszabb hely, ahol csak hagyhatta őket.
Apa azt mondta, hogy ott várjunk és mindjárt jön. Később megállt egy busz a rendőrség előtt, majd betuszkoltak minket egy buszba.
„Fogalmunk sem volt arról, hogy hová visznek minket. Nem sírtunk, hanem bőgtünk” – mesélte harminc évvel később Han Joung-sun a BBC-nek, majd azt is hozzátette, hogy még a buszon őt és a nővérét elkezdték verni, mondván, hogy túl hangosak voltak. A busz egy magánintézménybe szállította őket, amely kezdetben egy jóléti központ volt, majd később egy brutális „koncentrációs tábor” lett.
Fotó: Brothers Home Welfare Center
„Ritkán volt lehetőségem zuhanyozni. Tele volt a testem tetvekkel. Minden nap, szó szerint minden nap rohadt halat és büdös árpás rizst ettünk. Szinte az összes rab alultáplált volt. Négy ember aludt cikcakkban egy kiságyon. A kollégium sarkában minden éjjel nemi erőszak történt” – emlékezett vissza Han.
A Brother’s House, avagy a brutális fogolytábor, ami pokollá tette az emberek életét
A XX. század közepén, vagyis az 1950-es években Korea azért küzdött, hogy kilábaljon a második világháború és a koreai háború által okozta pusztításokból. A Brothers Home eredetileg árvaházként üzemelt 1960-tól, azonban néhány évvel később a „rémálmok háza” lett.
A háború után Dél-Korea népessége fokozatosan nőni kezdett, az 1980-as években pedig elérte a gazdasági stabilitást. Az egész ország lázban égett az 1986-os Ázsiai Játékok, illetve az 1988-as szöuli olimpia miatt, éppen ezért a kormány elkezdte sürgetni az újjáépítésre irányuló erőfeszítéseket, hogy az ötkarikás játékokra jobb színben tüntessék fel az országot.
1981 áprilisában egy levél érkezett Nam Duck-woo-hoz, az akkori miniszterelnökhöz. A levél a Koreai Köztársaság elnökétől érkezett, aki arra utasította a hatóságokat, hogy fogják el a csavargókat, (a szerk.: csavargónak titulálták azt is, aki otthon vagy munka nélkül marad, adott esetben alkalmi munkákból tartotta el magát) illetve a koldulókat. A baj csak az volt, hogy sokakra nem illett rá ez a jelző, mégis ebben a “jólétinek” nem mondható állami intézményben találták magukat.
Egy helyi ügyész 1987-es vizsgálata szerint a befogadottak kevesebb mint 10 százaléka volt „csavargó”. A többiek árusok, cipőpucolók vagy részegek voltak, de még gyerekeket is fogva tartottak.
A rendőrök erőszakkal fogták el ezeket az embereket és vitték el az otthonokba. Mindeközben a rendőrség állítólag jutalmat kapott azért, hogy „megtisztította” az utcákat azzal, hogy ezeket az embereket a központba küldte. Az eredeti terv az volt, hogy befogadják őket, ételt, ruhát és oktatást kapnak, majd egy év múlva szabadon távozhatnak.
A Brothers Home lakói dolgoznak egy építkezésen, egy ’86-os felvételen (Fotó: Profimedia)
A valóság azonban ennél sokkal brutálisabb és embertelenebb volt. Sokan közülük 5-6 év múlva láthatták újra a családjukat. Az intézményt 1987-ben kénytelenek voltak bezárni, miután több mint 30 rabnak sikerült megszökni, ez által napvilágra került, hogy mi is történik a falak mögött.
1986-ra több mint 16 000 embert tartottak fogva a 36 állami támogatással működő intézményben. A busani volt a leghírhedtebb, ugyanis 4355 embert tartottak fogva egy olyan épületben, amely eredetileg maximum 500 fő befogadására épült.
Jóléti intézmény helyett koncentrációs tábor
A Brothers Home-ot a hadsereg egykori őrmestere, Park In-keun vezette. Később az áldozatok és a nyomozók beszámolója alapján kiderült, hogy Mr. Park koncentrációs táborként irányította a helyet, amelyet magas falak és rengeteg őr vett körbe. A fogvatartottakat leselejtezett katonai egyenruhákba vagy kék tréningruhákba öltöztették, majd hajnaltól egészen estig gyárakban dolgoztak.
Az intézmény a bérek több mint felét, de olykor az egészet zsebre rakta. Azok a fogvatartottak, akik szökéssel próbálkoztak, kegyetlen büntetést kaptak, de azok sem úszták meg, akik csendben “tették a dolgukat.” Gyakran kínozták, verték és megerőszakolták őket, több száz halálos áldozat holttestét pedig titokban temették el.
A Brothers Home komplexuma Busanban, Dél-Koreában (Fotó: Wikipedia)
A börtönélet
Az intézmény másik túlélője, Choi Seung-woo még szintén nagyon fiatal volt, egészen pontosan 13 éves, amikor a rendőrség elrabolta. Éppen hazafelé tartott az iskolából, amikor egy rendőr megállította, majd elkezdett kutakodni a táskájában. A táskájában talált egy fél kenyeret, amit Choi az iskolából kapott.
A rendőr megkérdezte tőle, hogy honnan lopta a kenyeret. „Az iskolában kaptam” – mondta. Addig verte a 13 éves iskolás gyereket, amíg be nem ismerte a bűnt, amit valójában el sem követett. Másra sem vágyott, csak arra, hogy a rendőr elengedje és hazamehessen, azonban ennek ellenkezője történt: bekényszerítették egy buszba és kezdetét vette a börténélete. Közel 5 évet töltött az intézményben, ez idő alatt pedig brutális szexuális és fizikai erőszak áldozatává vált.
A szakaszvezető és néhány másik srác levette rólam az összes ruhámat, és egy vödör hideg vizet öntöttek a testemre. Meztelen voltam és reszkettem, de mepróbáltam aludni, de a szakvezető újra eljött és megerőszakolt. Ezt követően még három éjszakán keresztül ezt csinálta velem.
Choinak mindössze egy hétbe telt mire rájött, hogy halálos áldozatok is vannak.
Park Sun-yi, a Brothers Home egyik áldozata, könnyek között szólalt fel egy sajtótájékoztatón a Szöulban található Igazság és Megbékélés Bizottság meghallgatásán, 2022. augusztus 24-én. A bizottság megállapította, hogy a dél-koreai kormány felelős a Brothers Home-ban elkövetett szörnyűségekért, ahol több ezer embert rabszolgasorba kényszerítettek és bántalmaztak az 1960-as és 1980-as évek között (Fotó: Profimedia)
Az évek során sok szülő próbálta visszakapni gyermekét. Choi családja mindenhol kereste a fiút. Elmondása szerint családja megpróbált bejelentést tenni az eltűnt személyekről és a bátyjáról – akiket szintén a központba vittek – de a rendőrség egyszerűen figyelmen kívül hagyta őket.
Az 1980-as évek közepére kezdtek el terjedni a pletykák, hogy ezekben a központokban agyonverik az embereket. Choi apja bízott abban, hogy gyermekei még élnek és elrabolták őket. Bekopogott a létesítmény ajtaján és addig tiltakozott, amíg szabadon nem engedték gyermekeit. A szabadulás azonban közel sem hozott “megváltást.” Az átélt traumák miatt Choi bátyja 2006-ban öngyilkos lett.
A Brothers Home-ot 1988-ban bezárták. A visszaélések kulcsfontosságú részleteiről 1987-ben számoltak be, amikor az ügyészek és az ellenzéki törvényhozók vizsgálatot folytattak az otthonban.
Az ügyészek azonban évtizedekkel később elismerték, hogy politikai nyomás hatására megpróbálták “felhígítani” a vizsgálatot, ugyanis az állam megpróbálta eltussolni az ügyet. Az ügy 2012-ben kapott nagyobb nyilvánosságot, amikor az egyik túlélő (a szerk.: a cikk elején említett Han Jong-sun) tiltakozásba kezdett.
Évekkel később törvényjavaslatot nyújtottak be az ügy felülvizsgálására, de végül elvetették. 2020-ban a nemzetgyűlés újraindította az Igazság és Megbékélés Bizottságát, vagyis a múltbeli emberi jogi jogsértések kivizsgálásával megbízott kormányzati ügynökséget. A Brothers Home volt az első ügy, amelynek kivizsgálásáról a bizottság döntött.
