Majd január elsejétől
Az első komolyabb leszokási kísérletemet egy jelentős külső kényszerhez próbáltam kötni: 2011. szilveszterének úgy indultam neki, hogy oké, akkor én ma éjfélkor elnyomom az utolsó szál cigimet. Holnaptól úgyis tilos lesz rágyújtani a szórakozóhelyeken, és az újévet ezúttal egy elég népszerű pesti romkocsmában köszöntöttem a barátnőimmel. Kell ennél tökéletesebb alkalom? Kell, hát. Igazából ennél csak tökéletesebb alkalom van. Egészen addig, amíg bármilyen külső kényszertől teszi az ember függővé a leszokást – legyen az egy bizonyos dátum vagy akár a megfelelés a kedvesünknek, törékeny lesz az az elhatározás. Mert aztán jön egy stresszes helyzet, egy buli, egy jajmostmegérdemlem ésúgysetudjameg, és már vissza is csúszik az ember a nikotincsapdába.
Elektromos cigivel
Ez volt a második nagyszabású leszokási próbálkozásom. Életem legszürreálisabb élménye volt, amikor elvándoroltam a Keleti közelében, egy szexshopban helyet kapó e-cigi-lelőhelyhez, és megvettem a magam kis készülékét, és persze meg is kértem az eladókat, hogy okosítsanak ki alaposan, és mutassák meg, hogy működik. Nem kell semmi rosszra gondolni, tényleg e-cigi volt. Illetve tulajdonképpen az is épp elég rossz. Magyarországon 2013 nyaráig lehetett engedély nélkül árusítani, utána azonban radikálisan megcsappant a lelőhelyek és a felhasználók száma is. Ami a saját tapasztalataimat illeti: nem is csodálom. Én két dolgot értem el a készülékkel: jobban fulladtam tőle, mint a sima cigitől valaha, és ráadásul még hiányzott is az a bizonyos zsibbasztó érzés, amit minden nikotinista jól ismer: ahogy letüdőzi az ember az első slukkot, és a füst elkezdi csiklandozni a torkodat – na, ennek az élménynek baromi könnyű a rabjává válni. E-ciginél, viszont nyoma sincs. A torkodban nem érzel semmit, itt a cucc egyből a tüdőre megy. Én kábé egy hétig próbálkoztam a használatával, aztán feladtam örökre, inkább visszatértem a hagyományos verzióhoz.
Amíg elhiszed, hogy nem vagy a rabja, és bármikor le tudod tenni
Speciel én ezt sosem hangoztattam, mindig is éreztem a mondat nonszensz voltát. A dohányzás ugyanis szenvedély. Nem te uralod, ő ural téged, és alattomban építi le szép lassan a légzőrendszeredet és okoz egyre több kellemetlen testi tünetet, ahogy egyre tovább tart a függőséged. Amíg azzal áltatod magad, hogy ugyan már, te bármikor képes vagy lemondani róla, az azt jelenti, hogy valószínűleg még egyszer sem próbáltad meg komolyan letenni, és sosem néztél szembe azzal, hogy azok a füstölgő kis bűzrudak milyen irgalmatlan erővel uralják az életedet.
Csak napi 1-2 szálat, csak ha bulizok, csak, csak, csak
Innováció a tüdőrák gyógyításában
Az Európai Unióban évente közel 400.000 embernél diagnosztizálnak nem-kissejtes tüdőrákot, mely ezzel a harmadik leggyakoribb rákos megbetegedés. A túlélési arányok rosszak; a diagnózis felállítását követően csupán a betegek 15%-a marad életben 5 évnél tovább. A nem-kissejtes tüdőrák korszerűbb, kombinációs kezelése révén az Európai Unióban évente 30.000 haláleset lehetne elkerülhető. A javuló túlélési arányok segítenek a betegek lelki megrázkódtatásának enyhítésében és a családok gondozási és pénzügyi terheinek csökkentésében.
Nem mondom, hogy ezt nem lehet megcsinálni, sőt! Igazából nagyon sokan csinálják az ismerőseim közül is. Van, aki egész nap nem gyújt rá, aztán amikor este hazamegy, egy pohár bor és két szál cigi társaságában vezeti le a napi stresszt. És van olyan ismerősöm is, aki hétköznap nem gyújt rá, de ha eljön a hétvége, rögtön vesz egy dobozzal, mert a tökéletes ellazuláshoz neki hozzátartozik a békés füstölés élménye is. Persze ha valaki rákérdez, hogy dohányzik-e, azonnal rávágja, hogy nem. Aztán halkan hozzáteszi: csak néha. Vagy csak keveset. Én meg azt teszem hozzá magamban: igen, most éppen. De ez a csak keveset borzasztóan törékeny állapot, mert bármikor jöhet egy hullámvölgy vagy egy stresszesebb élethelyzet, ami a csak kevésből észrevétlenül napi fél dobozt vagy még többet csinál.
Amíg nem kezd zavarni, hogy dohányzol
Tapasztalataim szerint az első nagy lépés a leszokáshoz vezető úton, ha elkezd zavarni – bármilyen okból –, feszélyezni, majd mérhetetlenül idegesíteni az, hogy dohányzol. Amíg ez nincs, addig nem tudod teljes szívvel elkötelezni magad a leszokás mellett. Én először azt kezdtem utálni, hogy a hosszú, göndör hajam, az egyetlen olyan dolog, amivel maradéktalanul elégedett vagyok magamon, rém büdös lett tőle. Meg a ruhám és a kezem is. Nem is beszélve a reggeli leheletemről, amihez képest a pöcegödör harmatos rózsakertnek tűnt néha. Aztán ahogy elkezdett fölkúszni a cigi ára, egyre többet rágódtam azon, hogy azt a napi – akkor – 750 forintot, amit egy doboz cigarettára áldozok, mennyi értelmesebb dologra is költhetném. És ahogy teltek az évek, egyre jobban szégyelltem magam, amiért nem vagyok elég erős, hogy abbahagyjam, és csak rombolom a szervezetemet rendületlenül. Néha elképzeltem szerencsétlen tüdőmet, ahogy szürkén, minden erejét megfeszítve harcol a túlélésért a mellkasomban, és ilyenkor aztán végképp szörnyen éreztem magam.
Fülledt augusztusi péntek volt, épp a nyári szabadságom első napját töltöttem. Megfőztem a kávémat, kiültem a teraszra, és rágyújtottam, ahogy rendszerint szoktam kezdeni a napjaimat. Néztem a kezemben parázsló csikket, és átfutott az agyamon, hogy ha nem lenne ez a büdös kis cucc az életem része, akár még nyaralásra is futotta volna idén, és nem kellene a kéthetes szabimat a városban tengve-lengve töltenem. Bámultam bele a füstbe, elképzeltem, ahogy a tengerparton süttetem a hasam a 30 négyzetméteres albérletben való dekkolás helyett. És azt mondtam: végül is miért ne lehetne éppen ez az utolsó szál? Végig se szívtam, elnyomtam rögtön. És ennek nyáron már öt éve múlt.
Nem használtam nikotinos rágót, sem tapaszt, sem semmi hasonló segédeszközt. Annyi történt, hogy a korábbi tunya életmódom helyett elkezdtem komolyan – heti 3-4 alkalommal – edzeni, és egy éven át minden egyes nap felírtam a határidőnaplómba a cigire el nem költött 750 forintot. Azt nem mondom, hogy maradéktalanul félre is tettem az összeget. És azt sem mondom, hogy könnyű volt leszokni. Főleg, amikor olyan társaságba mentem, hol a többiek szívták, legszívesebben kismároltam volna a füstöt a szájukból, annyira hiányzott. De egyszer sem inogtam meg, és erre rém büszke vagyok.
A következő nyáron pedig, ha nem is a tengernél, de két teljes hétig a Balaton-parton süttettem a hasamat, és elmondhatatlanul boldog voltam, hogy annyi elfecsérelt nyár után megint van elég pénzem arra, hogy azt tegyem, ami a világon a legnagyobb boldogságot jelenti számomra: végre utazhattam.
És az elmúlt öt esztendőben minden évben megjutalmaztam magam egy hosszabb-rövidebb nyaralással. Mert megérdemlem, elvégre tíz teljes év után sikerült leszámolnom a legnagyobb ellenségemmel úgy, hogy semmilyen segítséget nem vettem igénybe hozzá. Na, ezt csinálja valaki utánam! Baromi kemény meló, de végül oltári jó érzés. Csak ajánlani tudom.
