Te mikor tartottál először kamaszmediációt?
Úgy tizenkét évvel ezelőtt. A gyermekvédelemben dolgoztam hét évig, a családsegítő szolgálat küldte hozzám a családokat. Amikor látták, hogy a mediáció milyen sok esetben segít, egyre inkább rákaptak. Hét éven keresztül dolgoztam a családsegítőnél, nagyon sok konfliktushelyzetbe láttam bele, persze a legtöbbször nehéz ügyek voltak, és már elég későn kerültek hozzám. Aztán szerencsére a kollégák belátták, hogy minél előbb küldik a családokat, annál eredményesebbek leszünk.
A mediáció speciális konfliktuskezelési, adott esetben permegelőző módszer, melynek lényege, hogy a felek vitájában, a felek közös beleegyezésével egy semleges, harmadik fél (a mediátor) segít, közvetít a felek konszenzusán alapuló döntés létrehozásában, melyet írásba is foglalnak. Ez a módszer elősegíti a felek közötti kommunikációt, támogatja a felek közötti bizalom kialakulását, megerősödését, építi a kapcsolatot. Időtakarékos (általában néhány alkalom elég egy vita rendezéséhez), költségtakarékos (sokkal olcsóbb, mint a bírósági eljárás) és hosszú távú változást eredményez. Leggyakoribb alkalmazási területei: családi, válási, párkapcsolati mediáció, üzleti, munkaügyi, gazdasági mediáció, oktatási, igazságügyi mediáció.
Most is van kamasz ügyfeled?
Nem, már öt éve nem dolgozom a családsegítőnek, civilben pedig nem igazán keresnek meg ilyen ügyekkel. Azt hiszem, nem ismerik az emberek a kamaszmediációt, kevesen tudnak róla, hogy létezik. Pedig sok esetben néhány alkalom után jelentős változást tudunk elérni a szülő és a gyerek kapcsolatában, gyakorlatias eszközökkel.
Ráadásul Magyarországon sokan ódzkodnak attól, hogy pszichológushoz menjenek, miközben egyedül nem tudják megoldani a problémáikat.
Szerintem a legtöbbször azzal van a gond, hogy el kellene ismerni szülőként, hogy baj van. Nehéz belenézni a tükörbe. Pedig nagyon fontos lenne beleállni a konfliktusba, felelősséget vállalni a kapcsolatért, ami sokszor könnyen el tud csúszni kamaszkorban. Látom a harmincéves lányom barátait, ritka az, aki nem járt már fiatal felnőttként terápiára. És a legtöbb problémát a családból hozzák – megoldatlan konfliktushelyzetek miatt. Mindenki hajlamos magából kiindulni, csakhogy szülőként nekem is rá kellett döbbennem, mennyire máshogy látjuk a dolgokat. Nem egyszer értettük tökéletesen félre egymást, teljes döbbenetemre. Elég egyetlen mondatot máshogy értelmezni! A jó kommunikáció viszont egyáltalán nem könnyű, különösen nem egy kamasszal, mert ebben a korban sokszor nehéz szóra bírni a gyerekeket. Képesek egész nap bent ülni a szobájukban. Nálunk az vált be, hogy amikor jön, akkor beszélgetünk. Akár hajnalig is. Ha egy kamasz kezdeményez, akkor nincs mese, félre kell tenni mindent. Én sok mindent így tudtam meg a gyerekemről.
Gyakran csak egymással tudnak szót érteni. Jelenet a thirteen című filmből. (Fotó: Anne Cusack/Los Angeles Times via Getty Images)
Mediáció közben sikerül megnyitni a gyerekeket?
Előbb vagy utóbb. Vannak konokabbak, akiknek hosszabb ideig tart feloldódni, de türelemmel meg lehet törni a jeget. Vannak témák, amelyekkel általában be lehet hozni őket a beszélgetésbe. Például a barátok, zene, hobbi, ami őket érdekli. A legtöbben szeretnek magukról beszélni, ha őszinte érdeklődést éreznek. Ami biztos, fegyelmezni nem szabad. Ha akar, húzódjon félre, akár üljön háttal. Amikor elkezdi jól érezni magát a folyamatban, közelebb jön, odafordul a szülő felé. Mediátorként elfogadónak kell lennem, hiszen azért keresnek meg, mert nincsenek jól. Gyerekként ezt még nehezebb kezelni, ezért fontos a megértés.
A szülők el tudják fogadni, hogy a mediációban a gyerek egyenrangú fél?
Ezzel tisztában vannak már a mediáció előtt, hiszen megbeszéljük a feltételeket. Általában tartunk előkészítő beszélgetést is, hogy felmérjem, egyáltalán mediálható-e a konfliktus, illetve a felek alkalmasak-e rá. Vannak rendkívül sérült emberek, és most a szülőkre gondolok, akiket jobb lenne azonnal egyéni terápiára küldeni. De azért az a ritkább, hogy azt mondom, nem tudok segíteni. Sok szülőnek nehéz, hogy megszakítás nélkül végighallgassa a gyereket. Volt egy anya, aki azt mondta, hogy a gyereke nem lesz képes erre, miközben ő volt az, aki alig állta meg. Aztán rájött, hogy ez mennyire hasznos. Bevezette hétvégenként otthon. A mediációnak ez az első része: a megszakítás nélküli idő. Amikor mindkét fél kap tizenöt percet arra, hogy elmondja, hogyan érinti a helyzet, miben látja a problémát. Sok kamasznak egyébként már az furcsa, hogy végighallgatják.
Gondolom, főként szülők keresnek meg azzal, hogy probléma van a gyerekkel.
Persze. Nem tanul, tiszteletlen, nem segít otthon, rossz társaságba keveredett, kábítószerezik. Gyakran az iskolaváltás, költözés miatt jönnek a problémák, szaporodnak meg a konfliktushelyzetek. Általában akkor keresnek meg, amikor már eljutnak odáig, hogy a korábban jó tanuló gyerek több tárgyból bukásra áll, és persze kezelhetetlen.
Ez a szülő nézőpontja. És mit mond ilyenkor egy kamasz?
Általában kiderül, hogy miközben elvonul a szobájába, magára csapja az ajtót és látszólag érdektelen, nagyon is szeretne közös programokat, törődést. Volt egy elvált anyuka a fiával, hasonló szituációban. A gyerek hiányolta a közös programokat, mesélte, milyen jókat kirándultak régen. Az anya arra hivatkozott, hogy nincs pénze, kevés az ideje, de aztán kiderült, hogy egy-egy túra még simán beleférne. Megbeszéltük, hogy elmennek biciklizni. Amikor legközelebb jöttek, a szomorú, kedvetlen anyukát mintha kicserélték volna. Vidám és lelkes nőként tért vissza, két-három találkozó után teljesen kivirágzott, de persze a gyerek is sokkal jobban érezte magát. Egy másik esetben annyira hálás volt egy kamaszfiú, hogy a mediáció végén elővette a gitárját, és eljátszotta nekem azt a darabot, amit akkoriban tanult. Nagyon megható volt. Egyébként időhiányra sokan hivatkoznak. Aztán elővesszük a flipchart-táblát, és részletesen átnézzük a szülő és a gyerek napirendjét. Általában találunk lyukakat, ahová beférnek azok a programok, feladatok, amiket a családtagok egymástól szeretnének. De sokszor első körben csak az kerül bele a mediációs megállapodásba, hogy miről fognak beszélgetni a kijelölt időpontokban.
Dr. Juhász Éva (fotó: Baricz Árpád)
Kölcsönösen kell vállalni, amiről megállapodik szülő és gyerek. Nem csúsznak bele teljesíthetetlen ígéretekbe? Mennyire veszik egyáltalán komolyan a megállapodást?
A mediátor felelőssége is, hogy felismerje, ha vállalhatatlan egy-egy kérés vagy ajánlat. Kis lépésekben kell haladni, nem szabad azonnal mindent bevállalni. De azért is beszéljük át részletesen a dolgokat, hogy kiderüljön, kinek mi az igazi problémája, és milyenek a lehetőségei, mire alkalmas és hajlandó igazán. A mediációs megállapodás csak úgy működik, ha mindketten komolyan veszik. És mivel együtt hozzuk létre a konszenzust, az mindkét fél érdekeinek megfelelő kell hogy legyen. Amikor elkezdik csinálni, kiderül, mennyire működik a gyakorlatban, ha módosítani kell, a következő ülésen lehet változtatni.
Hány alkalomra van szükség ahhoz, hogy bekövetkezzen a változás?
Jellemzősen három-ötre. Először meg kell szokni a mediációt, leginkább azt, hogy szülő és gyerek egyenrangú. Gyakran vérszemet kap a kamasz, azt hiszi, arról szól minden, hogy neki jó legyen. A szülő meg azt várja, hogy javítsák meg a gyerekét. Aztán rájönnek, hogy minden rajtuk múlik, hogy beszélgetéssel, közös programmal el kell indítani a folyamatot.
Mondtad, hogy általában anyák és gyerekeik vannak jelen a mediációban. Hol vannak az apák?
Sok az elvált szülő, de sajnos sok egyben lévő családban is szinte kizárólag az anya ügye a gyerek. Apáé meg az, hogy dolgozzon, pénzt keressen. Pedig nagy szükség lenne az apákra a gyereknevelésben. És a mediációban is az lenne a szerencsés, ha az egész családot be lehetne vonni. Testvéreket is. Az egyik esetben egy jómódú család jelentkezett, középiskolás gyerekkel. Az apa is jött, de kiderült, hogy ő sincs benne a család életében. Ez még akkor is látszott, amikor leültek nálam. Az anya és a gyerek egymás mellett, az apa távolabb tőlük. Kicsit nehezen indult ugyan be a beszélgetés, de aztán ő is vállalt dolgokat, és legközelebb már egy teljes család ült le elém. Látványos volt, ahogy apa is közelebb ült a fiához. És nem kellett nagy varázslat.
Említetted azt is, hogy előfordulnak „terápiás esetek”. De nyilván ez nem első pillantásra derül ki.
Persze, de azért időben fel kell ismerni a jeleket. Egyszer egy értelmiségi anyuka került hozzám a lányával. Az volt a probléma, hogy a gyerek nekiment az anyjának. Aztán kiderült, hogy a kislány csak visszaütött, amikor anyuka megrúgta. A testi fenyítés teljesen megszokott volt, a gyerek csak a rúgástól sokallt be. Egyértelmű volt, hogy anyuka sérült, gyerekkorában őt is bántalmazták. Ez már nem mediációs terep. Viszont amikor azt javasoltam neki, hogy keressen egy terapeutát, kategorikusan elutasította. Kényszeríteni meg senkit nem lehet arra, hogy járjon pszichológushoz. Csak az a szomorú, hogy ha nem oldják meg, a kislány jó eséllyel viszi tovább a mintát.
Nagyon nehéz lehet nem beleszólni, kívül helyezkedni, főleg, ha ilyen szerencsétlen gyerekekről van szó.
Mediátorként ez alap. Ha bevonódsz, nem tudsz mediálni. Persze mi is emberek vagyunk, a segítő szakmából adódóan nagyon is empatikusak. Van, hogy dühös vagyok, de mindig be kell látnom, hogy azzal nem segítek, csak azzal, ha normális szintre kerül szülő és a gyerek viszonya. Mert a gyereknek a szülőjére van szüksége. Volt egy olyan ügy, amikor anyuka jött a középiskolás kislányával, aki lopott. Az anya csak azt hajtogatta, hogy emiatt nem tudja szeretni, a kislány meg üvöltött a szeretetéért. Nagyon sajnáltam. Amikor kért valamit, az anyja azt reagálta, hogy ez csak neked fontos. A gyerek meg fel volt háborodva, hogy mondhat ilyet egy anya, és teljesen jogosan akadt ki. Nagyon megérintett az az eset. Végül az lett a megoldás, hogy a kislány elment egy vidéki iskolába, kollégiumba került, és a távolság javított a kapcsolatukon. Egyébként az anyát is sajnáltam. Egyértelmű, hogy súlyos okokra vezethető vissza az, hogy valaki ilyenné válik.
Ha egy gyerek szeretne változást, kezdeményezhet mediációt? Megkereshet?
Persze. Nyilván aztán a szülővel egyeztetünk. Nagyon jó lenne, ha a gyerekek is tudnának jelezni, ha tudnának kihez fordulni, ha segítségre van szükségük. Az iskolák például beszélhetnének a lehetőségről, hogy a kamaszok ne érezzék teljesen kiszolgáltatottnak magukat.
