Adrien és Maude már régóta egy párt alkot, és bár sokáig tökéletes volt közöttük az összhang, mára ez felborult. A férfi továbbra is gyerekesen és szabadon élné tovább az életét, a nő viszont már egy normális, felnőtt kapcsolatra és családalapításra vágyik. Az eset szakításhoz vezet, csakhogy Adriennek esze ágában sincs eljönni a közös otthonukból. Úgy érzi, hogy amíg ott marad, addig marad esélye visszaszerezni Maude-ot. Csakhogy le van égve, és egy forradalmi ötlettel próbál pénzt szerezni: a Párizs belvárosában lévő nem túl jó óvodai helyzetet kihasználva gyerekekre vigyázna pénzért, egy kis minióvodát létrehozva a közös lakásból… A Papás babás főszereplőjével, a gyerekek tömkelegével megküzdő Vincent Elbazzal Párizsban beszélgettem.
A való életben édesapa vagy?
Igen. Két gyerekem van, és már úton van a harmadik (az interjú megjelenésekor már meg is született – a szerző).
Gratulálok. Szerinted végig tudtad volna csinálni a Papás babás forgatását apai tapasztalatok nélkül?
Dehogy! Hiába a színészi rutin, apai tapasztalatok nélkül senkit nem biztatnék, hogy el merjen vállalni egy ilyen munkát. Ugyanakkor az első gyereke születésénél senki sincs még felkészülve a szülői szerepre, aztán a legtöbben mégis belejövünk valahogy. Az első gyerek egy olyan kaland, amiről tényleg elképzelésed sincs előtte. Olvashatsz felkészítő könyveket, beszélgethetsz más szülőkkel, de bármit csinálsz, akkor sem tudsz felkészülni mindarra, ami rád vár. (nevet)
Vincent Elbaz a gyerekszínészekkel és Laurence Arnével a Papás babás bemutatóján Párizsban, 2017-ben. (Fotó: Foc Kan/WireImage via getty)
A játék kedvéért most képzeljük azt, hogy nem vagy apa, de mégis felajánlják neked a Papás babás főszerepét. Szerinted ebben a helyzetben is igent mondtál volna?
Szerintem egy pillanat alatt igent mondtam volna, anélkül, hogy igazán belegondoltam volna, hogy egy ilyen film milyen nehézségekkel vagy bonyodalmakkal jár. Meg se fordult volna a fejemben, hogy mennyire nehéz lehet ennyi gyerekkel együtt dolgozni. Most, hogy apa vagyok, már tudom mindezt, és pont ezért be is voltam tojva forgatás előtt, főleg miután megtudtam, hogy milyen idős gyerekekkel kell majd együtt dolgoznom. Amikor elmondták, hogy háromévesek lesznek, az volt az első reakcióm, hogy „Te teljesen megőrültél? Három?” Ők még nagyon kicsik. Még nem tudnak különbséget tenni a film világa és a valóság között. Ha hangosabban rájuk szólsz, vagy rájuk kiabálsz, akkor egész napra traumatizálod őket. Próbáltam rávenni a rendezőt, Maxime Govare-t, hogy inkább ötévesekkel dolgozzunk, de ő hajthatatlan volt. Három és fél évesnél idősebb szóba se jöhetett. Ha nem lettek volna gyerekeim, ezeket a kérdéseket biztosan nem tettem volna fel Maxime-nak, simán csak megbíztam volna benne. Pedig neki nincsenek is gyerekei.
Nincsenek gyerekei?
Nincsenek. Pont ezért nem is bíztam meg benne, legalábbis eleinte.
Barátok vagytok Maxime-mal, vagy honnan ismeritek egymást?
Egyszerűen csak megkeresett a szereppel, nem volt korábbi ismeretségünk. Amikor előadta nekem a filmtervét rengeteget röhögtem rajta, és marha jó ötletnek tartottam, egészen addig, amíg ki nem derült, hogy háromévesekkel kell együtt forgatnom, ráadásul egyszerre öttel. Azután, hogy ezt megtudtam, eltört bennem valami, és Maxime-ot elkönyveltem totál őrültnek.
Jelenet a filmből. (Fotó: imdb)
Ráadásul a háromévesek mellé kaptál bónuszként egy csecsemőt is…
Igen, egy nyolchónaposat. Pont ennyi idős volt a fiam is, amikor forgattunk. Meg is kérdeztem Maxime-ot, hogyan akarja ezt a helyzetet kezelni, és erre előadta, hogy alaposan megtervezett minden beállítást, és ne aggódjak, mert storyboardon megrajzolta az egészet. Mondtam is neki, hogy „Már dobhatod is a szemétbe, mert a kölykök magasról szarnak majd a storyboardodra, vagy arra, hogy hová akarod helyezni a kamerát”. Én egy profi színész vagyok, aki a játéka során figyelembe veszi, hogy pontosan hová kell állnia, és merre kell néznie, de ez nem igazán várható el egy háromévestől, pláne öttől. Tudtam, hogy borzasztó nehéz lesz, hogy ezt megcsináljuk.
Végül bejöttek a félelmeid? Nehéz forgatás volt?
Inkább azon lepődtem meg, mennyire flottul mentek a dolgok. Persze Maxime storyboardos módszere nem igazán működött, de végül mindenre találtunk megoldást. Volt, hogy háromnegyed órát kellett játszanom a gyerekekkel, hogy meglegyen a kívánt felvétel, ugyanis nem egyszerű rávenni őket, hogy kimondják a megírt szövegeket, vagy legalább valami ahhoz hasonlót. A helyzet az ennyire kis gyerekekkel az, hogy amikor lazák és természetesek, akkor hihetetlenül jól működnek a kamera előtt, de ezt az állapotot nem egyszerű elérni. Például rögtön az első nap azt vettük észre, hogy amint valaki hangosan bekiáltja azt, hogy „Felvétel!”, ami elég gyakori egy filmforgatáson, a gyerekek nyomban lefagynak. Mondtam is, hogy ezt a gyakorlatot hagyjuk abba, egyszerűen csendben indítsák el a felvételt, és hagyják, hogy én próbáljam irányítani a gyerekeket. Abban maradtunk, hogy végig csak én, és a szereplőtársam, Laurence beszélhet velük, mert így biztosan nem zavarodnak össze. Az elején kisebb csapat volt ott – babysitterek, gyerekszínész-coachok, asszisztensek stb. – , hogy velük foglalkozzon, de csak összekavarta őket a sok ember, és az, hogy mindenki mást mondott, így az volt a legjobb, ha csak velünk kommunikáltak. Amint megérkeztek a szettbe, én fogadtam őket, és én voltam az, aki folyamatosan foglalkozott velük, és ha bármi gondjuk volt, hozzám fordulhattak. Kialakítottam velük a bizalmat, és ez meghálálta magát. Ha ők jók, akkor marha jók, és autentikusak, és ilyenkor fel kellett kötnöm a gatyámat színészként, hogy én is olyan hiteles lehessek, mint ők.
És amikor rosszak?
Akkor nagyon rosszak. (nevet) Fájdalmasan szörnyűek, és minden felvétel használhatatlan lesz velük. Az volt a módszerem, hogy mindig játékkal kezdtem, és ebből próbáltam eljutni odáig, hogy együtt elmondjuk a szükséges szövegeket. Ha ez nem sikerült, akkor vissza kellett térnem a játékhoz, hogy aztán később újra megpróbálkozhassak a szöveggel. Ez olykor nagyon sokáig eltartott. És közben végig forgott a kamera, nehogy lemaradjunk valamiről. A megszokottnál jóval lassabban dolgoztunk.
A kész film emiatt nem tért el nagyon a forgatókönyvben leírtaktól?
Annyira azért nem, mert a rendezőnk nagyon makacs volt, és általában addig próbálkozott, amíg olyan nem lett a végeredmény, amilyennek elképzelte. Végül még azt is elérte, hogy nagyjából a storyboardon megrajzolt terveit is tartani tudjuk.
Gondolom, a legegyszerűbb jelenetek azok voltak, amikor csak a barátnődet játszó Laurence Arnéval kellett együtt dolgoznod…
Igazi megkönnyebbülést jelentettek ezek a napok, mert annyi gyerektársaság után jó volt csak felnőttek között lenni. (nevet) Laurence ráadásul csodás partner, akinek remek a humora. A gyerekek is szerették őt. Ha ő is ott volt egy jelenetben velem és a gyerekekkel, az olyan volt, mintha kaptam volna egy babysittert segítségként. Végre lehetett néhány szabad pillanatom.
Jelenet a filmből. (Fotó: imdb)
Milyen hosszúra nyúlt a forgatás?
Tíz hétig forgattuk a filmet. Ennek kb. a harmadában voltak velünk a gyerekek.
Franciaországban vannak törvényeitek arra vonatkozóan, hogy egy gyerekkel mennyit lehet egy nap forgatni?
Igen, és ez az életkoruktól függ. A csecsemővel például naponta csak egyetlen órát, amit azzal játszottunk ki, hogy ikreket szereztünk, így nem egy, hanem két óra állt rendelkezésünkre. A hároméves gyerekekkel pedig napi 3-4 órát dolgozhattunk.
Mik voltak a legnehezebb pillanataid?
Ha egy gyerek előző nap gyakorolta a szövegét a szüleivel vagy a babysitterével, az mindig katasztrofális helyzethez vezetett. Ugyan tudták a szövegüket, de olyan szörnyen és hiteltelenül mondták fel, hogy rossz volt nézni. Meg kellett mondanunk a szülőknek, hogy amikor a srácaik otthon vannak, ki ne nyissák velük a forgatókönyvet. A gyerekek minél felkészültebbek, annál rosszabbak.
Borítókép: Alamy via Profimedia
