A 82 éves Müller Péter rengeteget dolgozik, előadásokat tart szerte az országban, ír, és a színházi munkáit sem hanyagolja el. Mindennap erősít egy közeli edzőteremben, mostanság pedig legújabb könyvét dedikálja, közel ezer darab kötetbe ír saját kezűleg ajánlást. Hogy miből merít mindehhez energiát? Azt mondja, hogy a felesége iránt érzett szerelméből és az asszony erejéből, bölcsességéből. Rövid egymásra hangolódást kért, csak utána kezdtünk el beszélgetni.
Minden dedikációt ön ír bele a könyvekbe?
Ez természetes, az olvasóimat nem szabad becsapni. Képtelen lennék csalni. A kezem ugyan nagyon remeg már, de még így is van a reszkető betűimnek sugárzása. Már órák óta ezt csinálom, a beszélgetésünk után folytatom majd, és addig írok, amíg el nem készülök vele…
Mindig író akart lenni?
Színésznek készültem, de nem vettek fel a főiskolára, így kerültem 19 esztendősen a Madách Színházba. Azt hiszem, abban az évben dőlt el minden fontos dolog az életemben. Ez lett az egyetemem, nagy művészek a mestereim. Beleszerettem a színház büféjét vezető asszonyba. Tolnay Klári pedig a barátom lett, neki írtam, ő játszotta el az első színdarabomat. A Madáchnak hatvankét éve tagja vagyok, most is játsszák egy művemet. Remélem, hogy jövőre folytatom A lélek színpada című előadás-sorozatomat is. Mindez pedig 1956-ban indult. A forradalom engem sem kímélt, hozzá igyekeztem, a szerelmemhez, és szitává lőttek.
Miért indult útnak azon a napon?
Nem a forradalom, hanem a szerelem hajtott. Anyám átölelte a lábamat, sírva-üvöltve könyörgött, hogy ne menjek, félt, hogy lelőnek. Neki lett igaza. Átéltem egy halálélményt, és ez az egész életemre kihatott. A lélek halhatatlanságát megtapasztaltam, és ez az élmény minden művemet meghatározza. Egy hangot hallottam: „Vissza kell jönnöd!” Azért jöttem vissza, mert a szerelmemet képtelen voltam itt hagyni. Nem az életösztön hozott vissza, hanem a szerelem. Ezért is sejtek sok titkot a szerelem erejéről.
Müller Péter (Fotó: Rácz Tamás)
Végül sikerült meghódítania Ágnest, hiszen ő lett a felesége…
Hat évvel a megismerkedésünk után lett a feleségem, és én 62 éve egy szerelmes férfi tekintetével nézek fel rá. Ma is, mint akkor. Szerelmes szemmel egy férfi fölfelé néz egy nőre. Ágnes bölcs asszony, olyan öntudattal, ami ritkaság a mai nőkben. Ő tényleg a másik felem: segít élni, és erőt ad a mindennapokhoz. A legújabb könyvem éppen erről szól, a nők önmagukra ébredéséről. Nagy, mélytengeri utazás: meditáció életről, halálról, Istenről egy olyan férfi szemén keresztül, akinek a sorsa a szerelem volt. Természetesen a feleségemnek ajánlottam…
Hogyan hódította meg?
Látja, ez nem jó szó, hódítani háborúkban szoktak. Szeretjük egymást: ennyi. És ez összehozott minket. Sorsunk van egymással. Ágnesnek volt már egy szép kisfia, az ő véleménye is meghatározó volt a kapcsolatunkra, ő is engem választott. Müller Péter Sziámi azóta már a nevemet viseli, vele és később a lányommal is nagyon szoros a szellemi-lelki kapcsolatunk. Barátaim és munkatársaim is mindketten.
A gyerekek: Sziámi és Júlia
Mennyire vett részt a gyerekek nevelésében, mindennapjaiban?
Azt hiszem, semennyire. Ezt a feleségem csinálta. Családunk anyaközpontú volt, ma is az. A Mama a centrum: gyerekeknek, unokáknak, most már a két dédunokának is. Én egész életemben csak írtam. Gondolkoztam, álmodtam, meséket szőttem, kerestem az igazságot, önmagamat, az élet értelmét, az Istent…. Gyakran jár máshol a képzeletem, másik világban, ahonnan a műveim erednek… A mindennapok gondjai csak mostanában, öregkoromban jutnak el hozzám. Legkisebb unokám, Veronika, amikor pici volt, az első, amit érthetően kimondott, ez volt: „Csitt, a papa koncentrál!’” Nyilván ezt hallotta mindig az anyjától. De például Péter unokámat, aki a Sziámi egyik fia, és egy lírai alkatú, törékeny kisfiú volt, én vittem el az első karateedzésére, mert azt gondoltam, hogy ez jót tesz neki, ahogy nekem is jót tett a küzdősport. Így is lett – ma már fekete öves bajnok.
Müller Péter felesége, Ágnes
Fontos a sport?
Szigorúan hozzátartozik a mindennapjaimhoz, amikor időm engedi, megyek az edzőterembe. Nem hagyom, hogy az izmaim elsorvadjanak, a fizikai erőnlét hozzátartozik a szellemi egészséghez, frissességhez is. Amikor ’56-ban több lövést is kaptam, a lábamat ugyan megmentették, de sajnos már nem tudok bokszolni, pedig szenvedélyesen szerettem azt a sportot. Az edzéseket viszont sosem hanyagoltam el. Egy közeli terembe járok, jó a társaság, szívesen megyek. Nem tekintem hobbinak a sportot, szerintem egy művésznek az alkotás a hobbija.
Van ideje barátokra?
A barátság fontos, de talán én egy kicsit másképp kezelem ezt, mint mások. Nekem jó barátaim a gyerekeim, a feleségem. Az édesanyám is az volt, a többi barátom közül sokan már odaát vannak. Akik még itt vannak: Tolcsvay Laci, Medveczky Balázs, Vámos Miklós – az ismertebbek. Szeretem az embereket. Szívesen beszélgetek az előadások után az olvasóimmal is, és barátságot szülnek a közös alkotások is. Akik beleélik magukat az én lelkemben született szerepekbe, azokkal „lélektárs” leszek. Mint most, a ma is aktuális, örökzöld Szomorú vasárnap szereplőivel: Rudolf Petivel, Nagy-Kálózy Eszterrel, Nagy Sanyival. Esténként az én álmaimban járnak, és a gondolataimat testesítik meg. Nagy misztérium ez! A jó színész szerelemes a szerepébe, az író meg a színészeibe. A darabjaimban mindig van egy pillanat a színpadon, amikor énekelni kell, a dal többet mond, mint a próza. A Szomorú vasárnapban Seress Rezső is a „lelki társam” lett. Bennem szól a Fizetek, főúr! és a Szeressük egymást, gyerekek!
Müller Péternek mindig is fontos volt a sport
Kikérik a gyerekei, unokái a véleményét?
Soha senki életébe nem szóltam bele. A gyerekeimébe sem. Finoman és megértően kell terelni őket, de semmiképp sem szabad akaratosan irányítani a gyerekeket, mert akkor ösztönösen ellenállnak. Életpéldával lehet hatni rájuk, azt hiszem. Remélem, az unokáim is jó úton haladnak. A fiam profibb apa lett, mint én. Pelenkázott, játszott-mesélt a gyerekeivel, elkészíti nekik az iskolai uzsonnát. Én erre képtelen lettem volna. Még a sajátomét sem tudom: megégetem az ujjamat a mikróval. Nekem a feleségem mindent megoldott, mondhatnám azt is némi férfiönzéssel: ideális írófeleség. De a valóság az, hogy nem lehetett könnyű velem élni, sőt, nagyon nehéz. Én biztosan nem tudtam volna együtt élni magammal mint feleség.
Nem fárasztják a vidéki előadások?
De. Gyakran pokoli fáradtan érek haza, azonban a közönség szeretete olyan erőt ad, amit ki nem hagynék. Autóval megyek, de nem én vezetek, a barátaim visznek. Gyakran elindulok kora délután, és csak éjfél után érek haza. Az én koromban ez már kimerítő, de amíg bírom, biztosan csinálom. A feleségem másfél évvel ezelőtt elesett, és a lába még nem gyógyult meg annyira, hogy járni tudjon, tolószékben vár, minden éjjel. Életünk nehéz, de a legboldogabb korszakát éljük meg. A csodát, hogy együtt lehetünk. De nehogy azt gondolja, hogy elhagyja magát. Nem. Ő ma is az a határozott, értelmes nő, aki erőt ad nekem, aki meghallgat – jobban ért engem, mint az anyám, mert a feleségem. A másik „felem”. Gyakran mások is tanácsért fordulnak hozzá, mert jól látja az élet dolgait. Ő vigasztal és nyugtat, ha valami bajom van, nem fordítva. Mostanában értem meg Madách Imrét: Éva menti meg a magába roskadt Ádámot, s nem fordítva.
Életünk nehéz, de legboldogabb korszakát éljük (Fotó: Rácz Tamás)
Hogyan készül az előadásaira?
Összpontosítok előtte. Fél percig meditálok a színpadon, és a szellemi mesterem segítségét kérem. Más szóval: ihletet. Zavar, ha van egy üres szék a sorok között, szerencsére ez ritkán fordul elő. Hálás vagyok a szeretetért, amit ilyenkor kapok. Érzem, hogy szeretnek, és örülnek nekem. Látja, ez nem szerelem – ez szeretet. A magyar nyelv ezt bölcsen megkülönbözteti Az előadások után nem rohanok el, mindenkivel beszélgetek, akinek igénye van rá. És dedikálom a könyveimet. Szeretem az embereket – másképp nem is tudnék írni. És ez az időtlen szerelmem megtanított arra, hogy tiszteljem a nőket, a női minőséget.
Olyannyira, hogy azt mondja, nő nélkül semmit sem ér egy férfi…
Egymás nélkül kevesek vagyunk. Félemberek. Szerintem az elmúlt évszázadban elindult egy folyamat, amelyben a női minőség egyre hangsúlyosabb szerepet kap, és azok a tulajdonságok, amelyek a nőkre jellemzőek, egyre fontosabbak. Szívvel látni főleg a nők képesek. Úgy gondolom, hogy az az elnyomás, amiben a nők éltek évezredeken át, egyre inkább lehetetlenné válik. És lassan-lassan megtalálják talán a méltó helyüket a társadalomban. A férfiuralom válságból válságba sodorta az emberiséget. A női minőség ereje nélkül az egész földi élet halálos veszélybe került. Ezért írom a könyvet. Nem magamról írok, hanem a szerelmes látásról, mely igazi helyére állítja a nőt. S talán a férfi szerepét is. 82 évesen visszanéztem az életembe – a világháború előtti korig –, és hálás vagyok azért a két, egész lényemet megrendítő élményért, amely 1956-ban ért: a halál és a szerelem. Az egyikről megtapasztaltam, hogy nincs. A másikról, hogy van, és sohasem múlik el.
Fotó: Rácz Tamás
Most jelent meg az életrajzi ihletésű kötete, a „Vallomások a szerelemről”, amit a feleségének írt…
A 88. születésnapjára írtam ezt a könyvet, eszméim összegezését, amelyben köszönetet mondok neki az életünkért. Mindent ez a szerelem tett velem, ő segített, ő adott derűt, emelt föl, amikor szomorú voltam, ő bírálta a könyveimet. A legmélyebb gondolataimat meg tudtam beszélni vele. A Vallomás a szerelemről is erről szól. „A szerelem Angyalának végtelen hatalma van, de láncokat nem tesz senkire. Meghagyja a férfinak és a nőnek, hogy maga döntsön, a saját szabad akaratából: belemegy-e ebbe a drámába, vagy sem. Azt kéri az Angyal: dönts! Bármit döntesz, elfogadom. De visszaút nincsen. Félszívvel, óvatosan, kiskapuk nyitva hagyásával nem lehet szerelmesnek lenni …”
