„Ragaszkodni a dühhöz – mondja Buddha – olyan, mint ha forró szenet tartanál magadnál, csak hogy később megdobhass vele valakit, miközben te vagy az egyetlen, akit megéget.” Évezredes bölcsességek ide vagy oda, a sértettséget követő gyűlölet elengedése és a megbocsátás a gyakorlatban általában kemény diónak bizonyul. Noha egészségpszichológusok rendre megállapítják, hogy a hónapokon-éveken át dédelgetett harag szorongáshoz, depresszióhoz, sőt súlyos testi betegségek kialakulásához vezet, a revans kötelessége a józan észnél többnyire erősebbnek bizonyul.
Négy lépésben
Marcsi, akinek szerencsejáték-függő élettársa titokban elköltötte a lány évek óta félretett pénzét, a sérelmekért történő visszavágás helyett jó keresztényként próbált meg kiengesztelődni: „Láttam, hogy Máté mennyire igyekszik, terápiákra jár, a kaszinók környékét is elkerüli. Úgy gondoltam, nincs értelme tovább dacoskodni. Hónapokkal a szakításunk után kibékültem vele, de bármennyire igyekeztem, a lelkem valahol lemaradt a döntés mögött. Egyszerűen kihűlt bennem valami. Úgy is fogalmazhatnék, hogy a bizalomvesztéstől megtörtem. Képtelen voltam olyan mélyen átadni magam neki, ahogyan azelőtt.”
Ahhoz, hogy a megbocsátás folyamata sikeres legyen – azaz hogy a keserűség és a harag pozitív érzelmeknek adhassák át a helyüket –, Ryan Howes, amerikai pszichológus szerint négy lépésre van szükség. Egyfelől fontos, hogy a sérelmet követő érzéseinket kifejezzük, lehetőség szerint a nekünk kárt okozó személy felé is. Másfelől azonban előbb-utóbb időt kell szánnunk arra, hogy a történteket megpróbáljuk a másik nézőpontjából is megvizsgálni. „Összeomlottam, amikor rájöttem, hogy a férjem húszévnyi házasság után megcsal – emlékszik vissza az elmúlt időszakra Ági. – Őrjöngtem, törtem-zúztam, felmondtam a munkahelyemen, és másik városba költöztem. Ahogy teltek a hónapok, egyre erősebben foglalkoztatott, hogy miért éppen velem történik mindez. Komolyan próbáltam a férjem szemével látni a házasságunkat, így lassacskán a saját felelősségem is derengeni kezdett. Szerintem képtelenség úgy feldolgozni egy szakítást, hogy áldozati báránynak tartod magad. Sokkal könnyebb szembenézni a hibáiddal, mint vesztesként siránkozni – mert abból egyszerűen nem lehet felállni.”
Buta slágerfilozófia
Börtönpszichológusként sokszor felteszik nekem a kérdést, hogy nem roppanok-e össze a fogvatartottak által mesélt szörnyűségek súlya alatt. Legutóbb azt válaszoltam, hogy jóval irigylésre méltóbb helyzetben vagyok, mint azok, akikre a tévéből és az újságokból csak úgy záporoznak a brutális bűnesetek, ám nincs lehetőségük arra, hogy az elkövetőktől is információkhoz jussanak, és valamilyen értelmes keretbe rendezhessék a történteket. A borzalmak racionalizálása, vagyis egy érthető történet megalkotása – minek mi volt az oka, mi mihez vezetett – ugyanis önmagában is megnyugtató. Megerősíti a kiszámítható világba vetett hitünket, ahol azért nem eshet meg bármi csak úgy. Így van ez a sérelmeinket követő bizonytalansággal is. Ha képesek vagyunk az elkövető nézőpontjának felvételére, megszűnhet az az érzésünk, hogy a jövőben akármi megeshet velünk, ezért kiszolgáltatottan kell várnunk az újabb csapásokat.
Miután a szégyen és a harag érzéseit átéltük, és végiggondoltuk a sérelmes szituációt az elkövető szempontjából is, a továbbiakban a megroppant bizalom és biztonság helyreállításán kell dolgoznunk. „Hát, valójában ez az, ami sohasem történt meg – mondja Juli, aki évekig képtelen volt kitörni egy alkoholista és erőszakos férfivel kötött házasságból. – Gábor rendszeresen bántalmazott, nemcsak engem, a fiainkat is, de amikor kijózanodott és bocsánatot kért, mindig hittem abban, hogy tényleg ez volt az utolsó botrány. Annyira elszívta az energiáimat az érzelmi hullámvasút, a rettegés, az undor, aztán a hirtelen jött enyhülés és gyengédség, hogy meg is feledkeztem arról, hogy elvárásokat kellene megfogalmaznom a változással kapcsolatban.” Márpedig, állítják a pszichológusok, ha anélkül igyekszünk megbocsátani, hogy változást várnánk el a másiktól, az érzelmi egyensúlyunk igencsak törékennyé válik, magáról a kapcsolatról nem is beszélve. Aki képtelen a társa hibáit szóvá tenni, és az „egy jó asszony mindent megbocsát” slágerfilozófia jegyében kritikátlanul lenyeli a súlyosabbnál súlyosabb sérelmeket, valószínűleg kóros kisebbrendűség-érzésben, rosszabb esetben társfüggőségben szenved.
Szívből jövő megbocsátásról csak akkor beszélhetünk, ha egyidejűleg sikerül meggyőznünk magunkat arról is, hogy biztonságban vagyunk, mert a sérelem nem következhet be újból.
A neheztelés joga
A legnehezebb lépés azonban – állítja a megbocsátáskutató Howes – még hátravan: el kell határoznunk, hogy végleg elengedjük a sérelmet. Beláthatjuk ugyanis, hogy egy-egy bűnbánó elkövetővel szemben a sértettnek igenis lehet „hatalma”. A 42 éves Zsolt például így emlékszik vissza a legutóbbi párkapcsolatára: „Iszonyú zűrös időszak volt, teljesen szét voltam esve, és sajnos megfeledkeztem a barátnőm kiállításmegnyitójáról. Borzalmas érzés lehetett Zsófinak ott állni a barátai és a rokonai között, akik némán is emlékeztették rá, hogy éppen a szerelme nem jött el. Hónapokon át próbáltam helyrehozni a mulasztásomat, de egy idő után észre kellett vennem, hogy ezzel a hibámmal manipulál. Ha egy fárasztó hét után inkább pihentem volna ahelyett, hogy harmadszor is moziba mentünk volna, azonnal jött a tromf: ha a legelső kiállításán nem tudtam kellő aktivitást mutatni, akkor talán most illene… Elegem lett abból, hogy annak ellenére, hogy azt állította, megbocsát, lépten-nyomon éreztette, hogy a bűnöm valójában jóvátehetetlen. Sajnos nem tudtuk elkerülni a szakítást.”
„A megbocsátás hajlandóság arra, hogy lemondjunk a neheztelés jogáról, és pozitív érzelmekkel viseltessünk olyasvalaki iránt, aki korábban – sokszor igazságtalanul – bántott bennünket” – állítja Robert Enright pszichológus. A duzzogás és a sértettség újbóli átélése, a rágódás csupán addig hasznos, amíg a magunk számára nyilvánvalóvá nem tesszük és „ki nem éljük” a negatív érzelmeinket. A megbocsátás ugyanakkor döntés kérdése is: ha elhatároztuk, hogy továbblépünk, muszáj félretenni a megbántott fél – sokszor erkölcsileg nagyon is felemelő és kielégítő – szerepét. Ha az elkövetőt Zsolt barátnőjéhez hasonlóan folyamatosan emlékeztetjük az általa okozott kárra, a párkapcsolati szerepkörök elveszítik a rugalmasságukat és megmerevednek. Függetlenül tehát attól, hogy melyik fél mit csinál a továbbiakban, a sértett „örök mártír”, a fájdalom okozója pedig „változásra képtelen gonosz” marad. Nem meglepő, hogy az egy helyben toporgás és a véget nem érő, vádaskodó játszmázás helyett a legtöbben új szerelem után néznek egy idő után.
Az ellenünk vétkezőknek…
A hétköznapi elképzelés szerint a nők – akik ugyebár egyébként is „jószívűek, érzelmesek és finomak” – gyorsabban bocsátanak meg az ellenük vétkezőknek, mint a férfiak. A sztereotípia az ellentmondó kutatási eredmények ellenére is makacsul tartja magát. Pszichológusok szerint minél jobb egy párkapcsolat, a férfiak annál könnyebben lépnek túl a sérelmeiken, a nőknél azonban éppen ellenkező a helyzet. Úgy tűnik, mintha esetükben a stabil viszony nem válna a partnerüktől elszenvedett méltánytalanság ellensúlyává, sőt: a sérelem aláássa a kapcsolat „kielégítőként” való értékelését is (vagyis a nők egy-egy sértést követően inkább megkérdőjelezik, hogy valóban annyira rendben van-e minden, ahogyan korábban hitték). Az eredmények alapján levonhatjuk a következtetést, miszerint a nők általában nehezebben bocsátanak meg, ennek ellenére azonban a környezetük jóval nagyobb toleranciát vár el tőlük az igazságtalanságokkal szemben, mint férfi társaiktól. Sajnos a rájuk rótt „megbocsátási kötelezettség” miatt sokan valóban elhiszik, hogy csak akkor lehetnek igazán nők, ha a lelki és fizikai bántalmakat szó nélkül elviselik. „Persze, megbocsátok, mondtam a férjemnek minden egyes agresszív balhé után – állítja Juli –, valójában azonban egyszerűen csak felejteni akartam. Szőnyeg alá söpörtem a fájdalmaimat, és valójában a mai napig gyűlölöm őt.”
Színtiszta boldogság
Vannak, akik hamar átsiklanak a sérelmeik felett, mások azonban hónapokig nyalogatják a sebeiket. Vajon a személyiségünktől függ a megbocsátásra való képesség, vagy egy, mindenki által megtanulható készségről van szó? „A gyengék nem tudnak megbocsátani – írja Gandhi. – A megbocsátás az erősek jellegzetessége.” Ha nem egyszerűen meg nem történtté akarjuk tenni a megbántottságunkat, ha nem a „spongyát rá!” jegyében élünk, hanem vállaljuk a szembenézéssel és a másikkal való konfrontációval járó pluszmunkát, érdemes az emberekről alkotott nézeteinket is górcső alá venni. Egy amerikai kísérletben azok a résztvevők, akik hittek abban, hogy az emberi viselkedés igenis alakítható, jóval könnyebben bocsátottak meg, mint akik úgy gondolták, mindannyian álarcokat viselünk, és képtelenek vagyunk valódi jóvátételre és pozitív irányú változásra.
Ha tehát azt szeretnénk, hogy megbocsássanak nekünk, viselkedjünk úgy, mint aki valóban megváltozott. Ha pedig meg akarunk bocsátani másoknak, higgyünk az emberi természet rugalmasságában. Luther Márton szerint még ha naivitásnak tűnik is, érdemes bíznunk embertársaink jóra való képességében, mert „a megbocsátás maga a színtiszta boldogság”.
További érdekes cikkek a Marie Claire magazin aktuális számában. Keresd az újságosoknál!
