Egyedülálló, gyermektelen nőként közeledem a fél év múlva esedékes harmincötödik születésnapomhoz. Mindig egyértelmű volt, hogy előbb vagy utóbb anya leszek, de soha nem gondolnám olyan áron, hogy bizonytalan kapcsolatban vállaljak családot, vagy direkt azért fogjak férfit, mert ketyeg a biológiai órám.
Nem vagyok túl válogatós, randizom, és természetesen volt már ennyi idősen hosszú kapcsolatom is.
A férfiak pont ugyanannyira keresik a társaságom, mint bármelyik másik jó megjelenésű és értelmes nőét, szóval tulajdonképpen nincs a helyzetemben túl sok extra, minden adott lehetne egy jó kis happy endhez. Csak valahogy nem találkoztam össze a megfelelő emberrel. Az idő pedig telik, és ez éppen eléggé frusztráló ahhoz, hogy olyasmin kezdjen gondolkozni az ember, amire álmában sem gondolt volna (elvégre senki nem arról álmodozik kislányként, hogy egyedülállóként alapít úgynevezett csonka családot).
Nemrég számolgattam egy kicsit. Találkozástól családalapítási elhatározásig ismerkedéssel, összecsiszolódással, összeköltözéssel: minimum egy év. Elhatározástól fogantatásig: három-négy hónap. Fogantatástól születésig: kilenc hónap. Vagyis tehát akkor, ha csodálatos módon holnap végre megismerkedem leendő gyermekem leendő apjával, nagyjából harminchat és fél éves leszek első gyermekem érkezésekor.
Valahogy így kezdődött, hogy utánajártam, mi lenne, ha ebből az egészből ki is hagynám a legnagyobb bizonytalansági faktort, és belevágnék a gyerekvállalásba egyedül. Ez lenne a legjobb döntés? Bírnám egyáltalán? Meg tudnék küzdeni az érzelmi és anyagi terhekkel? Mielőtt ezeket átgondolom, először is látni szeretném, egyáltalán mik a lehetőségeim.
1. Orális veszélyek: „véletlen” teherbe esés
Állítólag Amerikában egyre több férfi gondoskodik arról, hogy ne csak óvszert használjon, de a használt gumit a végtermékkel együtt szépen magával is vigye, miután távozik az alkalmi kaland helyszínéről. Előfordult ugyanis, hogy a partner felfecskendezte magának az óvszerből, esetleg az orális szex során a szájából összegyűjtött spermát. Soha nem lennék képes tükörbe nézni, ha valaki a szándéka és tudta nélkül válna a gyerekem apjává. Kártékony és a gyerekre nézve is romboló megoldásnak látom, ha ezzel ráadásul még családalapításra is kényszeríteném. Ezért eleve kizárok bármi olyan megoldást, melyben elszakadt óvszer, célzott kaland vagy megtervezett „baleset” szerepel.
2. „Az ember nem lehet elég óvatos”: egy jó barát
Már harmincévesen is biztos voltam benne, hogy semmiképpen nem leszek hajlandó félhalott kapcsolatban tengődni csak azért, hogy az garancia legyen az utódnemzésre. Ez senkinek sem lenne jó, végképp nem a gyereknek. Ezért félig viccből, félig komolyan előre megbeszéltem egy korábban-partner-azóta-jóbarát státuszú ismerőssel, hogy harmincöt környékén matériát ad a leendő gyerekemhez, későbbi kötelezettségektől mentesen. Feltéve persze, hogy nincsen már addigra család vagy éppen esélyes partner.
Ésszerű megoldásnak tűnt: együtt lenni már nem akarunk, de jól ismerem, külsejével, szellemi kvalitásaival, egészségügyi állapotával tisztában vagyok, ő pedig családot úgysem akar. Első dolgom tehát őt megkérdezni, hogyan áll most ehhez a kérdéshez.
– Nem hiszem, hogy ez annyira jó ötlet – mondja ő. – Mi van, ha majd később mégis meggondolod magad?
– Vagyis aktív apának akarlak, pénzt kérek vagy ilyesmi? De hát ennek nem sok értelme lenne, legalábbis akkor biztosan nem téged kérdeznélek – válaszolom.
– Persze, ismerlek meg minden. De érted, bármikor adódhat olyan élethelyzet, amire nem számítasz. Mondjuk, akkora anyagi csődbe kerülsz, hogy már nincs más megoldás kétségbeesésedben, mint előrántani egy apasági keresetet és gyerektartást – fejtegeti.
És hosszan magyarázza, hogy az ember nem lehet elég óvatos. És hogy hiába írunk bármilyen nyilatkozatot előre, akkor sem lenne jogi akadálya annak, hogy később mégis előálljak követelésekkel. Nem szánja személyes sértésnek, nem is veszem annak, elvben végül is teljesen igaza is van, szóval az ügyet végül nem vetjük el teljesen, de abban maradunk, hogy amíg visszatérünk rá, addig is körülnézek, milyen lehetőségek léteznek még.
3. „Gyermekeim szépek egéségesek”: jóindulatú (?) ismeretlenek
A spermabankok és a mesterséges megtermékenyítés részleteiről először a neten keresgélek. „Egyedülálló” és „gyerekvállalás” – ütöm be a keresőbe. Rengeteg a találat. És nem hiszek a szememnek, amikor felsejlik a következő lehetséges megoldás: „Ha valaki szeretne teherbe esni, de nincs barátja, írjon bizalommal. Teherbe esést követően garantáltan semmi kötelezettség! Garantálom, hogy aktus előtt három napig semmi” – így szól a felhívás, persze e-mail címmel ellátva.
Másik e-mail címmel egy másik lelkes ismeretlen felhívása, a hibákat szándékosan hagytuk benne: „hölgyeim!!! természetes megtermékenyítés!!! korrekt tiszta egéséges férfitöl, gyermekeim szépek egéségesek, fotót kuldök!!! korrekt ajánlat csak segitség képpen minden olyan hölgynek családnak akiknek gondjai vannak kerssen bizalommal”.
Nem látom magam előtt tisztán, ahogyan egy vadidegennel adjuk-vesszük a spermát, utóbbi jelöltet pedig az írásképe alapján több szempontból sem képzelném ideális apajelöltemnek. De most már hajt a kíváncsiság: mi lenne, ha…
Pár óra múlva jön is a válasz. Azt mondja, családja van, és nem kalandot keres, hanem segíteni szeretne, de rajtam áll, hogy ezt fizikailag hogyan oldjuk meg, tulajdonképpen nem próbálta még élesben ezt az egészet, de találkozzunk, és találjuk ki a részleteket. Azt válaszolom, hogy még meggondolom, pláne, hogy közben felbukkan egy profi munka: egy fiatal férfi külön oldalt készített a jelentkezőknek. „Hahó, Csajok, ne öregedjetek meg gyerek nélkül!” – szól a dinamikus felütés a Spermadonor.hu-n, ahol a névtelenségbe burkolózó srácról kiderül, hogy jóképű és már gyerekkorában is az volt, illetve hogy szépen játszik Mozartot (videofelvételes bizonyíték bevágva) – márpedig mint tudjuk, a tehetség öröklődhet. Az egész egyszerre ijesztő és szimpatikus, furcsa módon hihetőnek tűnik a segítő szándék, úgyhogy elmentem az oldalt a böngésző könyvjelzői közé – extra vészhelyzet esetére.
4. „A készletünk naprakész”: spermabank
Spermabankot találni egyszerű. Szimpátia, megérzés és a honlapok igényessége alapján kötök ki az egyiknél, amelyiknek ismerősen cseng a neve: felhívom. A munkatárs, akivel beszélek, kedves, megértő és kifejezetten segítőkész. „Maga a procedúra rendkívül gyors – biztat. – Feltérképezzük, milyen donort szeretne, a készletünk naprakész, így akár már másnapra szállítani tudjuk a megrendelést, de szerencsésebb két-három héttel előre pontosítani az igényeket” – tájékoztat.
Zavarba ejtő részletességgel körülírható a donor külseje: tíz arcforma, öt hajforma, hajszín, szemszín, magasság is választható. Nem is tudtam, hogy egyáltalán létezik tíz különböző arcforma! Tovább szűkíthető az eredmény vércsoport, végzettség és rassz alapján. Ez viszont még mindig kevés ahhoz, hogy elképzeljem, mi mindent örökölhet egy titokzatos ismeretlentől egy születendő gyermek.
Szerencsére ez sem akadály.
Mint kiderül, sokkal bonyolultabb spermadonorrá válni, mint azt a filmeken látjuk. Az alany kizárólag 18 és 35 év közötti férfi lehet. Pszichológus, andrológus dönti el, hogy átmegy-e a vizsgán, természetesen amellett, hogy genetikai és egészségügyi vizsgálatok egész sorát bonyolítják le, tehát a lefagyasztott spermasejtek bizonyos szempontból elit alakulatnak számítanak. Ehhez képest az ötvenezer forintos költség méltányosnak tűnik, igaz, ez egyetlen befecskendezéshez elegendő. Az meg ugyebár vagy célt ér, vagy nem.
Ha kérem, akkor kiválasztás után ők azt el is szállítják a meddőségi klinikára, amelyiket előzetesen kiválasztom a befecskendezéshez. Meglepően egyszerűen meg is van hát a megoldás: már csak egy klinikával kell beszélnem. A lefagyasztásról viszont eszembe jut, hogy valahol korábban azt olvastam, petesejtekkel is meg lehet ezt elvben oldani. Hirtelen ez válik az első számú és legszimpatikusabb alternatívává.
5. „Mi a diagnózisa?”: Hibernált petesejtek
Ha lefagyaszthatnám a petesejtemet, minden megoldottnak látszana. Elmúlna, legalábbis néhány évre az időnyomás, szóba sem jönne a frusztráció, a kényszerkapcsolat, a pánikszerű megtermékenyülés, de még az ismeretlen donorapuka sem. Egyszerűen meghosszabbítom a határidőt, konzerválom a petesejtem addig, amíg néhány éven belül valódi családdá nem válunk egy valódi partnerrel és közös gyerekkel. Már hívom is az ilyesmivel foglalkozó központot.
– Mi a diagnózisa? – kérdi a doktornő.
– Ööö… nem értem…
– Rákos folyamat? Veszélyes munkakör?
– Szerencsére nem vagyok beteg. Én inkább azért érdeklődöm, mert…
– Egyéb okból sajnos nem választható ma ez az eljárás Magyarországon, bár sokan szeretnék, és személy szerint én egyet is értek vele. De sajnos nem járható út.
Beszélgetünk még kicsit. Tízből kilenc esetben bármely más témában az elutasítás egyenlő a dorgálással, kioktatással és a tájékozatlanság miatti szégyenkezéssel a hétköznapokon. Itt viszont kérdés nélküli megértést és empátiát tapasztalok. Ez is valami, bár a helyzeten nem sokat segít. Azt viszont megtudom, hogy az eljárás egyébként működik, mármint a megengedett esetekben sikeresen tudják alkalmazni, több országban pedig a hozzám hasonlók is választhatják a módszert.
Angolszász területeken, Spanyolországban, de még Izraelben is létező opció ez a nők számára. Ha vállalom a milliókra rúgó költséget, ezekben az országokban akár magyar állampolgárként is kérhetem a lefagyasztást. Vállalnám az utazást és a költségeket is – ha lenne rá fedezet. De egyetlen sejt fagyasztása nagyjából másfél millió forintra rúg, ennél pedig értelemszerűen jóval többet tanácsos tárolni, záros határidőn belül tehát ez a megoldás nekem elméleti marad. Marad tehát a működőnek tűnő spermadonorvonal.
6. „Legyek meddő, vagy ne?”: Inszemináció
Ott tartottunk tehát, hogy a vásárolt spermiumoknak valahogy végre is kell hajtaniuk a küldetésüket, ezt pedig nyilván nem a fürdőszobában oldja meg az ember. Kérdés persze, milyen feltételei vannak az inszeminációnak, vagyis a beültetésnek, ha már szegény petesejtjeimmel nem jártam sikerrel. Újabb specialistához fordulok. Ő már a harmadik, akivel beszélgetek, konstatálom, hogy mindannyian nők, és határozottan kedvesek. Ez fontos, hiszen a téma éppen eléggé intim és feszengésekkel teli.
– Ha egyedülállóként, donor ivarsejtekkel vállalkozik erre, akkor először is közjegyzői okirattal igazolnia kell, hogy ön egyedülálló. És persze orvosi igazolással azt, hogy meddő – tudom meg.
– És ha az derül ki, hogy nem vagyok meddő?
– Ebben az esetben azt fogja írni az orvos indoknak, hogy ön egyedülálló.
– Értem. Vagyis nem értem. Akkor mégsem kell meddőnek lennem a beavatkozáshoz?
– De hogyan derülne ki, hogy ön meddő, ha nem él házaséletet?! – kérdez vissza a doktornő sokatmondóan, én pedig hirtelen megvilágosodom.
A konzultáció időpontját nagyjából egy hónappal előre kell lefoglalnom, a következő hónapban már sor is kerülhet az inszeminációra, tehát a folyamat meglehetősen gyors, sikertelen próbálkozás esetén a következő hónapban máris jöhet az újabb befecskendezés, alkalmanként ötvenezer forintért, vagyis vásárolt ivarsejtekkel alkalmanként összesen százezer forintba kerül a megtermékenyítésre tett kísérlet. Összesen hat próbálkozás hajtható végre, a hatodik sikertelen beavatkozás után már lombikprogram következik.
7. Vagy akkor inkább mégis…: örökbefogadás
Tudom, rengeteg gyerek vár arra, hogy szülőre találjon, és kézenfekvő lenne az örökbefogadás. Mégsem szeretnék lemondani a várandósság, a szülés és a saját gyermek élményéről pusztán azért, mert harmincas létemre nem találtam meg a partneremet.
Ha lenne rá lehetőségem, egyértelműen a petesejt lefagyasztása mellett döntenék, a megmaradt megoldások közül viszont nem tudom, élek-e végül bármelyikkel, és ha igen, akkor mikor vágok bele. Ha szerencsém lesz, egyik sem válik szükségessé, és egyszer talán nemcsak ketten, de még hárman-négyen is leszünk.
