Múlt hétvégén csaknem összeomlott a fővárosi akut ellátás, miután két kórház is jelezte, hogy emberhiány, túlterheltség miatt nem tudja vállalni az ügyeletet. Az egyik osztály baleseti sebészei petícióval próbálnak magasabb túlórabért kiharcolni. Közben a sérülteket csak hordják a mentők.
A hétvégét két fővárosi kórház sürgősségi osztályán, pontosabban azok folyosóin töltöttem. Mindenkinek üzenem, köszönöm, semmi bajom, a kíváncsiság ültetett oda. Hogy a saját szememmel lássam, hogyan néz ki a hétvégi ügyelet, már amennyi ebből a várókból, inkognitóban látható.
Első kör öt percen belül
Szombaton délelőtt a Központi Baleseti Ambulancia (a Péterfy Kórház-Rendelőintézet és a Manninger Jenő Országos Traumatológia Intézet Fiumei úti telephelye) előtt sokkoló kép fogad: egy fiatalember félig ülő helyzetben fekszik a járdán, két társa mellette áll, közben a bejárat előtt mentőautók sorakoznak. „Istenem, hát már itt tartunk?!” – fut át az agyamon. Odamegyek hozzájuk, kérdezem, beteg-e a férfi, kiderül, külföldiek, de boldogulnak. A fiú a barátnőjét várja, hogy az megérkezzen az irataival. És fel is húzza a nadrágját, látom a sebet a bokáján, de mégis némiképp megnyugodva lépek be az ambulanciára. Körben székeken ülnek és hordágyakon fekszenek a várakozók, vagyunk elegen, de még akad szabad hely. Van, akin szemmel látható, milyen bajjal érkezett, kötés, gipsz, lógó kar, bicegés árulkodik róla. Itt az a rend, hogy a saját lábukon érkezők a recepción jelentkeznek, adataik felvétele után itt tudják meg, hányas számú rendelőbe fogják szólítani őket.
Öt percen belül név szerint be is hívják mindegyik pácienst az első körös vizsgálatra. Többször lemértem. Először „régi” ismerősöm esetében, mert az afgán fiatalembert valóban utánam nem sokkal betámogatták az ismerősei. Amikor a betegfelvételen kikérdezték, még nagyon fülelnem sem kellett, hogy halljam, ahogy a recepciós jó hangosan, lassan tette fel a kérdéseit; mi történt, beütötte-e a fejét is, elveszítette-e az eszméletét, van-e tajkártyája… Majd a fiúk felsegítették társukat egy hordágyra. Az első vizsgálat után többnyire röntgen következik. Ide a bejelentkezés jópofa: az első vizsgáló orvostól kapott beutalót egy levélrésszerű lyukon kell bedobni, és ha célba ért a posta, egyszer csak szólítják a pácienst. Míg odabent készülnek a felvételek, a fiatalember egyik (középkorú) kísérője szóba elegyedik velem. Megköszöni, hogy odamentem hozzájuk, és érdeklődik, én mi járatban vagyok. „A férjem bent van, őt várom”, füllentem, mire ő: „Sajnálom.” Hogy ezt pontosan melyik információra érti, nem bonthatja ki, mert barátját időközben kitolják a röntgenből.
Mentők egy beteggel a Fiumei úti Baleseti Központban (Képünk illusztráció. Fotó: Szigetváry Zsolt / MTI)
Egy kisujj és a legjobb fej doki
Letelepszem egy székre, és a telefonomba jegyzetelgetek, jobbnak látom nem elővenni a noteszomat. Így teljesen belesimulok a képbe, hiszen itt szinte mindenki a mobiljába merül várakozás közben, kivéve azokat, akiket hozzátartozó kísér. A közvetlen közelemben egy hordágyon ülő fiatal fiút két barátja szórakoztat. Rémtörténetekkel. Ily módon én is értesülhetek arról, hogy egyikük édesapjának kisujja egy kocsikerék cseréje során az emelő és az autó alváza közé szorult, majd miután onnan kiszabadította, a szerencsétlenül járt testrész el is röpült. Ez egyébként még nem a horrorisztikus része a sztorinak. Az édesapa, akit ekkor sem hagyott el a lélekjelenléte, megkereste a kisujját, leöblítette vízzel, egy zsebkendőbe csomagolta, és csak ezután telefonált segítségért. És ha az elsősegélyre váró fiúnak és körülöttük mindannyiunknak ez nem lenne elég, azt szintén megtudjuk, hogy ugyan az ujjat sikerült visszavarrni, de épkézláb testrész nem lett belőle többé.
Ezek után cigiszünetet engedélyezek magamnak. A dohányzóban az egyik munkatárs a fejével az épületbe visszafele tartó fehér köpenyes felé int:
„Ez a doki a legjobb fej. A folyosón is megáll, századszorra is, ha szólnak hozzá, akármennyi dolga van, és századszorra is elmondja a hozzátartozóknak, legyenek türelemmel, az altatóorvos kért még egy vizsgálatot, meg kell várni a konzíliumot… és tanácsolja, menjenek haza, jöjjenek vissza pár óra múlva. Persze ő is tudja, hogy ezt hiába mondja egy édesanyának, egy testvérnek. Néha az egész család itt van kisgyermekestül, csecsemőstül, és egy tapodtat sem mozdulnak. Csak hajtogatják, hogy a gyerek így, a gyerek úgy. A »gyerek« meg nyilván egy felnőtt férfi, mert szombatonként nem mi látjuk el a gyereksérülteket. Nem baj, legalább itt vannak, kitartanak az övéik mellett.”
Önellátás bicskával
„Na, előkerülnek a jómadarak”, sóhajt egy fehér-piros egyenruhás kolléga a bejárati ajtónál. Mert ahogy haladunk előre a szombat délutánba, elkezdenek szállingózni – én kettőt láttam – a bulit korán kezdők, vagyis azok, akik már egy kicsit pityókásan érkeznek a sürgősségi ambulanciára. Egy férfi a recepción érdeklődik a nagybátyja felől, akit, úgy tudja, ide szállítottak. Van is nála egy hatalmas sporttáska és egy élelmiszerekkel, üdítővel megtömött nejlonszatyor. A nagybáty neve megy még neki, a születési dátuma már nem. A recepción ülő fiatal lány pókerarccal keresi a számítógépben a sérült családtagot, meg is találja, útba is igazítja az aggódó unokaöcsöt. Majd egy másik nő jön, akinek csak több telefon után sikerül operált családtagjára rábukkanni. „Ha beügyel ide az orvos, és ő műti, az ő osztályára viszik a beteget, nem oda, amelyik éppen ügyel”, magyarázza az asszisztens, miért is kellett ennyit kutatnia a keresett információért.
„A taxis rám sem mert nézni, hozzám sem mert szólni, amikor megpillantotta, hogy egy sötétkék nejlonzsákot szorongatok. – Ezt már a mellettem ülő hölgy meséli. – Szerintem a legrosszabbra gondolt: a baleseti előtt ruhákkal teli zsákkal szállok be… Tényleg az uram ruháit vittem haza, de csak azért, hogy tiszta kórházit hozzak helyettük neki, amíg a műtétre várunk. Itt nagyon rendesek, ők csomagolták be a véres munkásruhákat is, hogy el tudjam vinni őket.”
Ahogy sétálok a buszmegálló felé, a másik „ügyeletembe” igyekezve, látom, hogy két fiatal férfi megy előttem, akik az előbb még a betegfelvételnél álltak, az egyikük karja begipszelve. „Na, ezt én most levágom, mi az, hogy csak holnapra adnak időpontot?!” – A hanglejtésből gyanítom, hogy a háborgó férfi is egy „jómadár” lehet. Mindenesetre valóban elkezdi egy bicskával nyiszatolni a gézzel körbetekert, már kissé viseltes gipszkötést, barátja segédkezik. „Add ide, majd én, mondtam, hogy mozog a pengéje, azért nem akartam, hogy te csináld.” Rossz nézni, inkább el is fordulok.
Csalóka csend
A Honvédkórház (Magyar Honvédség Egészségügyi Központ) sürgősségi centrumának automatikusan nyíló üvegajtaján belépve először azt hiszem, rossz helyen járok, olyan néptelen, csendes az aula. Aztán a lépcső tetején megpillantom a terepmintás egyenruhát viselő őrt az övén a walkie-talkie-val és a gumibottal. Végül is katonai intézményben vagyok… Udvariasan igazít útba, csak a piros vonalat kövessem, az vezet a sürgősségi centrumba. Az előtérben néhányan ülnek csak, a többiek egy szintén üvegajtóval elválasztott helyiségben, a traumatológiai váróban.
Azok kerülnek ide, akiknek már megvizsgálták a sérülését, panaszát, itt várakoznak a továbbiakra, egy hozzátartozó kísérheti be őket. Ezt el is mondják, és egy korrekt tábla is felvilágosít részletesen az ügymenetről. Elolvasom, van időm, és azt is megtudom belőle, mik a sérülések osztályozásának szempontjai, sőt arra is kitér a tájékoztató, hogy bár csendesnek tűnhet az osztály, de sok beteg ellátása folyik odabenn. Ezt az eszembe vésem. Körbenézek: két televízió is fel van szerelve a váró egymástól távoli sarkaiban, mindkettő bekapcsolva, filmes csatornák futnak. Kicsit odébb automata ivóvíz-adagoló áll egyszer használatos műanyag poharakkal, az itteni biztonsági őr is készségesen segít, hogy melyik gombot is nyomjam meg, amikor látja, hogy kicsit tanácstalanul állok előtte.
A Honvédkórház aulája (Fotó: nlc)
Egyből mentő érkezik, látom, hogy a traumatológiai váróban a bajtársak is sorban állnak, míg eldől a beszállított beteg sorsa. Vasárnap kora délután van, többen vagyunk az előcsarnokban, mint tegnap odaát, és a várakozók között vita alakul ki a gyakorlatról. Van, aki szerint tisztességes eljárás, hogy az itt dolgozókra bízzák, kiknek az ápolásáról kell a legsürgősebben dönteni, van, aki viszont azzal érvel, hogy „amíg a mentősök itt szobroznak, lehet, hogy valahol valaki meg hiába vár segítséget”.
Új páciens érkezik, a felvételes ablaknál mutatja az ujját, az sérült meg. Kiderül, nem ide tartozik, de egy szakember így is ránéz, majd mondja, hogy nem láthatja el, másik kórházba kell mennie, mert a kerületeket és a feladatokat felosztották az intézmények között. A férfi és kísérője tanácstalanul állnak, nyilvánvalóan nem tudják, hova kell menniük, azt meg pláne nem, hogyan jutnak oda. A centrum dolgozója készségesen elmagyarázza nekik, mivel érnek oda a leggyorsabban, hol kell átszállniuk, miről ismerik fel az épületet. Elindulnak, a munkatárssal egy pillanatra összetalálkozik a tekintetünk. Azt mormogja az orra alatt: „Hát, könnyű elveszni a rendszerben…”
Értesíteni? Nincs kit
Hogy valóban bele lehet gabalyodni abba, hogy hova tartozunk, milyen sérüléssel, rosszulléttel mikor melyik sürgősségi ambulancia fogad minket, mutatja az is, hogy szakembereknek sem sikerül mindig százszázalékosan kiigazodni. „Felhívtuk a kerületi orvosi ügyeletet, ott mondták, hogy jöjjünk ide” – magyarázza egy férfi, miért itt jelentkezett sérült vállával. Ennek már a VIII. kerületi baleseti intézményben vagyok tanúja, mert vasárnap újra benézek ide is. „Igen, ők sem mindig tudják, most felveszem önt, de lehet, hogy tovább fogják küldeni” – feleli a recepción ülő dolgozó. – És adok egy KÁNY-os telefonszámot, azon bármikor megmondják, hova kell aznap fordulni.” (Régen Központi Ágynyilvántartónak hívták az ügyeletek összehangolásáért felelős szervet, innen a rövidítés. Mai neve Országos Mentőszolgálat Mentésirányítási és Szuperügyeleti Osztály – a szerző.)
Fékez a mentő, ötévesforma kislányt emelnek ki. Sírdogál a hordágyon, szorítja a plüssnyulat. Részvéttel nézzük őt is, az édesanyját is, aki szorosan ott áll a kipárnázott, színes hordágy mellett. Nem is tudom eldönteni, hogy a picikénél azért törött-e el a mécses, mert a sebesülése fáj neki annyira, vagy a kórházi környezet rémiszti jobban. Talán mindkettő.
Vasárnap lévén itt fogadják a gyereksérülteket is, ők külön teremben várnak sorukra. A falakon színes festmények és apró asztalok dugig játékokkal – nemrég újították fel végre a helyiséget.
Egy kisfiú az asztal körül fogócskázik körbe-körbe az édesanyjával. Ha a mama erre indul, ő hirtelen irányt vált, és arra lódul, így megy a csiki-csuki. Egyelőre a gyerek áll nyerésre, arcán csibészes mosoly, az anya viszont, látszik, kezdi feladni. Szerencsére nem lehetett komoly az a baleset.
Berobog egy apa, ölbe kapja várakozó kislányát, kérdezi, hol lesz most az öltés, a gyerek a leragasztott szemöldökére mutat. Gyakori itt az ilyen „családegyesítés”, azaz a kis beteg az egyik szülőjével lép be ide, majd az idő közben riasztott másik is csatlakozik. Egy édesanya is most telefonál mellettem, illetve próbálna, de éppen amikor a címet mondaná, elcsuklik a hangja, így felém nyújtja a mobilját, hát én diktálom le a meglepődött férjnek. Amúgy több síró anyukát láttam itt, mint pityergő gyereket. És nem ritka az ilyesmi sem, mármint hogy a páciensek, hozzátartozók kisegítik egymást. Különösen a másik teremben, a hordágyon egyedül várakozó idős betegeknek jut figyelmesség. Valakinek a leesett, elgurult papucsát halássza ki valaki egy szék alól, másnak a lecsúszott takaróját igazítják meg, megint másnak egy pohár vizet hoznak. „Felhívjak valakit?” – ezt egy férfi kérdezi az egyik, láthatóan magányosan várakozó nénitől, mire ő visszakérdez, hogy kit. „Hát valaki családtagot, akit értesítünk arról, hogy itt tetszik lenni” – magyarázza türelmesen a fiatalember. A néni egy ideig hallgat, aztán annyit válaszol: „Nincs kit, kedveském…”
Ellátásra váró betegek a Péterfy folyosóján (Képünk illusztráció. Fotó: Szigetváry Zsolt / MTI)
Havi háromszáz óra
Már az ajtó előtt állok, az eresz alatt, várom, hogy elcsituljon a zápor. Ekkor fut be a másik sürgősségi centrumból ismerős, ideirányított és útbaigazított férfi az ujjsérüléssel, immár még egy kísérővel megerősítve. Nyilván ez az ismerőse ismeri a járást errefelé. Legalább ideértek… Ekkor lép mellém egy mentős, ő is az esőt nézi. Hoppá, vele is találkoztam már ma… „Nehéz nap?” – kérdezem.
„Nem különösebben. Bár kinek mi számít nehéznek – mondja. – A múlt hétvégén is hogy felkapta a média a lemondott sürgősségi ügyeletek ügyét. Mondjuk, olyan, hogy négyből három kórház is kiáll, ez nagyon ritka, de volt már ilyen. Az, hogy egy-egy ügyelő osztály kiesik, hetente előfordul műszaki hiba, ágy- vagy emberhiány miatt. De erre nem kérdeztek rá az újságírók…” Miközben én csuklok egyet, ő folytatja: „Amúgy meg tény, recseg-ropog a rendszer, de még vagyunk, akik visszük a hátunkon. Ebben a házban is van olyan kolléga, aki havonta háromszáz órát vállal. Tudja, mit jelent ez?”
Bólintok. Nem vagyok egy fejszámoló művész, de tudom: tizenkét órás műszakokkal kalkulálva ez havi huszonöt munkanapot jelent.
És tényleg, a második nap végére úgy érzem, mi visszük a hátunkon, nemcsak azok, akik a műtőasztal mellett állnak, hanem azok is, akik a műtőasztalon fekszenek, és azok is, akik a műtő előtt reszketnek a bent lévőkért. Mi visszük, egészségügyisek, betegek, hozzátartozók.
