Már nem emlékszem, pontosan miért is kértek minket arra, hogy olyan rózsát vigyünk magunkkal, amin tövis is van, de ez volt a feladat, így ezzel a kéréssel léptem be a virágüzletbe. Az elsőben meglepetten csóválta a fejét az eladó, és elmagyarázta nekem, hogy ilyen rózsa már nincs is. A másodikban már másként reagáltak:
– Persze, hozom máris, hiszen minden rózsán van tövis, nem? – közölte velem vidáman a fiatalember, majd rózsái végigtapogatása után döbbenten fordult hozzám: – Hát, sajnálom, mégsem… egyiken sincs tövis…
Végül a harmadik üzletben jártam sikerrel, ahol hosszas válogatás után megleltük azt a rózsaszálat, amin a legtöbb tövis volt: összesen négy darab.
Hová lett a tövis a rózsákról? És miért tűnt el?
A mi kultúránkban a rózsa a szerelem egyik jelképe, talán épp a tövisei miatt is. A dolog látszólag leegyszerűsödött: ha nincs a rózsán tövis, nem kell félnem attól, hogy megszúr. Még tovább egyszerűsítek: ha nincs párkapcsolatom (vagy ha csak látszólag van), nem kell attól félnem, hogy igazán közel kerülök valakihez, és ez felismeréseket, változásokat hoz az életembe.
Amióta 11 évvel ezelőtt A csodák tanításának gyakorlataival megismerkedtem, sorra olvasom el azokat a könyveket, amelyek olyanok tollából születtek, akik szintén e tanítás követői. A kedvencem közülük Marianne Williamson, akinek két könyve magyarul is megjelent: A változás hatalma és A csodák kora.
Most – amikor május 1. és június 20. között a szerelem intenzív időszakát éljük – egy olyan könyvéből fordítottam le egy idevágó részletet, amely egyelőre csak angolul elérhető. A címe Illuminata – A Return to Prayer (Visszatérés az imádsághoz). Minden fejezet végén több imádság is olvasható, amelyek tökéletes eszközei annak, hogy az adott témával kapcsolatos félelmeinket meggyógyítsuk. Olvasd hát el az írást, és használd az imádságot, hogy elmúljon belőled a félelem, és megtapasztalhasd a szerelemben és a valódi intimitásban rejlő, szárnyaló szabadságot! A leghatásosabb akkor lesz, ha az írás végén található imádság szavait közvetlenül elalvás előtt és ébredés után, lassan, hangosan olvasod fel magadnak. Hat héten keresztül, minden egyes napon.
“Amikor az intimitástól félünk, akkor a haláltól félünk”
Egy olyan világban, ahol azt a hitet plántálták belénk, hogy saját erőnk növelése a legfőbb jó, nehéz úgy érezni, hogy a bennünket körülvevő falak lebontása lenne a leghőbb vágyunk. Tulajdonképpen igazunk is van: az intimitás valóban lebontja a falakat; valóban arra késztet, hogy feladjuk teljes mértékben független működésünket; és valóban csökkenti a szabadságot, amely ahhoz szükséges, hogy magányos egyénekként helyt állhassunk a világban.
Az intimitás azonban egyáltalán nem csökkenti a személyes erőnket. Amikor átadjuk magunkat a szeretetnek, akkor személyes erőnk növekszik, mivel kitágul az, akik vagyunk. Ezért mondta Jézus, hogy “aki elveszti életét énértem, az megtalálja azt”. Amíg ezt meg nem értjük, félünk átadni magunkat a szeretetnek, mert félünk meghalni annak, akik most vagyunk. Még ha utáljuk is azt, akik vagyunk, akkor is ellenállunk a lehetőségnek, hogy valaki mássá váljunk. A valódi intimitás kizárólag akkor válik vonzóvá számunkra, amikor készen állunk elfogadni annak a lehetőségét, hogy holnap talán már nem azok leszünk, akik ma vagyunk. Ha nem akarsz mást, mint az maradni, aki és ami most vagy, akkor semmiképpen se ess szerelembe!
Különösen nehéz ezt megtenni, ha a szüleink elnyomtak, ha a szeretetükkel korlátoztak a szabadságunkban, vagy ha bármilyen más módon megtagadták, hogy saját életerőnket megéljük. A korlátok lehetnek egészségesek és egészségtelenek is. Egészséges korlátainknak erőseknek kell lenniük – csak ez után tudjuk biztonságosan lebontani a falakat. Mihelyt azonban a korlátaink eléggé erősekké váltak, a lebontás visszautasítása spirituális gyengeségre utal. Mihelyt stabil és erős egyéniséggé értél, a következő, legmagasabb szintű lépés az, hogy elengeded az egészet. Ami valóban a miénk, azt nem lehet elvenni tőlünk. Amikor átadjuk magunkat a szeretetnek, az nem meggyengít, hanem megerősít minket. Az intimitás nem épít hidat a másikhoz – sokkal inkább felszámolja az illúziót, hogy a kettőnket elválasztó szakadék valaha is létezett.
Semmi baj nincs azzal, ha bevalljuk magunknak vagy másoknak, hogy vonakodunk teljesen átadni magunkat. Fontos felismernünk a félelmünket, mert csak így tudunk kigyógyulni belőle. Amikor valamit el akarunk kerülni, azt jelzi, hogy készen állunk a megadásra, miközben mégsem. Rendkívüli erővel kell rendelkeznünk ahhoz, hogy egy felsőbb erő javára képesek legyünk lemondani róla.
Egyénileg erősek vagyunk, ám amikor engedjük, hogy a szeretetünk beáramoljon valaki más életébe, akkor már egy felsőbb erőről beszélünk. Az intimitás egy ilyen felsőbb erő, mivel két lélek egyesülését jelenti, és abban már ott van Isten is. Ez az oka annak, hogy az intimitás megélése egy megszentelt, fontos és jelentőségteljes feladat. Isten páronként gyógyítja meg a világot.
Az önmegadás nélküli intimitás nem intimitás, mivel amit ilyenkor feladunk, az a kettőnket egymástól elválasztó páncélzat. Gyakran úgy érezzük, hogy már készen állunk az intimitás megtapasztalására, ám aztán kiderül, hogy mégsem. Az egónk rendkívül ügyesen rejtőzik el az elől, hogy megpillantsuk (másokét sokkal könnyebb látni). Ehhez azt a számos és sokféle játszmát használja, amelyeket azért játszunk, hogy kitérjünk a szeretet elől.
Az ego számára az igaz szerelem a halált jelenti, mivel az ego a szétválasztottságba vetett hitünkből épül fel. Amikor már olyan régóta élünk együtt az egónkkal, akkor bizony kissé nehéznek tűnik megválni tőle. Ostobán érezzük magunkat, amikor kikerülünk a hatása alól. Természetesen amit a legvégén megtanulunk, az az, hogy addig követünk el ostobaságokat, amíg a hatása alatt vagyunk.
Az önátadásban nem veszítünk semmit, hanem csak nyerhetünk. Az intimitás azt jelenti, hogy feladunk és odaadunk azért, hogy cserébe mindent megkapjunk. Tulajdonképpen nem is a másik embernek adjuk át magunkat, hanem magának a szeretetnek. Az intimitás megtapasztalása egy rendkívül magas szintű tevékenység. Aki még kiforratlan, az erőssé válhat és szerethet is, ám csak a valóban érettek képesek ténylegesen odaadni magukat.
| “Édes Istenem, kérlek, mutasd meg, hogyan szeressek! Tanítsd meg, hogyan töltsem meg fényemmel valaki másnak az életé! Mozdítsd el lelkem gátjait, és bontsd le a szívem elé épült falakat! Számold fel az egyedüllét melletti elkötelezettségemet, és a kapcsolódással szembeni ellenállásomat! Nem keresem a szeretetet, édes Istenem, mert tudom, hogy mindenhonnan körbevesz engem. Inkább azt keresem, hogyan gyógyítsam meg az ellenállásomat, hogyan erősítsem a szellememet annak érdekében, hogy megtanuljak szeretni, jól szeretni, mélyen, mindent odaadva szeretni. Amikor igaz szerelmem hív engem, édes Istenem, kérlek, tartsd nyitva a fülem. Ne engedd, hogy becsukjam! Ne engedd, hogy elkerüljem őt! Segíts, hogy mindig emlékezzek: Téged vágylak szeretni, amikor meghallom a hívást, hogy őt szeressem. Hálásan köszönöm. Ámen.” |
 Sarkadi Kriszta – tanító, gyógyító, papnő“Szeretni nem kell megtanulnunk, mert a szeretet ott lakozik mindannyiunkban – ez alapvető, megmásíthatatlan természetünk. Ezért nekem pusztán az a dolgom, hogy utat mutassak abban, hogyan tudod eltakarítani a szeretet áramlásának útjában álló, belső akadályaidat. A részedről pedig ehhez semmi másra nincs szükség, mint egy kis hajlandóságra: annak felismerésére, hogy ha nem vagy maradéktalanul boldog, akkor itt az idő, hogy új döntést hozz. Akár csoportban, akár négyszemközt találkozunk, megtartalak, miközben változol, én végigkísérlek az utadon. Örömmel vagyok a bábája újjászületésednek.” |
