Teljes értékű anya lehetsz melleltávolítás után is

Legyőzni a félelmet

Különleges páros állt nemrég a műugró deszkán, Kvangdzsuban, a masters vizes vébén: Bali Roxána, aki nem sokkal korábban konizációs műtéten esett át HPV miatt, és Linder Erzsébet mellráktúlélő. Talán volt náluk jobb ugró a mezőnyben, de elszántabb nemigen.

Erzsébetnek különleges a története, hiszen ő még a szocializmusban vált a sportág szerelmesévé, és az akkori korlátozások fájdalmasan érintették. Ő ugrott például a világon először három és fél szaltót előre a lányok között, tizennégy évesen, de hiába: nem vitték világbajnokságra, olimpiára. Két év múlva pedig már mindenki ugrotta…
Ettől függetlenül Erzsébet nagyon megszerette új sportágát. „Fantasztikus érzés, hogy leküzdöd a félelmedet. Mert olyan azért nincs, hogy egy műugró nem fél” – meséli.
Korán férjhez ment, gyereket szült, így húszévesen abba is hagyta a sportot – tíz évre. De az csak nem eresztette: harmincéves korában a masters mezőnyben kezdte újra, Angliában meg is nyerte az első Európa-bajnokságot, majd Ausztráliában ezüstérmes lett a világbajnokságon.

Aztán 2017-ben megváltozott valami. Több szempontból is fontos évszámról beszélünk. Ez volt a budapesti vizes vébé éve. Erzsébet huszonegy év kihagyás után újra lement az uszodába. „Na, akkor, ott, abban a pillanatban éreztem úgy, látva, ahogy a többiek készülnek, hogy én sem maradhatok ki ebből. Eldöntöttem, hogy elindulok a világbajnokságon.” Nagyon kevés idő volt hátra: mindössze két hónap. És ugyanez az időszak az, amikor Erzsébet egy csomót fedezett fel a mellében. Nem ijedt meg nagyon, mert korábban több cisztája is volt, az orvosok mindig széttárták a kezüket, mondták, fogalmuk sincs, mitől van ez, de igazából nem nagy a veszély. Úgyhogy ő inkább a felkészülésre összpontosított, noha tervezte, hogy a verseny után elmegy egy vizsgálatra.
A versenyben kihozta magából a maximumot, és ötödik lett a hazai pályán. „Szurkolók előtt, olyan hangulatban ugrottunk, amilyenben még nem volt részem” – meséli. Augusztus végén végre a nőgyógyászhoz is eljutott, azonban mammográfiás időpontot csak jövő év májusára akartak adni. „Közben megnagyobbodott a csomó, fájt, és megváltozott a bőröm színe. Éreztem, hogy ez most más.”
Úgyhogy esze ágában sem volt hónapokat várni; magánellátásban még aznap délután fogadták ultrahangra. Az orvos ott, helyben megmondta nemcsak azt, hogy daganat, de azt is, hogy rosszindulatú, nyirokáttéttel. Egyszóval Erzsébet a lehető legrosszabb hírt kapta, amit sajnos a mammográfia és a szövettan is igazolt, sőt a CT-vizsgálat csontáttétet is kimutatott. Nem sokan tudtak volna felállni ebből testileg sem, nemhogy lelkileg. „A szövettan után tényleg pánikba estem, különösen, mivel az orvos teljesen lemondóan hívott fel, mint aki már el is temetett. Ezután viszont átkattant bennem valami. Azt mondtam, hogy na, ez velem nem fog megtörténni, én biztosan túl fogom élni.”
Bár egy drasztikusan növekedő agresszív ráktípusról van szó, ami két centisről pár hét alatt öt centisre nőtt, szerencsére jól reagált a kezelésre: már két alkalom után három milliméteresre zsugorodott. Erzsébet összesen négy kemót kapott, mellé biológiai kezelések egész sorát – ez idáig több mint hatvanszor. Hihetetlen, de az áttétek is teljesen eltűntek, annyira, hogy végül műtétre sem volt szükség. Ennek ellenére a kezelések lelkileg, fizikailag is megviselték őt – és a mai napig folytatódnak. „Nehezen bírta a májam, a lábam pedig ödémás lett, de mégis tudatilag volt nehéz az a bizonytalanság. Sokan a mellük elvesztésétől rettegnek, de én azt mondtam, az életemről van szó, és mell nélkül lehet élni. Akár mindkettőt vegyék le, ha ez az ára a gyógyulásomnak!”

Erzsébet nem hárított, elfogadta a betegséget, sőt volt, mikor meg is köszönte, mert olyan változásokat indított el az életében. „Az első sokk után hamar felismertem, hogy valamit még tennem kell a kezelések mellett azért, hogy működjenek. Rájöttem, hogy fel kell dolgozni a régi sérelmeket, tovább nem hurcolom őket. Akivel lehetett, megpróbáltam megbeszélni a dolgokat, mert rájöttem, hogy ez is betegít, legalábbis gyengíti az immunrendszert, teret hagyva a betegségeknek.”

Amint Erzsébet jobban lett, beadta nevezését a kvangdzsui úszó-világbajnokságra. Szinkronban, három méteres műugrásban indult Bali Roxánával. Nagyon izgult, nagyon akart teljesíteni. Talán emiatt lehetett, hogy banális módon vétett: más formációt ugrott, mint a társa, így az egyik ugrásuk nulla pontos lett, és végül kilencedikként végeztek, aminek ma már tud örülni. „A fontos csak maga az élet, mert az úgyis a mindennapokból áll. Érdemes elengedni a múltat, és nem nagyon aggódni a jövő miatt. Nekem főleg a »ma« van.”

Segíteni magunkon, aztán másokon

Megindító történet Szántó Bogié is, aki ma már nőiességworkshopokat tart, hogy segítsen nőtársainak visszatalálni önmagukhoz.

Bogi gyerekkora hatévesen véget ért, amikor édesapját elvitte egy szívinfarktus. „Anyukám rögtön utána kórházba került, ő is kapott egy szívinfarktust, én meg ott maradtam egyedül, a kolléganői vigyáztak rám, amíg fizikailag felépült” – meséli Bogi, aki anyukája hazatérte után családfenntartónak állt. Gyászolni nem volt ideje, megfogta a fájdalmat, betette egy fiókba, és rázárta a kulcsot. „Ott maradtunk ketten úgy, hogy a lakásunk már el volt adva, ki kellett költöznünk, a folyamatban lévő építkezésünkön egy fűtött szobába költöztünk be decemberben, így kénytelen voltam egyenrangúként beszállni, és pénzt keresni. Gyerekszereplő lettem a tévében, utána ötödikes koromtól tanítottam iskola mellett, szünidőben pedig nyári munkákat vállaltam.”

Bogi felnőtt, és bár fiatal kora ellenére nagyon sok mindent csinált és sok mindent tanult, azt, hogy konkrétan mit szeretne, kicsoda ő valójában, még mindig nem tudta. Férjhez ment, gyermeket szült, majd nekiállt pszichológiát tanulni. Kitalálta, hogy a színek és a képi világ iránti lelkesedését sminkelésben fogja kiélni. Építette a saját márkás, kézzel készült ékszerkollekciója mellett a sminkes vállalkozását, és tanácsadásokat tartott, gyereket nevelt, próbálta helyre rakni a megromlott házasságát, egy szóval ezer fokon égett, ezer lábon állt. „Addigra már két éve éreztem, hogy valami nagyon nincs rendben – meséli. – Puffadtam, fáradtam, levert voltam, fájtak az izmaim, hullott a hajam, borzalmas állapotba került a bőröm, volt, hogy nem tudtam a jobb karomat mozgatni. Tematikusan, azaz egy-egy problémával küldtek ide-oda az orvosok, de senki nem rakta össze, hogy ezek a tünetek együtt mit is jelentenek, hiába mondtam el mindenhol az összeset.”

Bogi egy őszi esküvőről ment haza késő éjjel, amikor valamilyen hatodik érzéktől indíttatva megvizsgálta a melleit. „Két jól kitapintható csomót éreztem, nem volt kérdés, valami van ott. Azonnal magánorvost kerestem, tudtam, hogy ezzel nem fogom kivárni a magyar egészségügy többhetes várólistáját.”

Bogi hamar kapott időpontot, a kontrasztanyagos MR-en egy héttel később már látszott, nem is kettő, hanem három darab három centis daganata volt. A biopszia azt is kimutatta, hogy harmadik stádiumú rákról van szó. Teljesen elképedt, ugyanis fél évvel korábban volt nőgyógyászati szűrésen. „Tudtam, hogy meg tudok gyógyulni. Rájöttem ugyanis, hogy mi az oka annak, hogy ez történt velem.”

Az onkológián nem sok jóval nem kecsegtették, először teljes melleltávolító műtétet írtak ki, majd jött hozzá a 12 kör kemoterápia. Utána még sugárkezeléseket is hozzátettek, és hét év hormonkezelést. „Ekkor voltam 36 éves. Nem mentem bele, mert tudtam, hogy ha leveszik a mellemet, abba belehalok. Hiszen tudtam, mi az egyik fő gond: hogy nem éltem meg a nőiességemet.”

Bogi válófélben volt, dolgozott, és nevelte a hétéves gyerekét. Úgy döntött, a kemoterápiát vállalja, annak a nyomai pár év alatt kiürülnek majd a szervezetéből, de a többit nem szeretné.

Két hetet kapott a kezelés megkezdéséig. „Még előtte csináltak egy vizsgálatot, amin az egyik daganat már nem látszott. Nem értette senki sem, hogy történhetett. Úgy, hogy mást sem csináltam, mint gyászoltam apámat két héten át. Szerintem az a góc a gyász góca volt.”

Bogi azt mondja, kezdetben csak öt ember tudta, min megy keresztül, másnak nem mondta el. „Két kemoterápián voltam túl, amikor már nem volt meg a másik két daganat sem. Még sejtet sem láttak a vizsgálatokon. Hiszem, hogy kőkeményen dolgoztam magamban a betegségemen. Szerettem volna, ha leállítjuk a kemót, de nem engedték.”

A történtek után Bogi úgy döntött: azon túl, hogy mindig szakít időt magára, szeretne másokon is segíteni. Kialakította workshopját, a Bridge to Yourselfet, ahol több terület szakembereivel együtt egész napos lelki feltöltődést kínál nőknek. „Azzal tudjuk megelőzni a bajt, hogy szeretjük magunkat, mielőtt a testünk ellenünk fordul, vagy figyelmeztet.”  

Küzdelem a meddőség ellen

A kemoterápia kapcsán a nők egyik legkomolyabb félelme a meddőség. Alíz 38 éves, házas, egy 4 és fél éves kisfiú mamája. Tavasszal mellrákot diagnosztizáltak nála. A kitartása nem csak azok számára lehet jó példa, akik épp hasonló betegséggel küzdenek. Így mesél: „A szokásos nőgyógyászati szűrővizsgálaton a nőgyógyászom a tapintásos vizsgálat végén azt javasolta, hogy bár ő nem érez semmit, a mellem típusa miatt jó lenne, ha elmennék mammográfiára. Ott rögtön mondta a szakember, hogy olyan jelenségeket, mészdarabkákat lát a mellemben, amelyek lehetnek jóindulatúak, de akár egy rosszindulatú daganat kísérőjelenségei is. Azonnal szövettani mintát vettek.  Aztán a találkozón elhangzott az a bizonyos mondat: »Alíz, rossz hírem van.« Hirtelen az suhant át az agyamon: igen, én ezt már tudtam. A szövettanból kiderült, hogy rosszindulatú daganatról van szó, amit műteni kell. Bár az orvosok biztattak, végig »nagyon jó prognózisról« beszéltek, én azt hallottam ki belőle, hogy itt nemcsak a testem egészségéről és szépségéről beszélünk, hanem olyan hosszútávú kérdésekről is, hogy vajon mekkora eséllyel ünnepelhetjük majd együtt, családi körben például azt, hogy a gyermekem sikeresen leérettségizett. Megtörtént a teljes emlőeltávolító műtét azonnali rekonstrukcióval, jól sikerült, nagyon izgultam előtte. A műtét utáni szövettanból viszont az derült ki, hogy sajnos kell a kemoterápia. Azt elfogadtam, hogy a testem örökre megváltozik majd, de a képességet, hogy gyereket szüljek még, nem akartam elveszíteni. Világos volt, hogy gyorsan kell lépnem, így a vívódásaim ellenére elmentem az interneten talált privát meddőségi klinikára, és amint beléptem, elolvadtak a kételyeim, úgy éreztem, jó helyen vagyok. Két beavatkozást vállaltam gyors egymásutánban. Először egy laparoszkópiás nőgyógyászati műtéttel ép petefészekszöveteket vettek ki és fagyasztottak le. Ennek a beavatkozásnak az a lényege, hogy ha kemoterápia hatására leáll a petefészek működése, akkor az onkológiai kezelés után visszaültetik az ép szöveteket, hogy megpróbálják újraindítani a petefészek rendes működését. A másik eljárás, amit elvégeztek rajtam, a petesejtleszívás és embriófagyasztás. Bár én eredetileg a petesejtem eltárolásának a szándékával érkeztem, hamar meggyőztek a klinikán, hogy mivel stabil párkapcsolatban élek, fontoljam meg az embriótárolást is, mert így nagyobb az orvosi esélye annak, hogy gyermekünk születik.”

Onkológiai szempontból kezdett sürgetővé válni a kemoterápia megkezdése. Nőgyógyászati oldalról nézve viszont akár egy-két nap is rengeteget számíthatott a petesejtek megérése terén. Nagyon feszes volt a menetrend, és végül minden időben megtörtént. És hát… mi lehetne motiválóbb egy nő számára ebben a helyzetben, mint a tudat, hogy a későbbiekben (ismét) anya lehet?

„Nekem a kemoterápiás kezelés során végül megszűnt a menstruációm, megszűnt a fogamzóképességem. A kemoterápia véget ért, egy kiegészítő kezelésen veszek részt jelenleg. Vár rám továbbá egy második mellműtét is. Emellett a kontroll is része az onkológiai ellátásnak, hogy figyeljék az esetleges áttétek megjelenését. Bízunk benne, hogy nem találnak semmi rosszat, és addig is szorgalmasan hajtogatjuk, tesszük el a kinőtt gyerekruhákat, remélve, hogy egyszer szükség lesz még rájuk.”

Családtervezés melleltávolítás után

Az Egészséghíd szervezésében nemrég sétáltunk át a Lánchídon, hogy felhívjuk a figyelmet a mellrákmegelőzés fontosságára.  Ott volt köztünk Szűcs Adriána modell is, aki szintén túl van ezen a betegségen, és szintén babát tervez. Huszonhat éves volt, amikor felfedezték nála a mellrákot. „Amikor először voltam orvosnál, azt mondta, ennyi idősen nem lehetek rákos. Mégis az lett végül a diagnózis. Eleinte senki nem hitte el, én sem” – mondja. Családjában többen is érintettek voltak, nagymamája petefészekrákban halt meg, és mint később kiderült, BRCA-pozitív, vagyis azon kevesek közé tartozik, akiknek mellében élete során „kódoltan” megindul a rosszindulatú folyamat. Szerencsére időben ment orvoshoz, a daganat másfél centis volt, és bár agresszív típusú, ilyen stádiumban 90 százalékos eséllyel gyógyítható. Az ára azonban megvolt: 16 kemoterápiás kezelést kapott, haja kihullott és mindkét mellét elvesztette. Két éve annak, hogy az első csomót megérezte, és ma már gyönyörű és egészséges. „Ahogy kinőtt a hajam, mintha meg sem történt volna – mondja mosolyogva. – Attól kezdve, amikor tükörbe néztem, már nem egy beteg nőt láttam, hanem magamat. Nem mondom, hogy egyáltalán nem változtam, sőt… 180 fokos változáson mentem keresztül, felnőttem.” Érdekes ezt hallani egy huszonhét éves embertől, de aztán Adriána megmagyarázza: túl sokáig volt kamasz, túl sokáig hitt felszínes dolgokban, túl sokáig volt elégedetlen a sorsával. „Kellett egy fenékbe billentés. Az életem elment rossz irányba lelkileg, szellemileg. Nekem sosem volt semmi elég. Nem volt elég a külsőm, pedig tökéletes voltam. A családomat mindenért hibáztattam…”

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Adriána olyan közegben mozgott, amit nem könnyű személyiségtorzulás nélkül átvészelni. Szép arcának és alakjának köszönhetően modellmunkákat vállalt, miközben csak 156 centiméter magas, amiért sokat kritizálták. „Mostanra minden külsőmmel kapcsolatos szorongást elengedtem, és már semmit nem teszek csak azért, hogy a külvilágnak megfeleljek.”

Adriána próbálná ezt a szemléletet a kamaszlányoknak is átadni, de azt mondja, nehéz megértetni velük, mi az, ami igazán fontos, hogy ne foglalkozzanak annyit a külsejükkel, és hogy az egészség mennyivel lényegesebb.

„Sok húszas-harmincas azt gondolja, vele ez nem történhet meg, de igenis megtörténhet. Ma már egyre több a fiatal beteg, most négy közeli ismerősöm van, aki daganattal küzd, hárman közülük harmincasok. Ehhez képest elképesztő, hogy most is kapok üzeneteket, amiben nők azt írják, hónapok óta, fél éve éreznek egy csomót, de nem mernek orvoshoz menni, mert például attól tartanak, mit szól majd az orvos, hogy ilyen későn jöttek. Hát semmit, meg akarja menteni az életed!”

Adriána mellét el kellett távolítani, az egészséges levételét pedig maga kérte a genetikai érintettség miatt. Azóta szépen pótolták, és a legfőbb dolog a babakérdés lett. Adriána szülhet nyugodtan, ugyanúgy, mintha sosem lett volna beteg. „Mindig is fiatal anya szerettem volna lenni, de most már tudom, hogy miért kellett várnom. Így már sokkal érettebb fejjel nézek elébe, és ma már nem gondolkodom annyit, hogy jó anya leszek-e…”

Őket sem kíméli

Meglepő lehet, de a férfiak mellében ugyanúgy van mirigyállomány, mint a nőkében, ezért daganat előfordulása az esetükben éppúgy lehetséges. Nehezíti a felismerést, hogy ez nem jár fájdalommal egyik nemnél sem. „Egyszerűen fogalmam sincs, hogyan alakulhatott ki nálam. Semmilyen előjele nem volt, a családban közel s távol senkinek nem volt daganatos megbetegedése” – meséli Enyedi Dezső, aki saját családi gazdaságukat vezeti, több évtizedes agrárüzemmérnöki gyakorlattal. „Így utólag egészen biztosan elmondható, hogy nagy szerencsém volt. Emlékszem, álltam a fürdőszobában borotválkozáshoz készülődve, és mivel nálunk elég nagy a tükör, felfigyeltem arra, hogy az egyik mellbimbóm befelé fordul. Hosszas netes böngészés döbbentett rá, hogy mellrákom lehet.
Amikor a kórházban mintát vettek, a doktornő közölte, hogy nagy szerencsém van, amiért időben jöttem, mert ez még nem nagy daganat, csupán 14*15 milliméteres. A feleségem persze megijedt, mert fogalmunk sem volt róla eleinte, hogy ez mégis milyen súlyos, lehetnek-e áttéteim… Én egy meglehetősen tárgyilagos ember vagyok, úgy fogtam fel a dolgot, hogy ez is az élettel jár, tehát meg kell oldani! Nagy szerencsém, hogy az orvosaim és a családom összes tagja ebben a szemléletben segített. Amikor megtudtam, hogy rákos vagyok, azonnal lemondtam a cégvezetésről. Orvosaim ugyanis azt tanácsolták, hogy kerüljem a stresszt. Én úgy gondolom, hogy mindenkinek figyelnie kell saját magára, függetlenül attól, hogy férfi vagy nő.   Az orvos csak akkor tud meggyógyítani bennünket, ha elmondjuk, hogy milyen változást vettünk észre. A műtétem után szerencsére kiderült, hogy egyáltalán nem szükséges kemoterápia és egyéb eljárás vagy beavatkozás, elegendő a gyógyszeres kezelés. Hetvenegy éves vagyok. Gyógyultnak nyilvánítottak, élem tovább az életem. Köszönettel tartozom mindazoknak, akik mellettem álltak, segítettek abban, hogy a legjobb orvosok gyógyítsanak, és kövessék nyomon állapotom változásait.”