Linder Erzsébet műugró: „Én mindig nyerni akarok. A rákkal is ez van”

Amikor kis második osztályosként három alkalom után azzal ment haza az úszástanfolyamról, hogy már tud úszni, nem nagyon hittek neki. Aztán mikor rögtön ezután leigazolta az Újpesti Dózsa, már apukája is érdeklődni kezdett, meg is jelent következő héten az uszodában. Lassan mindenki megértette, hogy Erzsébet kiemelkedő tehetség. „Nyertem a korosztályos versenyeket, csak aztán lemaradtam a növésben, ezért nem mindig én győztem, és az már nem tetszett. Mert én mindig nyerni akarok. A rákkal is ez van” – mondja, de erről később.

Új kihívások

Az edzője, Csuti bácsi javasolta neki az úszás helyett a műugrást. Ebben is egyre jobb lett, vitték a versenyekre, ami abban az időben elsősorban a szocialista országok közötti versenyeket jelentette. Ez a kényszerű korlátozás fájdalmas élményeket is hozott, hiszen a világ csak félig nyílt ki számára, és egy ponton túl nem lehetett jutni. Erzsébet ugrott például a világon először három és fél szaltót előre a lányok között, tizennégy évesen, de hiába: nem vitték világbajnokságra, olimpiára. Két év múlva pedig már mindenki ugrotta.

A magyar sportolók már csak azért sem tudtak lépést tartani a világgal, mert nem voltak meg a megfelelő edzéskörülmények. Például itthon nem volt fedett torony, így évente hat hónapot kihagyni kényszerültek a felkészülésben, csak néha jutottak el bukaresti, varsói edzőtáborokba.

Ettől függetlenül Erzsébet nagyon megszerette új sportágát.

Csak aztán fokozatosan elvesztette a hitét. Mert hiába volt két olyan ugrása is toronyból, amit senki nem ugrott akkor a női mezőnyben, mégsem vitték ki az olimpiára. „Úgy éreztem, hogy feleslegesen küzdök.”

Korán férjhez ment, gyereket szült, így húszévesen abba is hagyta a sportot – tíz évre. De az csak nem eresztette: harmincéves korában a masters mezőnyben kezdte újra, olyannyira sikeresen, hogy Angliában meg is nyerte az első Európa-bajnokságot, majd Ausztráliában ezüstérmes lett a világbajnokságon, ami után meghívták a Csendes-óceáni Bajnokságra, ahol ismét első helyezett lett. Aztán egy gerincsérv miatt újabb huszonegy év szünet következett. 

Egy minden addiginál komolyabb verseny

Aztán 2017-ben megváltozott valami. Több szempontból is fontos évszámról beszélünk. Ez volt a budapesti vizes vébé éve, végre Magyarországon is megépült az első fedett műugrótorony. Erzsébet huszonegy év kihagyás után újra lement az uszodába, hogy megcsodálja. „Na, akkor, ott, abban a pillanatban éreztem úgy, látva, ahogy a többiek készülnek, hogy én sem maradhatok ki ebből. Eldöntöttem, hogy elindulok a világbajnokságon.” Nagyon kevés idő volt hátra: mindössze két hónap. És ugyanez az időszak az, amikor Erzsébet egy csomót fedezett fel a mellében. Nem ijedt meg nagyon, mert korábban több cisztája is volt, az orvosok mindig széttárták a kezüket, mondták, fogalmuk sincs, mitől van ez, de igazából nem nagy a veszély. Úgyhogy ő inkább a felkészülésre összpontosított, noha tervezte, hogy a verseny után elmegy egy vizsgálatra. Nőtt a tét, hiszen most hazai közönség előtt lehetett ugrani – ez a szokásosnál is fontosabbá tette a bajnokságot minden sportoló szemében.

Erzsébet kihozta magából a maximumot, és ötödik lett a hazai pályán. „Szurkolók előtt, olyan hangulatban ugrottunk, amilyenben még nem volt részem” – meséli.

Augusztus végén végre a nőgyógyászhoz is eljutott, azonban mammográfiás időpontot csak jövő év májusára akartak adni. „Közben megnagyobbodott a csomó, fájt, és megváltozott a bőröm színe. Éreztem, hogy ez most más.”

Úgyhogy esze ágában sem volt hónapokat várni; magánellátásban még aznap délután fogadták ultrahangra.

Egyszóval Erzsébet a lehető legrosszabb hírt kapta, amit sajnos a mammográfia és a szövettan is igazolt, sőt a CT-vizsgálat csontáttétet is kimutatott. Nem sokan tudtak volna felállni ebből testileg sem, nemhogy lelkileg. „Az első napokban valahogy el sem hittem, távolítottam magamtól a dolgot. Aztán a szövettan után tényleg pánikba estem, különösen, mivel az orvos teljesen lemondóan hívott fel, mint aki már el is temetett. Ezután viszont átkattant bennem valami. Azt mondtam, hogy na, ez velem nem fog megtörténni, én biztosan túl fogom élni.”

Az áttétek miatt nem volt sok idő, gyorsan kellett cselekedni. Mivel ebben a kiterjedtségben a daganat nem volt műthető, először kisebbíteni kellett valahogyan. Erzsébet két orvoshoz is elment, mindketten ugyanazt javasolták: erős kemoterápiás kezelés mellé biológiai terápiát. Emellett Erzsébet is megtette, ami rajta múlott: radikálisan átalakította az étrendjét.

Bár egy drasztikusan növekedő agresszív ráktípusról van szó, ami két centisről pár hét alatt öt centisre nőtt, szerencsére jól reagált a kezelésre: már két alkalom után három milliméteresre zsugorodott. Erzsébet összesen négy kemót kapott, mellé biológiai kezelések egész sorát – ez idáig több mint hatvanszor. Hihetetlen, de az áttétek is teljesen eltűntek, annyira, hogy végül műtétre sem volt szükség. Ennek ellenére a kezelések lelkileg, fizikailag is megviselték őt – és a mai napig folytatódnak.

„Nehezen bírta a májam, a lábam pedig ödémás lett, de mégis tudatilag volt nehéz az a bizonytalanság. Elfogadtam, hogy tönkremegy a körmöm, hogy kihullik a hajam. Az ember egy ideig reménykedik, hogy ő lesz a kivétel. Megmondták, hogy két hét múlva kezd majd hullani. Pontosan aznap reggel csomókban jött ki. Sokan a mellük elvesztésétől rettegnek, de én azt mondtam, az életemről van szó, és mell nélkül lehet élni. Akár mindkettőt vegyék le, ha ez az ára a gyógyulásomnak!”

Megköszönni a betegséget

Erzsébet nem hárított, elfogadta a betegséget, sőt volt, mikor meg is köszönte, mert olyan változásokat indított el az életében. „Az első sokk után hamar felismertem, hogy valamit még tennem kell a kezelések mellett azért, hogy működjenek. Rájöttem, hogy fel kell dolgozni a régi sérelmeket, tovább nem hurcolom őket. Akivel lehetett, megpróbáltam megbeszélni a dolgokat, de legalább én kimondtam mindent. A gyerekemmel kapcsolatban, a válásommal kapcsolatban is. Sokáig kíméltem másokat, ezért nem beszéltem ezekről, de rájöttem, hogy ez is betegít, legalábbis gyengíti az immunrendszert, teret hagyva a betegségeknek. És

Nap mint nap felébredtem, és már az ágyban mosolyogtam, hogy élek. Azelőtt ez elképzelhetetlen volt.”

És egyre többet gondolt a sportra. Arra, hogy ott áll a torony tetején, elrugaszkodik, ugrik. Egyre fontosabbá vált a visszatérés, hogy olyasmit csináljon, amiből pozitivitást kap. Beadta a nevezését a kvangdzsui úszó-világbajnokságra. Szinkronban, három méteres műugrásban indult Bali Roxánával (aki egyébként huszonöt éves, HPV miatt konizáción átesett lány). Erzsébet nagyon izgult, nagyon akart teljesíteni. Talán emiatt lehetett, hogy banális módon vétett: más formációt ugrott, mint a társa, így az egyik ugrásuk nulla pontos lett, és végül kilencedikként végeztek, miközben egyéniben egy ötödik és egy hatodik helyet sikerült elérni. „Nem tudom, hogyan történhetett. Pillanatnyi kihagyás. Mindenáron bizonyítani akartam, főleg a szponzorok miatt, miközben tudtam, hogy nincs elvárásuk, sőt azt hangoztatták, milyen fantasztikus, hogy csinálom a kezelések mellett, mindegy, hogy hányadik leszek.

Erzsébetet élete végéig gyógyszerezni fogják; háromhetente kap intravénás injekciót. Ennek is vannak mellékhatásai, ha nem is olyan durvák, mint a kemóé. Hasmenés, lábzsibbadás, orr- és egyéb nyálkahártya-vastagodás, sebesedés, allergiás tünetek – sorolja. A kezelések kitöltik az élete nagy részét, mellette edzésekre jár, sőt maga is tart gyerekeknek. „A kemó »lenyomja« az immunrendszert, ezért minden lassabban gyógyul. Szerencsére az átlagos rákosoknál jobb állapotban vagyok sportolóként” – mondja, és hozzáteszi: nem hajlandó félelemben élni. Az viszont megviselte, amikor egy cikkben úgy mutatták be: Erzsébet, aki ilyen és ilyen kezeléseket kap ilyen és ilyen daganat miatt, de soha nem fog meggyógyulni. Ő nem így gondolja. Életben tartja nagylánya, leendő unokája és édesapja emléke. Ő volt a mindene, amíg élt, és Erzsébet úgy gondolja, a betegségének nagy része van abban, hogy elveszítették. „Valahogy úgy érezhette, nincs olyan, hogy a lánya előbb haljon meg, mint ő. És persze látott, amikor mankóval jártam, enni se tudtam, mellékhatásokkal küzdöttem. Előtte semmi baja nem volt, szerintem egyszerűen eldöntötte, hogy inkább elmegy, hiába nyugtattam, hogy meg fogok gyógyulni.”

Erzsébet mellett főként az a barátnője állt a bajban, aki már átesett a betegségen. Voltak barátok, akik elmaradtak, viszont azt mondja, kapott újakat. „Sokan vannak, akik nem tudnak ezzel mit kezdeni. Távolítják a témát, hogy ne kelljen róla se beszélni, se hallani.”

Gondolkodott azon is, miért alakultak ki nála a tünetek. „Sok minden nem rajtunk múlik, de én úgy érzem, nálam jórészt lelki okok vezettek ide. Hatvan év alatt sok stressz lerakódik. Csak meló van, meg még több meló, rohanás… Ha van munka, akkor van pénz, de nincs idő kikapcsolni, ha nincs munka, akkor az a baj. De nemcsak a pénz a fontos, a birtoklás meg az élvezetek. A fontos csak maga az élet, mert az úgyis a mindennapokból áll. Érdemes elengedni a múltat, és nem nagyon aggódni a jövő miatt. Nekem főleg a »ma« van. Délután megyek edzést tartani a gyerekeknek, ők rengeteg erőt adnak. Ha nem is váltam egoistává, de kicsit fontosabb lettem önmagam számára. Azelőtt másoknak hamarabb adtam, mint magamnak.”

Azért kicsit Erzsébet is tervez: két év múlva szeretne ott lenni Fukuokában a világbajnokságon, jövő májusban pedig tervei szerint indul a Masters Európa Bajnokságon, ismét hazai közönség előtt. És bár minden toronyugró fél valamelyest, mielőtt elrugaszkodik, talán ő az egyetlen, aki többé már nem.