Természetesen a tökéletes világban mi magunk is minden este másfél órát olvasnánk elalvás előtt, de csak azután, hogy megtettük ugyanezt a gyerekeinknek. Én is erről álmodoztam. Mivel imádok olvasni, rettegtem attól, hogy a gyerekeimet esetleg nem köti majd le a könyv, nem lesz képzelőerejük, türelmük, esetleg kedvük az olvasáshoz.
Ugyanazt kell-e olvasni mindnyájunknak? (Fotó: Pexels)
Elolvastam minden cikket arról, hogyan válhat olvasóvá a gyermekem. Rengeteg jó tanács és javaslat kering arról, mit is kellene tennem, de két dologban mindegyik megegyezik. Az első és a legfontosabb, hogy olvassak én magam is sokat és rendszeresen, hogy a gyerek lássa: olvasni jó, és a szülei is örömüket lelik benne. Ebben nem volt hiba, valóban szeretek olvasni, és ha napi másfél óra nem is jön össze, az utazás közbeni többször öt percekkel, illetve az esti félórával a fele azért talán megvan. Nem olyan igazi élményolvasás, amit az ember elképzel magának, de olvasás. Pont akkor persze tudok akár három órát is olvasni egyfolytában, amikor a gyerekek nincsenek itthon, mert például táboroznak, de azt meg ugye nem látják.
A másik dolog, amit a szakértők szerint meg kell tennünk, hogy olvasó felnőtt váljék a gyerekekből, az, hogy rengeteget mesélünk nekik eleinte fejből, később pedig könyvből is. Ezt is kipipáltuk: fejből mesélésben ugyan nem vagyok túl jó, ezt a műfajt inkább az apjuk intézte, de megvolt minden egyes este legalább harminc perc közös mesélés, olvasás.
Úgy nézett ki, el is értem a kitűzött célomat, a gyerekem szeretett olvasni. Alsóban még ajánlásra, de örömmel olvasott, felsőben pedig elkezdett magától könyveket választani; volt olyan, hogy egy tanév alatt huszonöt regényen rágta át magát. Elképesztően büszke voltam: az én fiam nyitott könyvvel a kezében megy az utcán, és nemcsak hogy túléli, de közben boldogan olvas! Aztán ez az időszak is elmúlt, maradtak a kötelező és az ajánlott olvasmányok, de megvolt az a szerencsénk, hogy egy csodálatos irodalomtanárt fogtunk ki, aki a kötelezőkön túl olyan olvasmányokat hozott, amikkel rávette a nyolcadikosokat is az olvasásra.
Az általam örömolvasásnak nevezett tevékenység azonban így is visszaszorult a nyári szünet idejére, annak is három hetére, amikor egy olyan táborban nyaral a gyerekem, ahol „sajnos” nincs térerő, sőt a telefonjaikat is elveszik tőlük. Ilyenkor pár nap alatt elképesztően vonzóvá válnak a könyvek, úgyhogy a magával vitt három helyére hamar cserél újabb hármat, és amikor hazaérkezik, boldogan ajánl nekem is olvasnivalót. De ennyi. Be kell lássam, hacsak nem unatkozik nagyon, akkor itthon nem olvas a gyerek. Legalábbis regényeket. Ugyanis amellett, hogy vicces videókat néznek a neten, azért cikkeket is megosztanak a barátaival, mindenféléről. Érdekli őket a világpolitika, és sokat olvasnak a technikai újdonságokról is.
Kevés egyáltalán az öt regény egy évben? (Fotó: Pexels)
Persze én így is féltem tőle, hogy ha nem olvas, műveletlen lesz. Nem tud majd beszélgetni az aktuális könyvsikerekről, pedig én szeretem meghallgatni a barátaim véleményét a könyvekről. Mi lesz vele, ott áll majd, amikor a többiek könyvekről mesélnek, és hallgat? De nem ez történt. A kortársai ugyanis pont annyit olvasnak, mint ő. A kötelezőkről nyilván nem beszélgetnek, legalábbis nagyon ritkán. A nyáron elolvasott öt-hat könyv viszont épp elég muníció nekik ahhoz, hogy egész évben legyen mihez nyúlniuk, ha éppen egy könyvről kell valahol eszmét cserélni.
Közben pedig elképesztően sok filmet néznek, naponta egyet, néha kettőt is. A filmművészetben nagyon otthonosan mozognak, és ha valaki azt gondolja, hogy csak bárgyú vígjátékok vagy horrorfilmek foglalkoztatnak egy kamaszt, hozza csak fel neki a témát: meg fog lepődni a válaszokon. Rengeteg dokumentumfilmet, ismeretterjesztő filmet és aktuális sorozatot is megnéznek, utóbbiakból veszik például az aktuálpolitikai ismereteik egy részét is. És nem kell ám ezt az ismeretanyagot lenézni, ugyanis megbeszélik a látottakat, sőt utána is olvasnak a történteknek, igaz „csak” amolyan huszonegyedik századi módon, az interneten, ahol az ilyen őskövületek szerint, mint amilyen én is vagyok, nem lehet elmélyült tudásra szert tenni. Ezt azonban kénytelen vagyok megcáfolni, mert az az igazság, hogy a családban senki nem tud annyit például az öbölháborúról vagy pont Csernobilról, mint a tizenhat éves fiam. Az igazsághoz persze hozzátartozik az is, hogy a zombiapokalipszisról is ő tud a legtöbbet, de engem ez egyáltalán nem zavar.
Hogy mi lesz tíz vagy húsz év múlva, azt nem tudom megjósolni, de abban biztos vagyok, hogy nem lesz teljesen műveletlen a következő generáció sem, és ha nem is könyvekről beszélgetnek majd egymással, de filmekről fognak. Pár éve még én ajánlottam neki könyveket, most pedig már ő ajánl nekem filmeket. Olyanokat, amikről alighanem még csak nem is hallanék nélküle, mert a mozik nem játsszák őket, pedig hatalmas értéket képviselnek.
Hírek, sőt irodalom is olvasható a tableten is (Fotó: Pexels)
Egyszóval én megnyugodtam, mert bár nem lett a magam huszadik századi módján olvasónak nevezett ember a gyerekem, messze nem műveletlen. És különben is, ez még talán változhat is – de ha nem fog, akkor sincs semmi baj, mert abban biztos vagyok, hogy a saját gyerekének ő is mesélni és olvasni fog majd esténként. Ennek a magját elültettük.
