Egyedül szültem

Sokszor olvasom a szüléstörténetekben, hogy egyedül szülni rossz. Én épp az ellenkezőjét tapasztaltam.
Terhességemet a munkahelyemen mutatta ki először a teszt. Nagyon boldog voltam, hiszen 1997 óta, amikor is ikerterhességemet kellett megszakítani, gyermeket szerettem volna. Azóta megtaláltam a páromat, aki előző házasságából még két fiút hozott. Amikor én teherbe estem, ő még nős volt, de már együtt éltünk. Terhességem minden gond nélkül zajlott, végigdolgoztam napi tizenhét órát egy étteremben. 2000. július 29-re voltam kiírva. Június 24-én még táncoltam a sógorom esküvőjén, majd legnagyobb boldogságomra július elsején a sajátomon. Ekkor már a kilencedik hónapban voltam. Nagyon örültünk, hiszen a huszadik héttől tudtuk, hogy kislányunk lesz.
Nem féltem a szüléstől, de azért egy-két buta dolog nekem is eszembe jutott.
Már a nyolcadik hónap elején összecsomagoltam mindent. Mivel június 26-án az orvosom megnyugtatott, hogy még odébb van a szülés, nyugodtan javasoltam a drága férjemnek, hogy vállalja el a hajnali vidéki fuvart, és szabadságot sem kell kivennie. Este fél tizenegykor elfolyt a magzatvíz. Mindketten meglepődtünk, hisz nem mára vártuk ezt a kislányt. Tizenegy órára értünk be a Szent Imre Kórházba, ahol Terike szeretettel fogadott, és kedvesen vette fel adataimat az éjszakai időpont ellenére. Aznap este én voltam a kilencedik szülő nő, mégis türelmes volt velem. Fájásaim egyáltalán nem voltak, de a szülésznő azt mondta, kétujjnyira már nyitva vagyok. Beöntést szerencsére nem kaptam, mert nem volt rá idő. Éjfélkor már a szülőágyon feküdtem, fájások nélkül háromujjnyira tágulva. A férjemnek el kellett mennie dolgozni, a kórházban az orvosomon kívül senkit nem ismertem, az édesanyám a Mátrában lakik, és a telefonomat várta. Tehát egyedül szültem. Meg kell mondanom, nekem nem hiányzott senki. Szerintem ezt úgyis csak az anya és a gyermek éli át igazán. Az orvosom kedvessége, a szülésznőm bátorítása olyan nyugalmat adott, mintha ezer éve ismernénk egymást. Fél egykor még mindig nem voltak fájásaim, ezért kaptam egy injekciót, ezután beindult minden. Négy-öt tolófájás után már meg is volt a lányom. 27-én 1 óra 26 perckor született Glöckl Marina Ágnes, 3400 grammal, 56 centivel és hosszú fekete hajjal. Még sírni sem tudtam, csak azt mondtam: Ő az én kislányom! Fölhívtam a férjemet, aki viszont sírt, és azt mondta, reggelre itt lesz. Így is lett. A varrataim nagyon fájtak, sokkal jobban, mint a szülés. De öt nap múlva, miután az orvosom kiszedte, már semmi nem fájt. Marina csak egy hónapig szopott, sajnos nem volt tejem. A tápszert imádja, szépen fejlődik. A férjem, miután hazajöttünk, nem tudott velem itthon maradni. Ezúton szeretnék az anyósomnak köszönetet mondani, hogy amíg rendbe jöttem, ellátott minket. Nagyon sokat tanultam Tőle, majdnem annyit, mint drága Édesanyámtól, aki sajnos nagyon messze van.
Szóval én is egyedül szültem, és csodás emlék volt az a másfél óra a szülőszobán aznap éjjel. Marina most öt hónapos, 68 centi és 8370 gramm. Már van foga, és mindent megeszik.
Szeretnék köszönetet mondani a Szent Imre Kórház dolgozóinak: orvosomnak, Dr. Holba Sándor főorvosnak, Terikének, a szülésznőmnek és az összes csecsemős nővérnek, különösen egy vörös hajú bábának, akinek nem tudom a nevét, de rengeteget segített, és férjemnek, Glöckl Zsoltnak, akitől a boldogságot és lányomat, Marinát kaptam.
Glöckl Zsoltné, Érd