Persze voltak elejtett, “jó szándékú” beszólások, miszerint: most aludd ki magad, mert utána sokáig nem fogod tudni. (Mondjuk, ezt sem értem, miért úgy működik az ember, hogy mikorra a legfáradtabb, legkimerültebb a várandósság végén, akkor kell a legnagyobb fizikai erőpróbát kiállnia, majd utána sem pihenhet – hosszú-hosszú ideig…) Vagy felejtsétek el a spontaneitást a kapcsolatotokban, a gyerek mellett nem lesz sok esély hirtelen felindulásból elkövetett hancúrozásra. Illetve, ha majd úgy érzed, hogy az idegeidre megy a gyerek, és csak üvölt és üvölt, és teljes tanácstalanságodban eljutsz odáig gondolatban, hogy nem bírod tovább, akkor majd gondolj rám, és ehhez hasonló rémségek.
Nem vettem komolyan
De én, személy szerint nem voltam hajlandó ezeket komolyan venni. Azt gondoltam, ezek csak a túlzott pesszimizmus megnyilvánulásai, és egyébként is, nekünk semmi sem árthat. Azt hiszem, a legtöbben abban reménykedünk, hogy velünk ez nem fog ugyanígy történni. Mi pozitívan állunk az élethez, és hátha a mi babánk más lesz, mint a legtöbb baba. Bizony, ilyenkor többnyire szelektívvé válik a hallásunk, de ez is tökéletesen érthető. Máshogy nem is lehet nekivágni ennek az óriási kalandnak.
Ráadásul azt hiszem, ebben a témában is szemérmesek vagyunk, és csak miután túl vagyunk a nehezén, merjük bevallani magunknak, és sokszor másoknak is, hogy ez bizony nem volt sétagalopp. Tudom, hogy vannak, akiknek ez sem jelent igazán nagy problémát, mintha lelkialkattól függne, hogy kit mennyire visel meg ez a pár, mindent felforgató hét. Vegyük például az én csodanővéremet! Lassan hathetes lesz a pici lánya (akit meg kell zabálni), de már a szülés után pár nappal kijelentette, hogy akár jöhetne a következő, mert annyira boldog és elégedett. Ehhez képest, ha engem kérdeztek volna egy-két héttel a szülés után, hát bizony nem ez lett volna a válaszom…
Hormontangó
Persze nincsenek csodák, a nővérem is hullafáradt, és bármit megadna hatórányi alvásért, egy huzamban, de valahogy könnyedebben viseli az egészet hozzám képest. Ugyanakkor azt mondják, a szélsőséges érzelmek is teljesen normálisak, hiszen a hormonok ilyenkor is a bolondját járatják szegény kismamával. Az egyik kedves ismerősöm úgy fogalmazott, hogy azt érezte, véget ért az élete. És az a helyzet, hogy részben igaza is van. Valami teljesen új kezdődik ilyenkor, amire valójában egyetlen okos könyv sem tud tökéletesen felkészíteni.
Én is elolvastam vagy hármat. Mégis, olyan alapvető kérdésekre nem tudtam a választ, miszerint baj-e, ha többet eszik a baba, mint amit átlagosnak tartanak a szakemberek? Vagy alhat-e napközben mellettem, a kanapé biztonságos sarkában? Zavarja-e a beszédünk alvás közben? Ha ébren van, mégis mit csináljak vele, ha már megetettem, átpelenkáztam, és mégis üvöltve fejezi ki a nemtetszését? Hogyan különböztessem meg a sírás fajtáit, és így tovább. És akkor ott van még a szoptatás elsajátítása. Ez alatt a hat hét alatt szinte mindennap sírtam. Nem volt olyan nap, amikor ne merült volna fel legalább 10 újabb kérdés vagy probléma, amikor úgy éreztem, már megint felkészületlenül jöttem el vizsgázni. Egy igazi strébernek ez komoly pofon, minden egyes alkalommal. Mert én is jó anya akartam lenni. Vagy néha jó lett volna csak úgy lenni – és nem rettegve keresni a válaszokat.
Mire megszokod, megváltozik
Annak, aki épp hasonló cipőben jár, azt tudom, mondani, hogy NYUGI!!! Tényleg igaz, hogy szép lassan megtaláljuk a választ és a megoldást minden kérdésre és felmerülő problémára. Jó, ha van pár rokon vagy ismerős, akit bármikor felhívhatunk, és nyugodtan sírjunk, amikor és ahol csak ránk jön. Még a nőgyógyászom is azt mondta, hogy valójában ez a gyerekvállalás legnehezebb hat hete. Ráadásul tényleg minden változik, sokszor napról napra, úgyhogy nem érdemes megszokni szinte semmit. Például jó, ha igyekszünk az első pillanattól napirendet kialakítani, de nagyon rugalmasnak kell lennünk, mi is nemegyszer fürdettünk háromnegyed tizenegykor nyolc óra helyett, mert Kornél épp úgy ébredt, és úgy sikerült megetetni.
Lassan egy év távlatából azt kell hogy mondjam, nem bagatellizálnám el annak a kezdeti hat hétnek a nehézségeit, de semmiségnek tűnik már. Mert amit adni tud egy nyiladozó értelmű, tündér gyerek, az mindent megér. Úgyhogy kitartást minden kedves első babás kismamának! És nyugalom, a másodiknál biztos mind sokkal ügyesebbek és lazábbak leszünk – vagy nem…
