Nagyjából 5 éve tűnt el a férjem. Kivonult az életemből, az életünkből, csak hogy újra feltűnjön valamivel később, és azt állítsa a bírónak, hogy egyáltalán, de egyáltalán semmit nem akar tőlem meg a gyerekektől, mert nincsen ránk ideje és kedve.
Annak a napnak az emléke még mindig kísért, mert – bár már régóta távol volt tőlünk akkoriban – amikor viszontláttam a bíróságon, és azt mondta, hogy a gyerekei már nem elég fontosak neki, és nem érik meg, hogy az idejét vesztegesse rájuk, akkor rájöttem, hogy egyedül maradtam, és így kell felnevelnem őket.
Őszintén szólva, így, ilyenformán, egyáltalán nem is akartam, hogy bármi köze legyen hozzánk.
De azért az egyedülálló anyaság nagyon nehéz volt. Egyáltalán nem ezt terveztem, amikor a gyerekek megszülettek, de nem igazán volt ez olyasmi, amire azt mondhattam volna, hogy “nem, köszönöm”, és aztán szépen elmegyek, és elhagyom a helyszínt. Mivel a gyerekeim másik szülője már ezt megtette, én nagyjából választás nélkül maradtam, annyit tudtam tenni, hogy megfogtam mindkét gyereket, és folytattam mindent tovább.
Ott voltak a felnevelnivaló gyerekek, és én voltam az egyetlen, akire számíthattak. És hál’ istennek, megcsináltuk. Nem volt könnyű, kicsit több harc és könny szegélyezte az utunkat, mint amit szívesen elismerek és magamtól vállalok, de szerencsére ehhez társult erő és büszkeség is. Erő, mert nem volt más lehetőségem, mint erősnek lenni, és büszkeség, mert valahogy azért mégis kibírtam.
De aztán valami váratlan történt: találkoztam valakivel, és hirtelen lett még két kéz, aki segített nevelni a “gyerekeinket”.
Most már, néhány hónappal a második házasságom kezdete után, nem vagyok egyedülálló anya. És mégis néha úgy érzem, mintha egy kicsit az lennék. Az új férjem – na most először is lopok egy másodpercet, és elmondom, hogy csodálatos: megbirkózik a fektetéssel, úgy törli fel a hányást, mintha évek óta csinálná, és jobban szereti a gyerekeket, mint ahogy hittem, hogy valaki is rajtam kívül szeretheti. És minden egyes “apa” felkiáltással, ami a gyerekeim szájából elhangzik, még inkább szerelmes leszek a férfibe, aki úgy döntött, hogy felneveli őket.
Mivel ő jogilag nem az apjuk, nekem pedig nyolc év saját tapasztalatom van gyereknevelésben, ami neki nincs, elég sok dolog akad a szülőségben és az ebből adódó feladatokban, amelyeket száz százalékban nekem kell csinálni. Tudom, hogy nagyon próbál felzárkózni, de – természetesen önhibáján kívül – még nem tarthat ott, ahol én.
Ilyenkor mindig úgy érzem, hogy még mindig egyedülálló anyaként élek felszerelkezve egy nagyon cuki dadussal.
Mivel csak nekem van jogom orvosi papírokat aláírni és ilyen jellegű döntéseket hozni mint “képviselő”, mindig emlékeztetnek, hogy a férjem nem “teljesen” apja a gyerekeimnek. És amikor nekem kell befáradnom, hogy kitöltsek az iskolában bizonyos papírokat (például egy szülői értekezleten), vagy amikor én vagyok az egyetlen, akinek fogalma van arról, hogy hogyan kezeljek egy éjszaka közepén felmerülő lázat vagy köhögést, úgy érzem, hogy az én vállamon sokkal nagyobb felelősség nyugszik a gyerekekkel kapcsolatban, mint bárki másén.
Már csak az a tudat, hogy én vagyok kettőnk közül az egyetlen, aki jelen volt a gyerekek születésénél, és csak én láttam eddigi életük nagy részét, nagyon szomorúvá tesz, mert a férjem egyáltalán nem tud viszonyulni ahhoz, amilyenek a gyerekeim voltak az utóbbi években. Más, hasonló helyzetben levő szülőkről is hallottam, akik arról panaszkodnak, mennyire nem találják a párjukat néhány helyzetben, amikor szülőként kell dönteniük, és értem, hogy ez nem egy teljesen egyedülálló probléma, de ettől még nem érzem kevésbé elveszettnek magam.
A magam módján szoktam nevelni, és most, hogy valaki mással együtt csinálom, nem egészen tudom, mit várhatok.
Nagy erő volt abban, hogy egyedülálló anyaként meg tudtam oldani az életünket, és nagy büszkeség számomra, hogy fel tudtam építeni a közös életünket abban a két évben. Amikor egyedül éreztem magam, vagy olyasmivel szembesültem, amit egyedül nem tudtam megoldani, mindig abban találtam megnyugvást, hogy nem én vagyok az első nő, aki ezt csinálja, és túléli.
De már nem közülük való vagyok. Már nem vagyok egyedülálló anya – már nem mondhatom magaménak ezt a titulust – így nem is gondolom, hogy jogom lenne összehasonlítani a nehézségeimet azoknak a nőknek a nehézségeivel, akik teljesen egyedül csinálják. Közben pedig sokszor találom olyan helyzetben magam, amikor szülőként kell döntenem, és egyedül érzem magam, mert a férjem nem tud igazi partner lenni ebben.
Nem csinálnék vissza semmit, mert tudom, hogy ez a változás áldás az életemben, és nem is panaszkodom, csak nem tudom, hol is állok, valahol az egyedülálló szülők világa és az együttműködő társak világa között… és nem tudom, ki vagyok én? Hol találom az enyéimet? Nem látom, komolyan. De bármi is a helyzet, az anyukájuk vagyok. Még ha ez is minden, amit tudok.
