3 dolog, amit mindenki elhisz a párkapcsolatokról, de én már nem

Ezek egy része az összes párkapcsolati tanácsadó cikkben megtalálható, százezer szakember lenyilatkozta, és minden pár-, házasság- és válásterápia örökös szlogenje, én meg hosszú évek után elkezdtem kételkedni az igazságában, és arra gondolni, hogy nem csak azért mondják-e ezeket folyton, hogy ne érezze magát egyik fél rosszabbul, mint a másik, mert ma már olyan PC-világban élünk, hogy igazán nem dönthetjük el egyik fél javára a dolgot, egy icipicit sem, és mindenkinek nagyon fel kell vállalnia a saját felelősségét.

De vajon tényleg úgy van, hogy “egy kapcsolat vagy házasság javulásáért és romlásáért a felek éppen 50-50 százalékban felelősek?”

Ezt jól kigondolták? Biztos az az 50-50? És akkor 50,000, vagy azért lehet, hogy 50,01 és 49,99 százalékról van szó? Nyilván nem próbálnék meg érveket hozni arra, hogy esetenként csak az egyik fél hibás vagy felelős a párkapcsolat megromlásáért, javulásáért, mert ez tényleg abszurdum, de azért szép számmal látunk helyzeteket, amikor az egyikük rengeteg figyelmet, gondoskodást beletesz, a másikuk pedig ezt megengedi neki, esetleg örömmel elfogadja, élvezi, vagy éppen rá se ránt, legfeljebb csak akkor, amikor egyik már azon van, hogy most rögtön elhagyja másikat.

Ó, tudom én a nagy okosságokat, hogy ez egy folyamat, és több pontján észre lehet venni, hogy baj van, és lehet figyelmeztetni a másikat, meg beszélgetni vele meg énközlésekben jelezni, hogy “nekem rosszul esik, ha esténként a kedvedért harcsapaprikást csinálok az anyukád receptje szerint, és csak éjfélre érkezel meg”, de mi van, ha ez megtörténik, vagy nagyobb részt megtörténik, és semmi eredménye? Vagy esetleg nem történik meg, akkor ugyanúgy százalék a “nem szóltam, hogy rossz” és a “le se tojtam a másik igényeit”? Ez így valóban 1-1?

Vagy egy abuzív kapcsolatban, amikor az egyikük – akár a nő is lehet – folyamatosan ekézi a másikat, akinek meg hosszú idő kell, hogy ne megfelelni próbáljon, hanem kilépni. Igen, már hallom is, hogy de az ő felelőssége meg az, hogy hagyta magát kihasználni, hogy belement ebbe a számára megalázó helyzetbe, sőt valószínűleg “meghívta” a partnerét erre a furcsa táncra korábbi fel nem ismert sérüléseiből fakadóan.

Hát igen, lehet, sőt biztos, hogy az ő felelőssége is, de az ugyanúgy számít a százalékokban? A félelem és megfelelni vágyás ugyanannyi százalékot ér, mint az agresszió és a kihasználás? Lehet ezt mérni egyáltalán? Nem a paraszti eszemről vagyok híres – sajnos egyébként –, de ha lenne ilyenem, az azt mondaná, hogy az a hülyébb, aki veri, kihasználja, bántja a másikat. Az is marha, aki hagyja, de azért kevésbé. Nem, barátocskáim, ez egy intellektuális duma, ez az 50-50 százalék. “Megloptad, kihasználtad, földbe döngölted, de ő ugyanúgy hibás, hogy hagyta? Hát, nem. Ő is hibás, de nem ugyanúgy.”

Van még aztán az a nagyon vérmes, sok celeb által alátámasztott szuper lózung, hogy “egy házasság/kapcsolat működéséért keményen dolgozni kell.”

Itt lehet, hogy csak fogalmazásbeli gondjaim vannak, hiszen nem állítanám, hogy az igazi módja a boldogságnak, hogy ülünk, és várjuk, hogy jó legyen, vagy gyorsan elhagyjuk egymást, de ez a “dolgozni kell”, ez iszonyúan idegesít. Hát megyek a munkahelyre, verem a gépet, dolgozom, vagy pakolom a raklapot, ütöm a kasszán a számokat, módszeresen szidom a vevőket a zöldségpultnál, mindegy, dolgozom a magam módján, de legalább aztán már otthon hagy’ ne dolgozzak! Kérem szépen, ez olyan, mintha otthon tovább gürcölhetnék egy kicsikét más módon, mint a nap többi részében.

Sziszifusz jut erről eszembe, hogy a kapcsolat tulajdonképpen olyan, hogy egy nap – munka után ugye – felhurcolok egy rohadt nagy követ valami hegytetőre, valami házasságtetőre, és holnap reggel, bumm, már lent is találom, szóval kezdhetem is elölről. Hát, ennek így mi értelme? Állandóan csak nyomom bele az energiát, akkor tulajdonképpen miért csinálom? Mondjuk inkább, hogy legyen olyan a kapcsolat, amiért érzem, hogy érdemes tenni. Akár sokat, akár gyakran. De ez, hogy üljek le a házasságszalag mellé még este, és mint egy munkás, gyártsam tovább a kapcsolatomat harmadik műszakban, ez, köszönöm, nem kell. Nem akarok a házasságműszakban robotolni.

Nagy barátom még mindezeken kívül, hogy “mindenki azt kapja vissza egy kapcsolattól, amit beletesz.”

Ez is lehet, hogy valamiféle karmikus szempontból igaz, bármit is jelentsen ez a szó, mondjuk úgy könnyebben elfogadnám, hogy végső soron, hosszú távon, azt kapom vissza úgy általában az életben, amit beleteszek, de hogy egy kapcsolatban ez igaz legyen, az legkevésbé sem egyértelmű. Láttam már olyat, ahol megtörtént, és láttam olyat is, ahol nem. Végső soron szakítani is sokszor azért szoktunk, mert nem jön vissza az a figyelem, az a vágy, az a gondoskodás.

Ha Marcsi évekig Laci figyelmét és érdeklődését próbálja visszanyerni számtalan eszközzel – étellel, masszázstanfolyammal, beszélgetéssel, tánciskolával, kirándulással – ám Laci ehelyett a titkárnővel foglalatoskodik, akkor ki mit kapott vissza? Laci mondjuk megkapja a nagy semmit, amikor Marcsi elhagyja, ha egyáltalán elhagyja, és ha rosszul esik neki az elhagyás, Marcsi viszont beírhatja a veszteséglistába a próbálkozásokkal teli éveket vagy hónapokat. Nyilván ebből is tanult valamit, nem is keveset, de nem látom, hogyan kapná vissza azt, amit beletett. A tanulságot értem. Sőt, sokszor tanúja voltam, hogy egy házasságba vagy párkapcsolatba mindkét fél beletett minden tőle telhetőt, aztán mégsem jött össze. A legjobb szándékokkal két teljesen különböző módon próbálkoztak, és a vége végső soron kudarc lett.

Igazából mindezzel annyit akartam csak halványan kérdezni, hogy lehet, hogy a kapcsolatoknak és házasságoknak van valamiféle logikája és vannak ötletek, szabályok, amelyek gyakran működnek, megoldások, amelyek sok esetben rámutatnak valami igazra, de részben azért mégiscsak van egy előre kiszámíthatatlan tényező, egy megmagyarázhatatlan elem, amit talán senki sem ért. És ez a baromi nagy egyenlőség az 50 százalékkal, hát, több mint matekpéldához hasonlít. Dolgozni meg lehet a bányában.