Idén szeptemberben jött el az idő, hogy Zsolti bölcsibe menjen. Ha mindez két-három hónappal korábban történik, valószínűleg egyáltalán nem izgattam volna magam emiatt. Kétéves koráig rendkívül nyitott, jókedvű gyerek volt, akit bármikor ott hagyhattunk a nagynénijével, a nagymamájával, a bébiszitterével vagy csak a barátnőmmel néhány órára, neki meg se kottyant. Egy mosolygós gyereket hagytunk ott, és egy mosolygós gyereket kaptunk vissza. Aztán elkezdődött valami más. Biztos a dackorszaknak is köze van hozzá, hogy egyre türelmetlenebb és hisztisebb lett, egyre inkább csak engem és az apját tudta hosszú távon elviselni maga körül, és egyfolytában a mi nyakunkban lógott volna.
A korábban bevett gyakorlatok és rutinok jó része köddé vált. Amelyik ételt szerette, hirtelen már nem akarta megenni, mindenbe bele akart kóstolni, de igazából semmiből sem evett (a férjemmel egymás között időnként csak fényevőnek hívjuk), korábban imádott fürdeni, most pedig már ki nem állhatja és még sorolhatnám. A hisztijei ráadásul sokszor kezelhetetlenek lettek, nem tudtunk véget vetni nekik se öleléssel, se puszival, se kizökkentéssel… Az egyetlen módszerünk az volt, hogy kivártuk azt a 15-30 percet, míg a végére ér és magától abbahagyja. Ehhez pedig idegek kellenek, amikkel én többnyire jól állok, a férjem már kevésbé. Szóval egy ilyen helyzetben jött el nekünk a bölcsődei beszoktatás időszaka, amitől előre rettegtem.
Felkészülés
Kissé meglepett, amikor kiderült, hogy a bölcsődei nevelők családlátogatásra jönnének, de akadékoskodtam. Hétköznap késő délután futottak be, és Zsoltit a legjobb formájában találták: a délutáni alvás és egy nagy evés után. Egy mosolygós, jóllakott baba állt velük szemben, aki kedvesen fogadta őket. Mondták is, hogy ez a kisfiú egy tünemény, biztos nem lesz vele semmi gond, de én legbelül éreztem, hogy túl szép ez ahhoz, hogy igaz legyen. Játszottak egyet, labdáztak, és én részletesen beszámoltam nekik a rutinjairól. A végén még nagy cuppanós puszit is kaptak tőle mindketten. Álomszerű kezdés.
Első nap – Könnyű menet
Csak délelőtt tízre kellett beérnem, és délig maradnunk. Végig az udvaron voltunk. Kicsit olyan volt, mint egy hosszabbra nyúlt játszóterezés, azzal a különbséggel, hogy a gyerek kicsit ismerkedhetett a nevelőivel is. Ismét egy jó nap.
Képünk illusztráció – Fotó: MTI / Balázs Attila
Második nap – Horror indul
A gyomromban lévő rossz érzés ezen a keddi napon értelmet nyert. Az egész azzal kezdődött, hogy aznap pocsék idő volt, egész nap zuhogott az eső, így a bölcsődében nem lehetett kimenni a gyerekekkel az udvarra. Odabent Zsolti hamar kimutatta a foga fehérjét. Nem akart játszani, semmi nem érdekelte, bántotta a gyerekeket, rájuk csapott, elvette a kezükből a játékot, én meg végig ott pörögtem mellette, hogy csillapítani próbáljam.
Aznap történt, hogy tiszta erőből nekitolta a babakocsit egy állótükörnek. Meg voltam győződve arról, hogy eltörött, és ki kell fizetnem, de valami csoda folytán mégsem. Konkrétan nem állt másból a két órám, csak mentettem a helyzetet, a bútorokat és a többi gyereket. A nevelők kedvesen odaraktak egy széket nekem, hogy üldögéljek picit, de egy percet sem ültem rajta. Nem volt nyitott feléjük sem, nem akart velük játszani. Aznap esett le nekik, hogy talán ez mégsem lesz olyan egyszerű, ahogy gondolták…
Ezen a napon kapott először a bölcsiben ebédet délben: már az előkét sem akarta felvenni, mindent lökött félre, amit csak elé raktunk, esett le minden a földre, nekem meg égett a pofám, hogy mit művel a gyerekem. Alig vártam, hogy végre hazajöjjünk, és igazság szerint ők sem marasztaltak. Hazaértem, kétségbeesve felhívtam anyámat, és bőgtem neki a telefonban, hogy ez nem fog menni…
Harmadik nap – Felcsillanó remény
Imádkoztam, hogy aznap jó idő legyen. Hálistennek, sütött a nap, reggel ki tudtam vinni az udvarra Zsoltit a többiekhez. Jól elvolt, minden oké volt. Arra gondoltunk a nevelőkkel, hogy itt az alkalom, hogy kisurranjak egy időre: ki kellett próbálni, mennyit bír nélkülem. Fél 10-kor kimentem, és több mint egy órát kint ültem: ennyit volt el nélkülem. Biztató nap volt, bár ebédelni aznap sem akart az istenért sem, de legalább azzal vigasztalhattam magam, hogy nem hisztizett közben.
Negyedik és ötödik nap – Csendes sírdogálás
Reggel beadtam a bölcsibe, és egész délelőtt bent volt nagyobb gond nélkül. Az udvaron játszottak. Én közben ott ültem az öltözőben az anyukákkal, akikkel sokat beszélgettünk. Utólag tudtam meg, hogy azért napközben rengeteget sírdogált, pityergett csendesen, és állandóan a nevelői sarkában loholt és egyfolytában a kezüket fogta, hogy ne érezze magát egyedül. Kellett az anyapótlék. Aznap már nélkülem kellett volna ebédelnie, de nem evett semmit. Másnap szinte ugyanez volt a program.
Amit szülőként tehetünk a könnyebb beszoktatásért a bölcsődei nevelők szerint
1. Vigyázzanak rá mások is! Nehezebben beszoktatható az a gyerek, akire korábban szinte csak a szülei vigyáztak. A bölcsit/ovit megelőző időszakban jó, ha csak pár órára is, de időnként rábízzuk őt nagyszülőre, rokonra, barátra vagy bébiszitterre.
2. Ne sírj! Bőven elég, ha a gyerek könnyei ömlenek, ne nehezítsd meg a helyzetet azzal, hogy te is sírva fakadsz.
3. Ne búcsúzkodj túl sokáig! Minél hosszabb és érzelmesebb a búcsú, annál szomorúbb gyerek marad ott.
4. Ne próbáljuk a gyereket lódítással ott hagyni. Mindig tudnia kell, hogy ott fog maradni a nevelőkkel, mert anyunak/apunak dolgoznia kell, de nincs gond, mert délután úgyis újra találkozunk.
5. Tiszteljük a házirendet! A megbeszélt időben vigyük és hozzuk el a gyereket, és nem véletlenül mondják, hogy reggeli vagy ebédidőben hirtelen ne toppanjunk be!
6. Vigyünk magunkkal valamit, ami az otthonára emlékezteti. Egy darab plüsst, a kedvenc játékot… A lényeg, hogy legyen ott vele valami, amit szeret és amit ismer.
7. Bízz a nevelőkben! Legalábbis addig, amíg nem adnak okot az ellenkezőjére. Nekik is kell idő az összeszokáshoz, és egyetlen nevelő sem tudja a szülőt teljes mértékben helyettesíteni, mert ő nemcsak a te gyerekeddel, hanem másik nyolc-tíz lurkóval is foglalkozik.
8. Fontos az őszinte kommunikáció a kisgyermeknevelő és a szülő között. Ha a gyerek éjjel alig aludt, mert jön a foga, arról a nevelőnek nem árt tudnia, és az is hasznos, ha szülőként értesülünk a gyerekünket érintő fontosabb bölcsődei/óvodai történésekről.
Hatodik nap – Rosszkedv
A hétvége után Zsolti nem nagy kedvvel állt neki a második hétnek, hétfőn konkrétan be kellett vonszolnom a bölcsi épületébe. Aznapra az volt a terv, hogy megpróbálkozunk az első délutáni altatással, de olyan szinten nyűgös és mogorva volt, hogy a nevelők inkább másnapra halasztották a dolgot.
Aznap tűnt fel, hogy a gyerek éjszakai alvására is hatással vannak a bölcsődei történések, és a gyakori zaklatott állapot. Éjszaka gyakran kelt fel, és míg korábban az volt a program, hogy ilyenkor felült az ágyában, és hívott engem, most szó nélkül átjött a hálóba és bemászott mellém. Éjjel az ágy végéből is leesett egyszer, pedig ilyet még sohasem csinált korábban.
Hetedik nap – Újra a pokolban
Megint keddre esett a horrornap. Délben kellett volna érte mennem, hogyha megpróbálják altatni, de nem sikerül, ott legyek a közelben és hazavigyem. Bementem, és már mindenki túl volt az ebéden, kivéve a fiamat, akitől az egész bölcsi zengett. Két ajtón keresztül is simán lehetett hallani, ahogy teli torokból üvölt. Nem értette, mi ez az ágy, amire le akarták fektetni, és esze ágában sem volt ráfeküdni. Verte magát a földhöz, sírt, taknyolt, csodálatos látványt nyújtott.
A nevelők próbálták ölelgetéssel felváltva megnyugtatni, esélytelenül. Sokáig próbálkoztak, én meg ezt az öltözőben ülve hallgattam végig. Égett az arcom, mert csak Zsolti balhézott, a többi gyerek anyja rég máshol volt, a gyerekeik aludtak szépen, én meg hallgattam a gigabalhét. Egyszer csak kijött az egyik nevelője. „Nagyon küzdötök?” – kérdeztem. „Igen” – hangzott a válasz. Fél egyig húzta a balhézást, végül már nagyon fáradt volt a hisztitől. Behívtak, bementem, és mellettem végre megnyugodott, pár percen belül elaludt.
„Mit csináljak a gyerekkel, amikor így hisztizik, mert az ölelés nem válik be?” – kérdezték tőlem a nevelők, én meg erre csak azt tudtam mondani, hogy „Csak hagyjátok békén”. Ott pityeregtem, és mondtam nekik, hogy szerintem ez nem fog menni. Természetesen hülyének néztek, és mondták, hogy vannak kicsit nehezebben kezelhető gyerekek, akiknek ez tovább tart, de előbb-utóbb minden gyereknél sikerülni szokott. Nem nagyon hittem nekik.
Nyolcadik nap – Amikor feladták
Egy pokoli éjszaka után Zsolti full náthásan ébredt. Egész reggel az orrát törölgettem, és fel is hívtam a bölcsit, hogy vigyem-e be, vagy inkább maradjak otthon. Mondták, hogy vigyem be, egy apró nátha miatt ne maradjunk otthon, és ha nagyobb a gond, legfeljebb hazaviszem korábban. Tízkor már hívtak, hogy szerintük vigyem haza, és megegyeztünk, hogy pár napot pihentessük a beszoktatást, és a második heti programot a következő héten csináljuk újra végig. Biztos csak én voltam paranoiás, de az volt az érzésem, hogy ők is örömmel szabadulnak egy taknyoló, ordítozó, hisztis, enni és aludni nem akaró babától.
A hétvégével együtt öt napnyi szünet következett, amikor rájöttünk, hogy a nyűgös kedve mögött részben egy hátsó fog kitüremkedése állt: végig arra mutogatott, és jelezte nekünk, hogy fáj neki. Az otthon töltött öt napban ugyan akadtak jobban sikerült órák/pillanatok, de semmiféle jel nem utalt arra, hogy a harmadik hetünk jobb lesz, mint az előző. Az egyetlen biztató jel az volt, hogy a végére legalább a náthája elmúlt.
Kilencedik-tizenharmadik nap – Megérkezés a bölcsimennyországba
Reggeli gyomorgörccsel indultam neki a harmadik hétnek. Ehhez képest olyan volt, mintha egy másik világba érkeztem volna. Zsolti reggel nem könnyezve búcsúzott, sőt úgy tűnt, mint aki örömmel megy bölcsibe: hatalmas mosollyal köszöntötte a nevelőjét. Nem volt vele balhé, az ebédjéből is sokat evett (!), sőt amikor délután bementem az altatásra, már édesdeden aludt: állítólag pár percen belül elaludt, nem volt vele semmi gond.
Hazaérve is megmaradt a jókedv, és már kezdtem azt hinni, hogy csak kifogtunk egy kivételesen kiegyensúlyozott napot. Nem így történt: egy egészen új korszak kezdődött. Még nem akarom elkiabálni, de úgy fest, három hét alatt megszerette a bölcsit. Lassan, de biztosan barátkozni kezdett, szereti a nevelőit és minden reggel örömmel indul neki az odafelé tartó útnak, éjszakánként meg úgy alszik otthon, mint a bunda. Mostanában nem ő kelt engem reggel, hanem én őt, ami nála nagy szó. Sosem gondoltam volna, hogy ez végül így sikerül, és bár voltak kritikus pontok, a siker bőven kárpótol a nehéz pillanatokért.
