„A gyermekkori elhízás a 21. század egyik legsúlyosabb népegészségügyi kihívása, melynek prevalenciája riasztó ütemben nő, veszélyeztetve ezzel az ellátó rendszerek fenntarthatóságát” – olvashatjuk a nem túl megnyugtató előrejelzést a Gyermekkori elhízás előfordulása Magyarországon című tanulmányban. Az Országos Gyógyszerészeti és Élelmezés-egészségügyi Intézet (OGYÉI) és a Magyar Diáksport Szövetség (MDSZ) adataiból pedig az derül ki, hogy átlagosan minden negyedik magyar gyerek túlsúlyos vagy elhízott, és a súlyos mértékű elhízás előfordulása gyerekeknél átlag 2,1 százalék. Ez a becslések szerint azt jelenti, hogy nagyjából 20 ezer súlyosan elhízott gyerek van Magyarországon, ami túl nagy szám ahhoz, hogy ne foglalkozzunk vele.
A megszégyenítés nem motiváló
A kövérségnek megszégyenítés a következménye – aki volt valaha túlsúlyos gyerek, az pontosan tudja, mennyire nem kímélik a kortársak és a felnőttek sem a duci gyerekeket. Pedig a csúfolás, beszólogatás nem motiváló egy kisiskolás számára, nem fog tőle több salátát enni és tuti, hogy nem kezd el még többet mozogni, sőt, inkább még jobban befordul és esetleg épp a cukorhoz menekül. Bea duci kislány volt, elmesélte a tapasztalatait: „Teljesen szokványos a történetem egyébként, ha valaki túlsúlyos gyerek volt, nagyon hasonló élményeket élt át valószínűleg. Oviban kezdődött, hogy pocakosodni kezdtem, ami miatt rám szállt az anyám és az óvónő is. Először nem is a gyerekektől, hanem a felnőttektől kaptam a testemre negatívan reagáló megjegyzéseket. Ehhez csatlakozott aztán egy egész kórus, még a szomszédasszony is úgy érezte, hogy meg kell jegyeznie, hogy milyen jó húsban vagyok. Ha visszatekintek a gyerekkoromra, a körülöttem élő felnőttektől – közeli családtagoktól épp úgy, mint idegenektől – kaptam a legtöbb beszólást és megszégyenítést. A gyerekek egészen iskoláig békén hagytak a túlsúlyommal, nem csúfoltak nagyjából általános iskola harmadik osztályáig azért, mert nagy a hasam, vagy mert mindig egy fejjel magasabb voltam náluk.”
Alma vagy fánk? Nem mindegy! (Illusztráció: Pexels.com)
A megszégyenítés nem jó motiváció, akkor főleg nem, ha egy szeretett személytől érkezik a gyerek felé. Például egy anyától, akinek az lenne a feladata, hogy feltétel nélkül szeresse a gyerekét. Ha az ő szájából jönnek a gyerek testére vonatkozó degradáló beszólogatások, az megsemmisítő élmény lesz a gyerek számára és nem azt fogja érezni, hogy milyen jó lenne egészségesen étkezni, hanem elkezdi utálni saját magát. Feldmár András pszichoterapeuta a Szégyen és Szeretet című könyvében ír erről nagyon érzékletesen: „Szerintem a szégyen a léleknek olyan fájdalom, mint ha egy vörösen izzó vasdarabot belenyomnának a húsomba. Mintha érezném a saját testem, az égő húsom szagát. Az a fájdalom, amit ez a vörösen izzó vas kelt a testemben, hasonló ahhoz a fájdalomhoz, amit a megszégyenítés kelt a lelkemben.”
Nulla önbizalom az eredmény
Bea esetében a megszégyenítések egymásra halmozódása végül oda vezetett, hogy alig lett valami önbizalma felnőttkorára: „Nehéz út volt számomra az, hogy önbizalmat szedjek magamra, annyira elhittem a környezetemnek, hogy a túlsúlyom miatt nem érek annyit, mint mások. A döntéseimet nem úgy hoztam, hogy mire vagyok képes, hanem arra alapoztam mindent, hogy mások mit gondolnak rólam és nehogy ítélkezzenek felettem. Még felöltözni sem voltam képes a saját kedvem szerint, sokkal inkább az vezérelt, hogy egy túlsúlyosnak mit illik viselni, azaz hogyan lehetek duciként mégis valahogy társadalmilag elfogadott személy. Sok év terápia kellett hozzá, hogy megértsem, hogy nem a súlyom határozza meg, ki vagyok. De erről persze kisgyerekként fogalmam sem volt, csak anyám szavai visszhangoztak a fejemben, hogy milyen tehén vagyok.”
A saját tapasztalatommal is alátámaszthatom, amit Bea írt: dundi, hogy úgy mondjam: „tömör” gyerek voltam, ami miatt az általános iskolában annyi cikizést és megszégyenítést kaptam a tanároktól (ne feledjük, ez még a ’80-as években volt, a tanárok nem fogták vissza magukat, ha alázásról vagy pofonokról volt szó), gyerekektől, hogy felnőve ugyanúgy, mint Beának, szinte nulla önbizalmam lett, már ami a testi megjelenésemet illeti. Sőt, a túlsúly mintha elvárássá vált volna a lelkemben, hiszen én voltam a környezetem számára a duci gyerek, úgyhogy ennek az elvárásnak meg is feleltem és becsülettel híztam az évek során, mert valahogy a személyiségem része lett a dundiság. Szakember segítségével sikerült csak megszabadulni ettől a berögződéstől már felnőttként. Mindez a szégyen érzésének eredménye, amiről Feldmár András így ír: „Ha elfogadom, hogy ügyetlen vagyok, mert kilöttyentem a kávém a szőnyegre, (…) akkor állandóan pirulhatok. A szégyen veszélye végtelen. De a valóság az, hogy a tetteim nem definiálnak engem. Én vagyok az, aki meggondolhatja magát, és legközelebb vigyáz arra, hogy a kávé ne löttyenjen a szőnyegre.”
Konkrét lépésekre van szükség
A lelki nyomás és megjegyzések egyértelműen nem használnak, és ha nem akarunk lelki sérülést okozni a gyerekünknek, akkor mellőzzük a súlyára, testalkatára tett negatív kommenteket. Nem hegyi beszédekre és megszégyenítésre, hanem konkrét változtatásokra van szükség az egész család életmódjában, ha a túlsúlyos gyereknek segíteni akarunk. Az nem fog menni, hogy a szülők két kézzel eszik az egészségtelen, cukros, fehér lisztes ételeket, és a tévé előtt chipseznek, miközben a gyerektől elvárják, hogy adja le a túlsúlyát és rágcsáljon répát vacsorára. A gyermekkori túlsúly és elhízás prevalenciája, regionális különbségei és ezek összefüggései egyes szociodemográfiai tényezőkkel című doktori értekezésből megtudhatjuk, hogy a különböző hivatalos egészségügyi szervezetek ajánlásai alapján, pontosan és nagyon konkrétan milyen lépésekben kell változtatni az egész család életmódján, táplálkozásán, mozgásán ahhoz, hogy csökkenjen a gyerek túlsúlya:
- Gyorséttermi ételek csökkentése;
- Hozzáadott cukor és cukros üdítőitalok csökkentése;
- Magas kalóriatartalmú ételek csökkentése;
- Rendszeres reggelizés;
- Ne maradjanak ki étkezések (napi öt);
- Magas zsír-, és sótartalmú élelmiszerek és feldolgozott ételek csökkentése;
- Legalább napi öt adag zöldség és gyümölcs;
- Gyümölcslevek helyett friss gyümölcs;
- Adagok csökkentése, életkornak megfelelő adagok;
- Rendszeres étkezés az egész napos nassolás helyett;
- Túlevésre hajlamosító tényezők megkeresése (például stressz, magány, képernyő előtt töltött idő);
- Napi 20 perc testmozgás, amit napi 60 percre kell emelni fokozatosan;
- A képernyő előtt töltött idő csökkentése;
- Életkornak megfelelő alvásidő: 10-13 óra az óvodás/általános iskolás, 8- 10 óra a középiskolás gyereknél.
Ezeket az alapvető változtatásokat a gyereknél úgy tudjuk bevezetni, ha elöl járunk a saját példánkkal, hiszen abból tanul leginkább a gyerek, amit a saját szüleitől lát. Segítségül hívhatjuk a hivatalos magyar táplálkozási ajánlást is, az Okostányért, amivel megtervezhetjük a gyerek és az egész család étkezéseit, meghatározhatjuk a megfelelő adagokat és ötletet meríthetünk ahhoz, hogy milyen összetevőkből állítsuk össze az étrendet számára. Ahogy az a fenti listából is látszik, nincs az életmódváltásban semmi boszorkányság, pont azok a szabályok vonatkoznak a gyerekekre is, ami az általános ajánlás az egészséges életmódhoz. Az átgondolt étrend, elég mozgás és alvás előbb-utóbb meghozza az eredményt, csökkenni fog a gyerek (és a család) túlsúlya, ezzel pedig nemcsak a megszégyenítést, de az egészségügyi kockázatokat is jobb eséllyel fogja elkerülni, majd ép testben, ép lélekkel válhat önbizalommal teli felnőtté.
