Amíg a nők dolgoznak, a férfiak vigyáznak a gyerekre: főznek, etetik, altatják őket. Ez nem szigorú szabály, egyszerűen így alakult: a statisztikák szerint ébren töltött idejük majdnem felében a gyerek közelében vannak, azaz pár másodperc alatt ott teremnek, ha helyzet van. A nemi szerepek fellazultak, szabadon variálhatók és cserélgethetők, annyira, hogy
a férfiak még azt is hagyják, hogy a gyerek a mellbimbójukat szopogassa, ha az anya éppen nincs ott.
Jogosan merülhet fel a kérdés, hogy melyik az az elmebeteg kormány, amely hagyja, hogy idáig fajuljon a liberális elnyomás, a genderőrület és az LMBTQ-lobbi. Úgyhogy tippelj, kedves olvasó: hol járunk?
- Egy skandináv országban, ahol egyébként gyerekeken is végeznek nemi átalakító műtéteket, és az óvodában szakállas nők és nembináris civil aktivisták tartanak workshopokat, ahol arra biztatják őket, hogy ezt használják is ki;
- Berlin progresszív-inkluzív lakásfoglaló anarchoszindikalista kommunáiban, ahol egyébként kiközösítik (magyarul cancellálják) azokat, akik esténként nem a Meseország mindenkiéből (vagyis annak német megfelelőjéből) olvasnak a gyerekeknek;
- Afrikában, a pigmeus aka törzs tagjai közt.
A válasz természetesen az utóbbi; ott egyébként több ezer éve ez megy, sőt, valójában soha egy percre fel sem merült, hogy a munka (vadászat, gyűjtögetés, a kunyhó karbantartása) kizárólag a férfiak, a gyereknevelés meg a nők dolga lenne. Egyébként a fordítottja sem: egyszerűen
mindenki azt teszi, amivel éppen a legtöbbet segít.
Ha a gyerek pesztrálásával, akkor azt, ha meg a falu közelében ólálkodó sakálok elkergetésével, akkor azt. És ehhez a férfiakat kasztrálni és a gyerekeket átműteni igyekvő (és egyébként csak a propagandamédia fantáziáiban létező) civil aktivistákra sem volt soha szükségük, már csak azért sem, mert sosem hallottak ilyesmiről.
Egyébként ezer hasonló példát hozhatunk – és hoztunk is – hasonlóra a „civilizált” fehér emberek által kissé lesajnálóan csak természeti népeknek nevezett, a mienknél egyébként egy leheletnyit fenntarthatóbb társadalmakból. Arra pedig még több példát hoztunk, hogy magyar férfiak ideológiai, politikai meggyőződéstől függetlenül egyre többet vállalnak a gyereknevelésből, akár kényszerből – karantén, home office – akár önként, és nagyon sokszor ebben a sorrendben: felborult az élet, muszáj alkalmazkodniuk, útközben pedig rájönnek, hogy egész jó buli az iroda-óvoda/iskola-lakás háromszög helyett otthon csapatni a gyerekekkel.
Hogy most miért hozzuk fel ezt? Természetesen Rákay Philip miatt, aki szerda reggel posztolta ki Fekete-Győr András fotóját, amelyen a Momentum nemrég leváltott elnöke csomagokat készít össze éppen a Baptista Szeretetszolgálatnak, de ami még ennél is dermesztőbb, hogy eközben az elnyomó, liberális nyugat jelképét viseli a testén: a kisfiát egy hordozókendőben.
Ha valaki nem értené az üzenetet, a nyugatias, kozmopolita művészneve ellenére a konzervatív-keresztyén magyar kultúrát tűzzel-vassal, de főleg Facebook-posztokkal védő Rákay odaírta, hogy
Szép, új világ,
sírva röhögős szmájlival, hogy az iróniafaktor is meglegyen. Bár a „mire gondolt a költő?” kérdéskör már rég idejétmúlt az irodalomelméletben, és szerencsére az általános iskolai magyarórákon is egyre kevésbé hangzik el ez az áporodott, dohszagú mondat, azért mégis érdemes fejtegetni egy kicsit, már csak azért is, mert Rákay, nyilván, miután látta, hogy még a vonalas, elvhű kommentelői is kiakadnak ezen, ezzel magyarázta a posztot:
Saját magát diszkreditálja Fegyőr. Nemrég még azzal fenyegette politikai ellenfeleit, hogy addig kell »satuba rakni, amíg az illető elveszíti az idegrendszerét«, most pedig arról posztol, ahogy a konyhában egy újszülöttel cukiskodik. Mindkettő ő volt, mi csak tükröt tartunk neki. Ne a tükörre haragudjunk!
Ez természetesen baromság, a kép, és az, ahogy gúnyolódott rajta, nem arról szólt, hogy „Fegyőr” politikusként kemény, otthon meg kedves, ami hallatlan képmutatás (kormánypárti döntéshozók közt nyilván elő sem fordulhat az ilyesmi!), hanem arról, hogy
Nézd már a libbantat, férfi létére magára tekeri a gyerekét!
Ahogy azt a sorosista LMBTQI-lobbisták szeretnék, ugye. Egy kommentelő egyébként nagyon kedvesen (tényleg!) felhívta rá a figyelmét, hogy még a kormány kedvenc gyerekpszichológusa, Bagdy Emőke is azt mondja, nagyon fontos, hogy rögtön a születése után minél többet legyen a gyerek az apa közelében, érezze a melegét, hallja a szívdobogását. Vagyis, ha jól emlékszem, erről szólt a komment – nem tudom, mert Rákay bátran, mindenféle reflexió, vagy legalább egy klasszikus non-apology („nem állt szándékomban megbántani senkit, de…”) nélkül törölte a posztot. (Egyébként még így is szórakoztató volt elcsípni a ritka pillanatot, amikor egy megmondóember rájött, vagy rászóltak, hogy hülye.)
A szép, új világ tehát az, amelyben az EU (Gyurcsány, Soros, és ezek emberei) elveszi a Férfitól a Férfiasságát, amelyben nem tisztes távolságból, egy-egy férfiasan végigdolgozott nap után, a jól megérdemelt sörikével a kezükben szemlélik gyermekük fejlődését, hanem oda kell tenniük magukat a szó lehető legszorosabb értelmében. Azért is érthetetlen az ezen gúnyolódó poszt, mert Rákay Philipről sok mindent elmondhatunk, de hogy buta lenne, azt biztosan nem (és még ízlése is van, legutóbb a közfelháborodásával szembe fordulva mi is megdicsértük kitűnő óraválasztását és metroszexuális igényességét), így aztán tudhatta volna, hogy a hordozókendőn kár poénkodni.
Ott tartunk, hogy bármin képesek vagyunk összeveszni, vérre menő kommentcunamival reagálunk Kóbor János halálától a karácsonyi recepteken át a narancsbőrüket büszkén megmutató nők Insta-posztjaiig mindenre.
Kivéve a hordozókendőt.
Aligha akadt tárgy a 21. században, amelyet ilyen univerzális elfogadás és rajongás övezett volna, mint a hordozókendőt. Azután is, hogy öt-tíz éve elterjedt, azaz nem csak az Ozorán szeletelő, Bahiából öltözködő hippik használták többé, hanem mindenki. Senkit, de tényleg senkit nem láttam, hallottam és olvastam, aki bármi rosszat mondott volna a hordozókendőre, az újlipótvárosi homokozók mellett kvaterkázó liberális médiamunkás szülőktől a dunaújvárosi melósokon át az alföldi tanyavilág népéig. Hogy még csodálatosabb legyen, bárkit kérdeztem, nemtől, kortól, végzettségtől, pártszimpátiától és szociokulturális háttértől, mind ugyanazt mondta:
- olcsó, könnyen tárolható, mosható, szállítható;
- némi gyakorlást igényel, de könnyen elsajátítható, igen, még férfiak számára is;
- teljesen testre szabható, a baba és a hordozó igényeihez, testalkatához igazítható;
- a férfiak boldogok, hogy így közelebb kerülhetnek a gyerekükhöz, a nőket meg felszabadítja, mert így nem csak rájuk hárul a gyerek logisztikai menedzselése.
A hordozókendő-hívők (tehát nagyjából az összes civilizált ember) legfeljebb a baba pozícióján képesek összeveszni, de most már nagyjából ezt is tisztázta a tudomány és a gyerekügyi Facebook-csoportok turbóanyukái: a csecsemő teste nézzen az őt hordozó felnőtt felé, mintegy folyamatosan átölelve őt.
Ezer tanulsága van Rákay Philip posztjának, és annak is, hogy pár óra után törölte azt. A genderkutatók alighanem kisujjból írhatnának (és nyilván írnak is) róla egy ötvenezer leütéses, akármelyik szakfolyóiratban ellőhető tanulmányt a velünk élő patriarchális berendezkedésről, lakossági szintre lerángatott feminista diskurzusról és persze arról, mit gondol a kormány ezek szerint apákról és apaságról. Mi szerencsére egyszerű női magazin vagyunk, nem genderfolyóirat, úgyhogy nekünk legyen elég most ennyi:
A hordozókendőhöz nem nyúlunk, világos?!
Ha eddig nem lett magától értetődő, reméljük, a jövőben ez nem lesz kérdés. A hordozókendő ugyanis szimbólum – ezek után legalábbis egyértelműen az. A közös értékek, az összetartozás, ha úgy tetszik, a nemzeti minimum szimbóluma. Annak a jelképe, hogy gondoljunk bármit a világról, szavazzunk bárhova, posztoljunk, kommenteljünk bármit, az azért nem lehet kérdés, hogy mind a lehető legjobbat akarjuk a gyermekeinknek. A hordozókendőből persze nem lesz sem mozgalom, sem forradalom – de kezdetnek megteszi.
Azt meg már csak tényleg mellesleg írom ide, hogy az afrikai pigmeus aka törzs férfitagjai is hordozókendőben cipelik a csecsemőiket. Már csak azért is érdemes használni, hogy egy kicsit jobban hasonlítsunk rájuk. Hátha útközben ránk ragad még ez meg az.
