Lassan körbenézek a teremben, ezek tényleg csak másodikosok? Igen, semmi kétség. Kicsit ledöbbenek, az én fiam is lassan iskolás lesz! S bizony ő is nemsokára így fog számolni. S ha ez így halad tovább, harmadikban már logaritmust fognak tanulni! De akkor az apja segít neki, mert én matekból mindig hármas voltam!
Végre kicsöngetnek, kezdődik a magyar, majd a rajzóra. Három óra után vége az iskolalátogatásnak. Irány a szülői! Elvek, programok, tankötelesség, beiratás. Szinte már zúg a fejem. Ki tudja, hányféle dolgot kell még megjegyeznem, elhoznom, beszereznem. Körülöttem elégedett anyukák és apukák, a leendő szülői bizottság. Jó nekik, de én még mindig nem tudom, hogy hova fog járni a fiam?
Az oviban is nyaggatnak tovább, hogy most már tényleg el kéne dönteni, hogy melyik iskolát választjuk. Megkapom az óvónőtől is a papírt, miszerint fiam tanköteles. Majd ezzel tessék jelentkezni az iskolában, mondják. Jó, de melyikben?
Újabb hét, újabb iskola. Itt más a módszer, azt mondják, alternatív. Az osztályban jó a hangulat, a gyerekek megtapsolják magukat. Mi történt? Ma tanulták meg az ABC összes betűjét. S most már olvasnak is? Valóban, olvasnak. Sőt nem is rosszul. Az osztályban csoportokban dolgoznak, jobbak, közepesek, gyengébbek. Mindenki halad a maga színvonala szerint. Biztos jó ez? Nincs itt diszkrimináció? Á, ne aggódjon anyuka, megszokják. Második óra néptánc, ez sem semmi. A gyerekek ugróst tanulnak, néha rontanak. De kell a tánc, a mozgás, így jobban fejlődik az agyuk. Csak az én agyam zúg, sokan vagyunk, egymást tapossuk. A hely is kevés. Ja, kérem, ha nem körzetis, akkor sajnos nem vesszük fel. Ennyit erről, most mi lesz?
A harmadik iskolából végre megjön a levél. Játékos ismerkedésre hívják a fiamat. Persze a kisfiam nem akar menni. Nagy nehezen azért elindulunk, három óra múlva jön ki a teremből. Fülig ér a szája, anya ez a legjobb, mondja, ide akarok járni. Hurrá! Megoldódott a probléma. Csak az a kérdés, hogy felveszike? Itt nincs körzet, csak épp tízszeres a túljelentkezés.
 |
A nagymamák ámulva figyelik iskolajárási kálváriámat. Rázzák a fejüket, hogy bezzeg az ő idejükben, akkor csak be kellett íratni a gyereket a legközelebbi iskolába, nem volt ekkora tortúra. Persze, persze, bólogatok. Pedig nem igaz, mert annak idején ők is féltettek, izgultak, veszekedtek a tanítónővel, harcoltak a szülőkkel. De hogy meg voltak-e elégedve az akkori oktatási rendszerrel, arra már nem emlékeznek. Írni, olvasni megtanultunk, ez a lényeg, nem? Hát nem! A lényeg ma már nem ez. A lényeg a gyerek, legalábbis a legtöbb családban. Szeretnénk, ha a gyerek jól érezné magát az iskolában, szeretné a tanítónőt. Olyan útmutatást kapjon, ami tényleg érték, olyan közösségben legyen, amely tényleg tanít, nevel. S akkor még nem beszéltünk arról, hogy hol legyen az az iskola, messze, vagy közel. Milyen tagozatú legyen, tanuljon-e már elsőben informatikát és angolt? Vagy testnevelés szakra menjen és mozogjon sokat?
 |
Kedves szülőtársak! Mondhatnám, amit nekem is mondtak, hogy figyeljék a tanítónőt, az osztályt, a környezetet. Vagy nézzék a módszert, az eredményeket, a sikerességet. Talán ezt, talán azt. Egy biztos: hallgassanak a megérzésükre. Az iskola minden gyereknek trauma, mondta egyszer egy nagy pszichológus. Lehet, de legalább arra vigyázzunk, hogy nekünk, szülőknek ne legyen az.
