Milyen mesét meséljünk?

A gyerekekben indulatok tombolnak. Olyan indulatok, amikről mi, felnőttek beszélni se szeretünk. Mint az az anya is, akinek a hároméves kislánya nemes egyszerűséggel annyit kérdezett, hogy ugyan mikor dobják már a kukába az újszülött kis testvért. De a gyerek nemcsak a testvérét, hanem a szüleit is kívánja néha a kukába, emiatt aztán bűntudata van. Meg rengeteg feldolgozatlan érzelme, ami miatt aztán tovább szorong. Ezt oldja a mese, a jó mese. Amiben, nem titok, vannak gyilkos indulatok, de van az indulatoknak megoldása. Feloldása. A történetben vágyak teljesülnek, és hogy ezek teljesülhessenek, csodákra van szükség. Így a rossz jóra fordul, a gonosz elpusztul, és a jó győzedelmeskedik.

Felnőttmese?

„Én akkor se szeretem a régi meséket, amivel még engem is traktáltak a szüleim. Szerintem sokkal jobbak a családi mozik, a Tarzan, a Jégkorszak, Némó nyomában… A gyerek a képektől van oda, mi meg a poénoktól.”

A rajzfilmgyártás nagy üzlet, napról napra jönnek az újabb filmek, újabb számítógépes trükkök. A „diktátor” természetesen Amerika. Kezdődött Hófehérkével, Bambival, amelyek érdemére lehet írni, hogy a klasszikus értékeket közvetítették. Később a jó és a rossz karakterek mellé becsúszott egy-egy viccesebb figura, gondoljunk csak az Oroszlánkirály Timonjára és Pumbájára. Ezzel csak az a gond, hogy ezután már sokkal nagyobb hangsúlyt kaptak a kétballábas alakok meg a folytonos poénok. A technika is változott, a kézzel rajzolt képeket felváltották a számítógépes animációk, a főszereplők is: a királyfiból Shrek lett. Aztán még nem is beszéltünk a Csodacsibéről, a lúzer kiscsibéről, akiből a végén ufóüldöző nemzeti hős lesz. Felnőtteknek persze ezek a filmek jobban tetszenek, de mit ért meg ezekből a gyerek? Azt se tudja, hogy ki a jó, ki a rossz, kinek kell szurkolni, kitől kell félni. A határok összemosódnak. De ezek csak a legnagyobbak… a tévéből dömpingben jön a Dragonball, Pokémon, Action Man, Future Batman… ahol régen nem az a cél, hogy a gyereket a katarzis felé vezesse, feloldja a feszültségét. A fő szempont a látvány, az akció, nincs folytonosság, és még a történet sem követhető.

A tévézéssel nemcsak az a gond, hogy kontrollálatlanul folyik belőle a haszontalan, rossz mese, hanem hogy leállítja a gyerek fantáziáját. Ül a készülék előtt, és nem tud elszakadni a szaladó képektől (amelyek legtöbbször túl gyorsan követik egymást). Azt hiszi, hogy ez az, amit annyira szeret, ami megnyugtatja, közben pedig a körmét rágja, a haját csavargatja, a kezét tördeli. Nem megy végbe a belső képalkotás – ami a mese hallgatása során megtörténik –, a gyerek egyre idegesebb, egyre fáradtabb és nyugtalanabb lesz.

De persze a szülőt is meg lehet érteni: csak egy kicsi csendet szeretne. Ha úgy érezzük, hogy muszáj némi nyugalomhoz jutnunk, különben ránk szakad a háztartás, elpattannak az idegeink, akkor videót, DVD-t tegyünk be, amit mi magunk is ismerünk. A korosztályának megfelelőt válasszuk, lehetőleg okosan. Nem döntünk rosszul, ha a magyar meséket, bábfilmeket részesítjük előnyben. Mazsola, Dörmögő és Morzsi kutya remek kezdet lehet, később pedig jöhetnek a magyar népmesék.

Fejből meséljünk!

„A gyerek folyton azért nyüstöl, hogy ne olvassam neki a Piroskát. Nem értem, miért ragaszkodik ehhez, hiszen olyan gyönyörű könyveink vannak. Meg nekem is könnyebb persze olvasni, mint improvizálni.”

„Itt a vége, fuss el véle!”

Az egyik legfontosabb családi szertartás: az esti mese. A szülő leül a kicsi mellé, és mesél. A gyerek szinte megváltozik, elmereng, mintha nem is volna jelen. Pedig nagyon is jelen van, csak éppen befelé figyel. A gyerek ugyanis a hallottakhoz belső képet készít, fantáziájában látja, amit hall!
Felmerül a kérdés, hogy akkor ne is mutassunk a gyereknek képes mesekönyvet. A mívesen kimunkált, gondos grafika, amire mi már talán azt is mondanánk, hogy kicsit giccses, no, az való a gyereknek. Egy-egy ilyen kép táplálja és továbbviszi a gyerek fantáziáját, de a kicsi kép nélkül is megvan.

És még egy dolog, amiért olyan fontos a fejből mesélés. Jancsi és Juliska a kemencében, a farkas éppen a nagymamát lakmározza… ha naturalista filmen képzeljük, igencsak véresre sikeredne. A szóban mondott mese azonban tapintatos. A gyerek pontosan annyi képet gyárt magának, ami neki jólesik, legtöbbször átsiklik az ilyen részleteken, őt inkább a végkifejlet érdekli. A jó elnyeri jutalmát, a gonosz pedig a méltó büntetését. És aztán itt a vége, fuss el véle…