Azt nem mondanám, hogy világéletemben a szülésre készültem, de egyértelmű volt, hogy családom lesz, férjem, gyerekeim, szóval egy klasszikus, normálisnak nevezhető élet. Legalábbis sosem merült fel, hogy ne így lenne majd. Ketten vagyunk testvérek, én késői gyerek lettem, anyukám 43 éves volt, amikor megszülettem, ezért sokáig nem éreztem magamon különösebb nyomást, igaz, gyerekkoromban még úgy képzeltem el, hogy fiatal anyuka leszek. Gimi után lediplomáztam, eleinte közalkalmazottként dolgoztam, aztán pályát módosítottam és multicégekhez kerültem. Jártam férfiakkal, voltam menyasszony is, de valahogy a magánéletem soha nem úgy alakult, ahogyan igazán szerettem volna.
Nem rágörcsölni!
Emlékszem, a harmincadik születésnapom nagyon megviselt. Nem sokkal előtte szakítottunk a vőlegényemmel, ott álltam egyedül, pontosabban a barátokkal, és azt éreztem, hogy ennek nagyon nem így kellene lennie. Azt hiszem, akkor fogalmazódott meg bennem először, hogy jobban vágyom már családra, mint ahogyan korábban gondoltam. Próbáltam nem rágörcsölni a dologra, jól érezni magam, társaságba járni, célokat kitűzni, és azt reméltem, hogy majd előbb vagy utóbb találkozom valakivel, akivel társakká válunk és együtt tervezzük a jövőt. Hát ez valahogy nem jött össze. Voltak ugyan kapcsolataim, de főleg rövidebb életűek, az évek múlásával pedig egyre nehezebben ment az ismerkedés, mert a pasik egy része menekülőre fogta, amikor megtudta a koromat, a korban hozzám illő férfiak nagy része pedig vagy foglalt volt már, vagy eszében sem volt megállapodni.
„Elég erős leszek?”
Harmincnégy évesen mondtam először a nőgyógyászomnak, hogy úgy érzem, gyereket szeretnék, de mivel nincsen hozzá apukajelölt, ezért nem igazán tudom, mit csináljak. Ő megnyugtatott, hogy van még időm, adjak magamnak két-három évet, és majd csak akkor kezdjek el komolyabban aggódni. Vártam is, de közben egyre inkább foglalkoztatott a gondolat, hogy belevágok egyedül a gyerekvállalásba. A családom megértő, biztos voltam benne, hogy számíthatok a támogatásukra. Kiemelkedő fizetésem nem volt ugyan, de azért eléggé stabil anyagi hátteret tudhattam magam mögött ahhoz, hogy emiatt ne legyek nyugtalanabb, mint bárki, aki családra vállalkozik. Két kérdés azért mégsem hagyott nyugodni: az egyik az apakép hiánya, a másik pedig az, hogy elég erős leszek-e ehhez. Elborzasztott a gondolat, hogy karácsonykor majd sírdogálok, amiért ketten vagyunk. De idővel ezek az aggályok egyre halványultak, és fokozatosan egészen biztossá váltam a döntésemben.
1. terv: A gyanútlan idegen
Rettenetesen szerettem volna megtapasztalni, milyen lehet érezni, ahogyan egy élet fejlődik bennem. Hogy szó szerint én hozom világra a gyerekem. Egy pillanatra megfordult a fejemben, milyen lehet, amit oly sokan választanak, hogy „levadásznak” valakit és „véletlenül” teherbe ejtetik magukat. Rosszul voltam a gondolattól is, egyébként pedig ettől baromi tisztességtelennek éreztem volna magam.
2. terv: Mesterséges megtermékenyítés
Körülnéztem, milyen lehetőségek vannak spermadonor igénybevételére. Meglepett, hogy a dolog sokkal egyszerűbb, mint gondoltam. Kicsit kutattam az interneten, és találtam is egy intézetet, amelyik szimpatikusnak tűnt. A beültetést nem ők végzik, ők csak az „anyagot” adják, amelyet egy meddőséggel foglalkozó klinikán ültettek volna be. Ez volt a terv, de múlt időben mondom mégis, mert ezzel a kutatással párhuzamosan megismerkedtem egy párral, akik örökbe fogadták a kisfiukat. A találkozás teljesen véletlenül történt, egy baráti társaságban kerültünk egymás mellé az asztalnál, így tudtam meg, hogy mivel hiába próbálkoztak, nem lehetett természetes úton gyerekük, ezért ezt a megoldást választották. Azt mesélték, hogy eleinte nyílt örökbefogadást terveztek, az interneten próbáltak olyan kismamát keresni, aki a születendő gyerekét örökbe kívánja adni. Ha ez összejön, akkor az első percektől velük lehetett volna a baba, de sajnos hónapokon át nem járt sikerrel a keresés, és közben rájöttek, hogy ebben nagyon nagy a kockázat, mivel a kismama meg is gondolhatja magát. Így végül maradt a titkos örökbefogadás.
A pár kisfia most lesz ötéves. Kétéves volt, amikor hozzájuk került. Végtelenül kiegyensúlyozott, egészséges és jókedvű kiskölyök. Meg nem mondanád róluk, hogy nem klasszikus módon váltak családdá.
3. terv: Örökbefogadás
Ki tudja, mi lett volna a kisfiúval, ha nem hozzájuk kerül. És mennyi olyan kicsi, vagy akár nagyobb gyerek van, akik nem ennyire szerencsések. A spermadonor kérdése ezzel a gondolattal háttérbe is szorult nálam, elkezdtem ugyan kitölteni egy űrlapot, hogy milyen arcformájú, magasságú, szemű… donort szeretnék, de azt már végül be sem fejeztem. Biztosan van, akinek ez jó döntés, de úgy éreztem tőle magam, mintha egy közértben tartanék bevásárlást. Miközben már lehet, hogy itt van a városban az a kisgyerek, aki rám vár. Most 38 éves vagyok. Hosszú folyamat vár rám valószínűleg, mert a pszichológusi vizsgálat, környezettanulmány, szóval az alkalmassági vizsgálat után még ott a várólista is, amin több százan is vannak, amennyire tudom. Valószínű, hogy évekbe fog telni, mire együtt leszünk a kislányommal vagy kisfiammal. A kérvényt már beadtam, a procedúra még csak most kezdődik. De nem számít, hogy mennyi idő telik el, az aggodalmam valahogy megszűnt akkor, amikor döntésre jutottam. Mintha lekerült volna rólam az a nyomás, ami éveken át feszített belülről. Hogy mi lesz, ha kifutok az időből, ha nem találom meg a párom, ha nem lehet családom. Mert lehet. Igaz, nem pont úgy, ahogyan korábban sejtettem, de nem is ez számít. És persze attól még, hogy egyedül vállalok gyereket, egyáltalán nem az a célom, hogy mindenáron ragaszkodjak is a kétfős családmodellhez. Bízom benne, hogy egy apukával leszünk majd teljesek. Csakhogy ő már egy ajándék lesz majd, nem pedig egy kétségbeesetten keresett alany.
|
Gyermekvállalás – egyedül „Ha teherbe esnék, egyedül is megtartanám!” |
