Pedig nincs. Nincs olyan ember, akinél mindig minden rendben van. Olvassuk a magazinok, blogok tengerében a jobbnál jobb tanácsokat, hogyan kell nekünk nőknek viselkednünk. Tippek, hogyan tartsd meg a férfit. 10 dolog, amiért a férfi kilép a házasságból. Ha nincs szex, ne csodálkozz, ha elhagy. Vigyázz, mert elhagy, elhagy, elhagy…
Folyik a fejünkbe, hogyan legyünk tökéletes nők. Ne hisztériázzunk, mert még a végén majd neki nem tetszik. Ne legyük búsak túl sokat, mert még a végén elmegy. Igyuk minden szavát áhítattal, és szexeljünk akkor is, ha amúgy semmi kedvünk, mert ha nem, akkor ne csodálkozzunk, ha még a végén más karjaiban köt ki. Ne panaszkodjunk, minden férfi utálja a panaszkodós nőket. Egy nőnek ne legyen baja a férje előtt, és szökellve menstruáljon, boldog mosollyal az arcán. Nem szabad igazi, akár negatív érzéseket kimutatni, ne adj isten kommunikálni a társunk felé, nem szabad előtte macinaciban mutatkozni, kócosan, kialvatlanul, fáradtan. Sírni? Hát, eszünkbe se jusson, a sírás csak felidegesíti a férfit, elüldözzük őt. A gyereket meg pláne ne bízzuk rá, hát van nekünk szívünk, munka után fáradtan ő még játsszon a gyerekkel?
Pedig. Miért is nem lehet esetleg egyenrangú kapcsolatokról olvasni, amik két ember között köttetnek? Nem egy mintafeleség, mintaanya, mintamunkaerő és A Férfi között. Arról az emberről szeretnék hallani, aki esendő, aki hisztis, akinek olykor rossz kedve van, akinek nincs kedve folyton szexistennőt játszani. Aki néha igenis egyedül szeretne lenni. Miért olyan nagy baj ez? Kezd úgy kinézni, mintha a nőnek már nem lenne divat embernek lennie. Persze lehet, hogy ha férfimagazinokat olvasnánk, akkor ott is ez megy, csak fordítva.
Olyan érzésünk van lassan a sok jó tanács miatt, mintha a férfiaknak már nem is nők kellenének, hanem inkább kirakatbabák. Biztos, hogy nem így van. Minden hús-vér férfi, akit ismerünk, a hús-vér hisztizős, rosszkedvű, sírós, lelkizős énünket szereti. Ugyanannyira, mint a nevetős, skatulyából kihúzott, tűsarkakon billegő szexi énünket.
Egy kapcsolatban nincs létjogosultsága annak, hogy nem mutatom meg magam teljesen. Ha takargatnom kell azt, aki vagyok – mert bizony az is vagyok, aki időnként csak egy fáradt anyuka, aki visítva zokog bele a párnába –, akkor tulajdonképpen hogyan tudunk intim kapcsolódásban létezni egymással? Ha nem láthat a fehér frotírzoknimban és a festékes pólómban, akkor kik vagyunk mi egymásnak? Ha elhagy, amiért premenstruális szindrómám van, és ezért két hétig nincs szex, akkor mi közünk volt egész idáig egymáshoz? Ha néha azt akarom, hogy rám figyeljen, ne magára, és nem akarom meghallgatni, mi történt vele aznap, csak azt szeretném, hogy végre ráönthessem minden panaszomat, és ezt nem tehetem, akkor mi történik köztünk? Ha nem lehetek mellette önmagam, akkor ki vagyok? Ha az énem egy részét elrejtem előle, akkor hogyan szerethetne igazán?
Nem divat, hogy kiadd magad. Még a végén megsérülsz. Még a végén megismer valaki teljesen, sőt, kiismer, és a gyenge pontjaidra tapinthat akár. Nem jó az, ha olyanok vagyunk, amilyenek, a férfi előtt semmiképp. Tartogasd az érzelmi hullámzásaidat a barátnőknek, ne a férjednek/pasidnak, mert az ő lelke azt nem bírja el. Így tartsd meg, el ne hagyjon azért, amilyen valójában vagy.
