| 12 elszánt nő, 12 édesanya úgy döntött, saját példamutatásukkal hívják fel a társadalom figyelmét arra, életmentő lehet, ha egy édesanya kidughatja fejét a tajtékzó hullámok közül, és egy kicsit magára találhat. A Hangák, a Zöldre Érett Nők Közössége a Balázs Gyógyulásáért Alapítvánnyal közösen időt, energiát nem kímélve ajándékozott egy napot édesanyáknak, akikkel előtte soha nem találkoztak, hogy megérezzék, milyen az, amikor csak ők számítanak. A 12 történetet itt, az NLCafén olvashatjátok. |
Gabi így emlékszik vissza ózdi megérkezésére:
“Azt hittem, felkészültem Hétes telepre, ráadásul magam is Borsod megyéből származom, gondoltam, szinte mindent láttam már. A telepre egy hídon keresztül lehet bejutni, ez a híd számomra a nap fontos szimbóluma lett. Mintha a híd előtt állva elgondolkozhattam volna, valóban átmegyek-e rajta, igazán szeretném-e tudni, hogy élnek a hídon túl.”
Mesi és családja az ajtóban álltak, és vártak engem. Ők most öten élnek két szobában, négy felnőtt és egy baba. A házakban nincs fürdőszoba, kinti vécét használnak, és ha Mesi mosni szeretne, akkor a lányától áthúzza a tárcsás mosógépet és a centrifugát. Az álomnap óta minden zuhanyzásnál bevillan, ahogy Mesi vágyakozva mondja, milyen csodás lehet esténként tévézés előtt gyorsan lezuhanyozni. Ők a sparhelten melegített vizet öntik a lavórba.
Emese nagyon örült az álomnapnak, de nagyon zavarban is volt a lehetőségtől és a gesztustól .
Amikor Gabi felhívott, nem is értettem, mit akar. Csak mondta, mondta, hogy akkor ő hajnalban elindul Budapestről, megismerkedik a családommal, és ha nem bánom, akkor nem Ózdon, hanem Miskolcon töltjük a napot. Többször visszakérdeztem, hogy tényleg eljön-e, és hogy miért ad nekem egy napot az életéből. A magamfajta cigányasszonyoknak nem igazán adnak, főleg nem egy napot.
Utána majd’ minden nap felhívtam, hogy jön-e. Nehézkesen indultunk el, a lányom és a kisunokám himlősök, miattuk izgultam, egy másik babát vár, annak meg a vérnyomása ment fel, és persze még a napi gondok-bajok… Gabi nagyon kedves volt, mindent meghallgatott türelmesen, és próbált abban segíteni, hogy magamra és a mi napunkra figyeljek, de nem volt könnyű dolga velem.
Az étteremben olyat ebédeltünk, amit még soha nem ettem, nem is bírtam mind megenni. Utána szépségszalonba mentünk, én pedig nagyon féltem, normálisak lesznek-e, mert volt már olyan, hogy egy kozmetikában a lányomnak nem szedték ki a szemöldökét, mivel cigány. Azóta inkább otthon rendezzük ezt csipesszel.
De itt nagyon kedvesek voltak, úgy volt, hogy nem lesz idő a hajam satírozására, de Gabi még a csillagokat is lebeszélte az égről, végül az egész szalon átszervezte a munkáját, hogy mindenre legyen idő. Hogy …rám legyen idő, egy cigányasszonyra.”
Gabit az álomnap mélyen megérintette.
Mesivel azt találtuk ki, hogy szépítkezni fogunk, mármint ő szépül, én pedig nézem. Viszont amikor az ebédnél elmondta, hogy náluk minden reggel kérdés, lesz-e valami ebédre, nagyon rosszul éreztem magam. Hallgattam, hányféle módon tudja Mesi elkészíteni a paprikás krumplit, hogy változatos legyen, és az egész álomnappal nem tudtam mit kezdeni. Van egy étel, a vakaró, ami sóból, lisztből, vízből és szódabikarbónából készül, és bár Mesi már utálja, mégis gyakran kerül az asztalra. Ilyenkor az unokáknak azt mondja, ez egy különleges kalács…
Nehéz szívvel ültem végig az ebédet, közben Mesi néha rácsörgött a családra, hogyan boldogulnak. A szépségszalon előtt Mesi össze-vissza topogott, és utólag szégyelltem, hogy nem jutott eszembe, mitől félhet. Kemény sztorikat mesélt a kirekesztésről, a megkülönböztetésről. Olyan élethelyzet az övé, amin egy álomnap nem igazán segít. Mesi kilóg a sorból a telepen, elvágyódik, szeretne dolgozni, mégsem jut egyről a kettőre, és ez teljesen felemészti őt testileg és lelkileg egyaránt. Úgy éreztem, semmi értelme nem lenne bármi olyat mondani neki, hogy milyen fontos, hogy időt szánjon magára, kikapcsolódjon néha.
Ha valaki éjjelente arra riad verejtékben úszva, mi lesz reggel, mit esznek holnap, azon a kocogás vagy egy jó könyv nem segít.
Ezt a napot tudtam neki adni. Ahogy teltek az órák, Mesi szép lassan megérkezett, és elámult saját szépségén. A kozmetikus és a fodrász után a manikűröshöz mentünk, és végre megpillantottam a negyvenhárom éves nagymama szemében a gyermeki csillogást, ahogy kitalálta a díszítést a körmére. Kék rózsákat, kis köveket álmodott meg, és hazafelé végig nézegette, nem tudott betelni vele… nagyon meghatott.
“Soha nem voltam még manikűrösnél, de kozmetikai kezelésen sem – idézi fel Emese a történteket. – Még a manikűrös lány is lefotózta a kezem, biztos még sok ilyet fog csinálni a jövőben, tetszett neki, amit kitaláltam. A fotókon nem ismertem magamra. Gabi még vett pizzákat, hogy vigyünk vacsorát a többieknek, aztán elindultunk haza. Sokáig jó kedvem volt, aztán ahogy közeledtünk Hétesre, úgy keseredtem el újra.”
Reménytelennek látom a jövőt. Mindig azt akartam, hogy az enyémeknek majd más legyen. Minden gyerekemnek van szakmája, de rossz nézni, hogy mégis itt vagyunk, és félek, hogy az unokáim is itt nőnek fel, a porban.
A férjem az építőiparban tudna dolgozni, én is életerős nő vagyok, takarítástól kezdve bármit csinálnék, de a segélyből nem tudunk annyit összeszedni, hogy bárhova elinduljunk. A mai napról Gabi rengeteg képet készített rólunk, ki fogja nyomtatni fotópapírra, nagyon várom. Ha nem lenne róla fotóm, el sem hinném, hogy megtörtént…”
Gabi hazafelé is sokat töprengett Emesén és az álomnapon.
Amikor elindultam haza, még a hídon megálltam, és visszanéztem Hétesre. A telep látványa és hangulata belém ivódott. Hazafelé a több megyén át kanyargó hegyi utakon hálás voltam a csendért, a sötétért. Potyogtak a könnyeim, és rám tört a már ismert tehetetlenség. Mesi marad, én pedig megyek, mint egy turista, aki egy furcsa látványosságot nézett ma meg.
Készítek Mesinek egy albumot, összeírtam az unokák méreteit, hogy a Hangákkal nyárra adhassunk nekik ruhákat, de amikor éjfélkor bezuhantam az ágyba, több volt bennem a szomorúság, mint az elégedettség.
Szívből kívánom, hogy Mesire várjon még egy másfajta álomnap, amikor átjön majd a hídon, utoljára visszanéz, és végleg otthagyhatja Hétest…
Mesi külön kérésére szeretnénk köszönetet mondani a miskolci Pitti Szépségháznak és a Princess Szalonnak – Arinak, Csillának, Gabikának és Reninek, hogy ilyen szeretettel vették körül őt az álomnapon.
A Hagyd a dagadt ruhát rám! történeteit itt olvashatjátok:
- Hagyd a dagadt ruhát rám! – 12 anya katartikus története
- “Olyan volt, mintha egy önbizalombomba talált volna el“
- 12 év alatt csak egyszer aludt 5 órát a háromgyermekes Katica
- Egy csodás napra kiszakadt az időből a gyerekeit egyedül nevelő Heni
- “Elindultam az úton, amelyen végig kell mennem” – két édesanya, egy csodás nap
- “Nem kellene úgy élni, mint egy szuperhős. Ember, nő és anya vagyok, nem robot!”
- Félrenyelt egy falat répát, és lebénult a magyar kisfiú
- Királynőt varázsoltak segítői a hatgyermekes Dóriból
- “Én arra születtem, hogy anyuka legyek” – átélte a mesét a hétgyermekes Ildikó
