Azt olvastam a napokban, hogy a modern liberális demokráciák kortünete a csökkenő házasulási kedv. Ez a mondat meg is hozta a kedvem ahhoz, hogy írjak a házasságról. Azért, mert házasságot kötni és cikket olvasni inkább egyének szoktak, mint modern liberális demokráciák és én töretlenül hiszek abban, hogy az úgynevezett kortüneteket az egyénekben kell keresni, és nem elnagyoltan, általánosítva és fejcsóválva kell a társadalomról meg a rohanó világról mesélni, miközben összeszűkül a pupillánk. Meg aztán, a házasság mostanában nem igazán trendi.
Jó, hát sokan sokat tettek azért, hogy így legyen, politikusok, véleményvezérek, filmsorozatok és persze mi mindannyian, akik felneveljük a gyerekeinket. A társadalom tagjait. Akik egyre nyámnyilábbak. Na ezért csökken a házasodási kedv, nem kell ide sem szociológus, sem társadalomkutató. Nyámnyilák nem esküdnek össze. Hogy miért?
Mert a házassághoz tökösség kell.
Igen, tökösnek kell hozzá lenni. Persze erre senki nem hívja fel a figyelmet, mindenki csak azt szajkózza, hogy a házasság milyen elavult intézmény, és hogy Magyarországon minden második házasság válással végződik. Ami nem, az meg szar, és a házasságok nagyon nagy része boldogtalan, csak mindenki hazudik, ül a pöcegödörben, mert olyan jó langyos, meg kellemes is, és ha megszoktuk, már nem is annyira büdös.
És fejből fel tudom mondani, hogy mit veszíthetünk azzal, ha házasságot kötünk.
Hogy milyen előnyei vannak, arról nem beszélünk, mert mostanában arról, hogy a házasság lehet működő dolog, sőt vannak boldog házasságok, vannak egymást szerető és tisztelő férjek és feleségek, erről egyszerűen ciki beszélni, és senki nem akar ciki lenni. Az meg nem túl magazinkompatibilis, hogy milyen jogi előnyei vannak, mint ahogy nem hallhatunk olyan vallomásokat sem ragyogó anyukáktól, hogy Gergőke hiányzott a francnak, de fel akartuk venni három gyerek után a csok-ot.
“És mit számít a papír? Tizenöt éve vagyunk együtt, a papírunk a két szőke kisfiunk!”
– mondja egy ismerősöm, s persze nekem nincs szívem azt mondani neki, hogy amíg nem lesz valami jogi ügyük, vagy egyikük váratlanul meg nem hal, pláne úgy, hogy van rendezetlen sorsú ingatlantulajdon vagy nagy értékű ingóság a családban, addig nem fogja érezni, hogy mit számít a papír, mert éppen leszokóban vagyok a cinizmusról. Azt sem kérdezem meg, hogy a házasság mint polgári jogi szerződés miért ér kevesebbet, mint a közösen felvett hitel, adóstársnak mennyivel jobb lenni, mint férjnek vagy feleségnek, mert mondom, éppen leszokóban vagyok a cinizmusról.
Persze értem, hogy mire gondol az én törékeny, barna hajú, őzikeszemű ismerősöm, mikor ártatlan mosollyal simogatja a gömbölyödő hasát, és azt kérdi tőlem, ugyan, mit számít a papír. Büszke. Arra, hogy ennyi időt együtt töltöttek egymással. Jóban-rosszban. Egészségben és betegségben. Tizenöt év manapság rekordnak számít, az én nagymamám az ezüstlakodalmán is csak legyintett, és azt mondta, úgy röpült el, mint a pillanat!
A kisördög mégsem hagy békén és azt vihogja a bal fülembe, ha nem számít a papír, akkor miért nincs? Ha ezt a logikát követem, akkor az sem számít, ha van. Szóval akkor miért nem kötnek mégis házasságot?
Amikor én voltam gyerek, még jócskán megszólták azokat, akik csak összeálltak, mint a zsíros tészta, pláne, ha gyerekük is született. Amikor fiatal voltam, nem volt ritka, hogy egy pár 4-6 éve járt együtt, ezeknek a kapcsolatoknak aztán a legtöbb esetben nagy lakodalom lett a vége, és nekem még volt olyan osztálytársam is, aki a szakközépiskolában a negyedik év téli szünetéről gyűrűs menyasszonyként jött vissza a suliba. Karácsonyi eljegyzés volt. Néztünk nagyot, persze, 1993-at írtak, az azért már majdnem a 21. század!
Azt olvasom, mostanában az élettársi viszony (leánykori nevén vadházasság) is ritkább. Most az elvagyunk együtt korszakát éljük, a párok össze sem költöznek, mindkét fél külön lakást, háztartást tart fenn, ritkán alszanak együtt, mégis teljes kapcsolatban élőnek tartják magukat, származási családjuk és barátaik is párként kezelik őket. Biztosan ennek az együttélési formának is van valami frappáns angol neve, de kár volt megjegyeznem az aputestet is. Én magam ezt lézengésnek neveztem el, az jól kifejezi, hogy sehonnan sehova nem tart.
Aztán vannak a mamahotelező harmincas fiúk, akik a felületes szemlélő számára nagyon tudatosan nyeglének tűnnek, ám közelebbről nézve kiderül, hogy eszük ágában nincs kimozdulni a még mindig teleplakátolt fiúszobából. És a fogcsikorgatva szingli harmincas nők, akik akarnak ugyan párkapcsolatot is, házasságot is, gyereket is, csak nem találnak egy normális pasit sem, sokszor azért, mert a saját maguk igényeit is képtelenek felmérni, ugyanis semmiféle önismerettel nem rendelkeznek.
Mamafia és Fogcsikorgató Szingli lennének azok, akik romantikus filmekben ezerszer látott módon első látásra szerelembe esnek és rohannak az anyakönyvvezetőhöz? Dehogy. És csak az egyik ok, hogy F. Sz. tóparti esküvőt akar, ami anyakönyvvezetőül úgy hangzik, hogy külső helyszínes polgári szertartás, DIY girlandokkal és fehér rózsákkal befuttatott filagóriát akar, ahova egy uszadékfából hendmédelt kis ladikon érkeznek. A másik, hogy ők ketten a legritkább esetben találkoznak össze.
Meg aztán, az első nagyobb problémánál feladnák és mennének vissza a fiúszobába meg a szinglialbérletbe azzal a konzekvenciával, hogy minden nő egy hülye picsa, és minden férfi egy szánalmas pöcs.
Azaz megérkeztünk nyámnyiláékhoz. A házassághoz pedig tökösség kell.
Mert kiállni és jó hangosan kimondani, hogy igen, én most fogom magam és elindulok veled, az bátorság.
Bátorság és elszántság kell ahhoz, hogy valaki azt mondja, most itt állsz mellettem, fogom a kezedet és lesz, hogy sétálsz mellettem, lesz, hogy húzlak magam után, lesz, hogy ráncigállak, de ha kell, rugdoslak a földön, hogy gyere. Most fogom magam, és igent mondok rád. És veled együtt a származási családodra, az összes hülyeségre, amit ott tanultál és a régi kerékvágásokra, amiket velük, náluk gyakoroltál be.
Igent mondok a hiedelmeidre, az illúzióidra, a fantáziáidra arról, hogy milyen az ideális férj/feleség, és milyen családi életünk lesz. Igent mondok rád, és megyek veled, és elköteleződöm melletted. Azt nem ígérem, hogy egész életemben szerelemmel szeretni foglak, de azt ígérem, hogy nem futamodom meg és nem adom fel.
Igent mondok arra, hogy megtanulunk egymással élni, hogy amikor elmúlik a szerelem varázsa, és ott állsz velem szemben, mint egy ember, akkor ne rémüljek meg az emberségedtől, és ne meneküljek el ettől a kihívástól. Igent mondok a közös életünkre, és ígérem, hogy tehetségemhez, energiámhoz mérten kihozom belőle a maximumot.
Ígérem, hogy teljes szívemmel beleállok a mi közös életünkbe, mert veled tervezek. Mert nem várok másra, mert te vagy nekem az, akivel az életem tervezem. Semmi nem garantálja, hogy sikerül nekünk, de ezt akarom.
Ezt kimondani a másiknak, ahhoz tökösség kell. Persze ez a tóparton, az uszadékfa ladikból kikászálódva vagy a poros, pergő vakolatú házasságkötő teremben sokkal rövidebben hangzik. Úgy hangzik, hogy igen.
Egy ilyen “igen” felelősséggel jár, az igazi felelőssége pedig abban rejlik, hogy ezt az igent saját magunknak is kimondjuk. Felelősséget vállalok a döntésemért.
Az esküvő napján az igen csak a kezdet, jó esetben minden napot egy nagy igennel kell indítanunk. Rosszabb esetben minden alkalommal, mikor a másik hülye, mikor az illúziókból valóság lesz, mikor a férjemről kiderül, hogy John McClane-ben és benne csak az erőteljes kopaszodás közös vonás. Mikor a John McClane-ek a megasszonyosodott hipszter csajhoz meg a két üvöltő gyerekhez mennek haza a kupiba estéről estére, és még az is előfordul, hogy a fogukhoz kell verni a garast.
A házasság nincs kész azzal, hogy véget ért a lakodalom, az egy folyamat és nap mint nap csinálni kell, és nagy meló. Nem feltétlenül kell vért izzadni benne mindennap, de van vele meló, igen. Kell hozzá tökösség.
És hogy mi jár cserébe? Az én helyett a többes szám első személy.
Ennyi, igen. Miért, mit vártatok? És mi ezen a meglepő? Ennyi. Ennyi jár érte.
Persze lehet úgy gondolni erre az egészre, mint az emberiség legócskább találmányára, egy fojtogató és szűk cellára, amiben elveszítem a függetlenségem, a szabadságom, meggyűrűznek, mint egy állatot, arra kényszerítenek, hogy rabságban párosodjak, hogy adjam fel a céljaimat, a vágyaimat, hogy dobjam oda mindenemet valamiért, ami szinte biztosan, de legkorábban pár év múlva összeomlik.
Mennyivel egyszerűbb inkább egy harmincnapos kihívás? Lehetőleg a Facebookon, ott csak kattintani kell. Ott amúgy is mindig kék az ég.
