Egyik barátnőmnek egy hónappal ezelőtt született meg a kisfia. Remekül vannak mindketten, de az első egy hét bizony nem ment könnyen. Nem indult meg a teje, hiába küzdött, próbálkozott. A kórházban ezért a babát már az első napoktól tápszerrel etették úgy, hogy vele ezt nem beszélték meg. Otthon így muszáj volt folytatni a tápszerezést, míg el nem tudott kezdeni szoptatni. Pedig ő ezt nem akarta, és nem így képzelte, de a kórházban nem világosították fel arról, hogy miért is van szükség rögtön a tápszerezésre, és vajon a baba, ki tudná-e várni azt a pár napot, míg beindul a mamája tejtermelése. Ahogy mesélt, mintha csak az én két és fél évvel ezelőtti élményeimet hallottam volna vissza.
Az első baba érkezése teljes bizonytalanságban találja az anyát, hiába is olvasott el minden vonatkozó könyvet, internetes oldalt, és böngészte át a mindentudó anyukák hozzászólásait a fórumokon. Erre egyszerűen nem lehet felkészülni, mert ez tényleg olyan, mintha új életet kezdene az ember.
Kisfiam napra pontosan kivárta a szülés előre jelzett időpontját, és ahogy azt elképzeltem, este kezdett el kopogtatni. A fájások egyre erősödtek, s mikor a magzatvíz is elfolyt, éjfél körül elindultunk a kórházba. Bent egy fiatal orvosnő fogadott, s miközben én, a fájások közepette, az asztalra görnyedve válaszoltam a kérdéseire, ő akkurátusan felírta az adataimat. Majd, szintén épp egy fájás kellős közepén, megvizsgált. Rettentően fájt, és ezt el is mondtam neki, mire ő, kissé flegmán annyit mondott csak:
„Ugyan anyuka, ez semmi nem volt, próbálja már meg elviselni, ennél még sokkal jobban fog fájni.”
Tudtam, hogy bizonyára igaza van, de ettől még nem lett szimpatikusab a megjegyzése.
A szülés szerencsére simán ment, és öt órával később megérkezett a kisfiam. Azt hittem, simán tudok majd szoptatni, ez azonban nem egészen így alakult. Danit rátettem a mellemre, egyszer, kétszer, sokszor, de a tejtermelés nem akart beindulni.
Fogalmam sem volt arról, mi a jó pozíció, hogyan kell helyesen tartani, és mi lesz, ha napokig nem tudok neki anyatejet adni.
Egyszer megmutatták a nővérek, hogyan kell ezt jól csinálni, de ettől a szoptatási gyorstalpalótól nem lettem sokkal okosabb. Hiába próbálkoztam, sorozatos szoptatási kísérleteimmel továbbra is kudarcot vallottam. Dani semmit nem evett, viszont most már vérzett, és rettentően fájt is a mellbimbóm, így szünetet kellett tartanunk. A helyzetünk teljesen reménytelennek tűnt. De nem adtam fel, mellszívóval kezemben lesben álltam, s ha a folyosón egy csecsemős nővér épp arra járt, és látszólag ráért, megkértem, tanítson meg ennek a furcsa szerkezetnek a helyes használatára. Bíztam benne, ha kitartóan pumpálok, talán ettől is megindul a tej.
Az én gyönyörű kisfiam azonban egész nap sírt, én pedig nem tudtam megnyugtatni, megetetni.
Kaptunk cukros vizet egy cumisüvegben, mondták ezzel itassam. Nem tűnt jó ötletnek, hogy egy egy-két napos babát ezzel itassak, de mivel nem voltam abban az állapotban, hogy megkérdőjelezzem a szakembereket, hát adtam neki. Az ügyeletes nővérke azt mondta, itassam meg nyugodtan vele az egészet, hadd igyon az a gyerek, ha elfogyott, akkor meg kérjek új adagot a csecsemősöktől. Mikor felmentem, hogy új üveget kérjek, a csecsemősök leszidtak, hogy normális vagyok-e, hogy egy napi adagot megitatok egyszerre a gyerekemmel, hisz az ő gyomra akkora még csak, mint egy meggy. Mit ne mondjak, teljesen össze voltam zavarodva. Dani pedig csak sírt és sírt.
Határozott szándékom volt, hogy nem fogok cumit adni neki, és nem is vettem egyet sem. A cumisüvegkészletben viszont, amit bevittem, találtam egyet. S mivel már annyira nem tudtam, hogyan csillapítsam a sírását, hát a szájába nyomtam. Ő pedig egy pillanat alatt elhallgatott. Csakhogy egy nap múlva elkezdett hámlani a bőre a szája körül. Egyébként is hajlamos vagyok a legrosszabbra gondolni, ilyen kétségbeesett állapotban meg pláne. Így persze, hogy az volt az első gondolatom, hogy allergiás a cumira. Nem tudtam, létezik- e egyáltalán ilyesmi, de hiába kérdezgettem bárkitől, senki nem tudta megmondani, mitől hámlik a kétnapos kisfiam arca. Ráadásul, besárgult, így inkubátorba került. Látva, hogy egész nap kék fénnyel világítják, biztos voltam benne, hogy a bőre még csúnyább lesz, talán soha nem fog elmúlni. Mivel épp február végén jártunk, influenzajárvány volt, így senki nem jöhetett be hozzám, hogy kicsit helyrerázzon.
Ekkor már zokogva meséltem a családomnak a telefonba, hogy épp csak megszületett a kisfiam, máris tönkretettem az életét, hát milyen anya az ilyen?! Közben persze próbáltam megtudni, mitől hámlik csúnyán az arca, de senki nem tudott semmi biztosat mondani.
Az egyik orvosnő, jó érzékkel csak annyit jegyzett meg, minek kellett azt a hülye cumit a szájába adni. Aztán az egyik éjszakás nővér végül megnyugtatott, ne izguljak, azoknál a babáknál, akik sokáig vannak a magzatvízben, előfordul az ilyesmi, rendbe fog jönni.
Mire pár nap múlva elhagyhattuk a kórházat, Dani arca már nem hámlott, viszont teljesen vörös volt. Ahogy hoztam ki az osztályról, két kismama épp a folyóson ebédelt. Mikor elhaladtam mellettük, még hallottam, ahogy az egyikük azt mondja:
Úristen, láttad, milyen volt arca?
Otthon persze, hamarosan rendbe jött, és pár hét múlva már semmi sem látszott rajta. A szoptatással viszont megküzdöttünk. Mivel még mindig rettentően fájt a mellbimbóm, a szoptatás ellen már az agyam is tiltakozott, nemcsak a testem. Dani közben kapta a tápszert, én meg megpróbáltam segítséget kérni.
Jött az orvos, jött a védőnő, jött a szoptatási tanácsadó. Én meg próbálgattam a szoptató pózokat, ülve, fekve, térden állva, és meditáltam, relaxáltam, hogy áttörjem a pszichés gátat.
Az sem segített, hogy a szakemberek merőben más álláspontot képviseltek. Az orvos és a védőnő azt tanácsolták, három óránál ne szoptassak gyakrabban, a szoptatási tanácsadó viszont azt mondta, amikor csak a kicsi igényli, tegyem a mellemre.
Végül, egy héttel azután, hogy hazajöttünk a kórházból, beindult a tejem.
A fájdalom egy ideig még megmaradt, és a szoptatás meghittsége helyett, összeszorított fogakkal csak arra tudtam gondolni, mikor lesz már vége.
De nem adtam fel, mert örültem, hogy legalább van már tejem. Az elején azzal nyugtattam magam, hogy egy-két hónapig valahogy csak kibírom. Aztán a fájdalom fokozatosan elmúlt, az egy hónapból pedig végül csaknem két év lett.
Anyaságom első küzdelmes és mozgalmas pár napjára ma már mosolyogva gondolok vissza. Tanulságos élmény volt, de szívből örülök, hogy túl vagyunk rajta.
