Amikor elsősök lettünk, ő volt a mumus, méghozzá annyira, hogy egymást is vele riogattuk. Ha nem viselkedtünk jól, akkor megfenyegettek minket, hogy mindjárt átjön a folyosó végi terméből, és lesz nemulass. Aki tényleg nem bírt magával, fekete pont után mehetett elmesélni Irmus néninek, hogy micsoda rosszaság ő valójában. Én szerencsére megúsztam, az egyetlen személyes élményem az volt vele, hogy egyszer végigszaladt a padjaink között, és megjegyezte, hogy az ő osztályában nem írhatnánk ilyen csúnyán, mint a macskakaparás, majd távozott.
Az igazán borzalmas felhozatal mégis felsőben kezdődött.
Egy friss diplomás énektanárnőt kaptunk, igazi művészt, aki azt hitte, pont annyira szeretjük a zenét, mint ő, és semmi másra nem vágyunk a világban, mint szolmizálni. Apró volt, talán százötven centi, kisegérszerűen cincogó hangon énekelte egy órán legalább hússzor, hogy megadom a hangot, és már dugta is a fülébe a hangvillát. Elképesztően viccesnek találtuk. Köszönni is énekelve kellett volna neki, ha a hetedikesek nem borították volna ki annyira még valamikor késő ősszel, hogy öngyilkossággal fenyegetőzött, majd végleg elhagyta az iskolát.
Az osztályfőnökünk a tornatanár lett, aki dupla órán inkább a szomszédos kocsmában múlatta az időt, és csak óra végére ért vissza. Egyik alsóbb osztályba járt egy testileg nagyon fejlett kislány, ami az osztálytárs fiúknak nyilván nagyon tetszett. Amikor az osztályfőnökünk észrevette, hogy mi történik éppen, nemhogy a kislány segítségére sietett volna, hanem leültette az osztályt a padra, a kislányt pedig futtatta előttük, a fiúk legnagyobb örömére. Amikor a lány édesanyja bement hozzá, hogy számon kérje, csak annyit mondott, hogy látja, volt honnan örökölnie a genetikát a kislánynak, és a viszontlátásra.
Nem véletlenül lehetett ekkora bunkó, az igazgatónőnk pont ugyanilyen volt.
Többször mesélt arról, hogy a régi iskolájában többen is könyörögtek neki, hogy verje meg őket, de legalább egy pofont kapjanak a viselkedésükért, de a kezét – és itt egy színpadias mozdulat következett, amikor felemelte a kezét – csak a fiának tartogatja. Ő kaphat tőle verést, mi, diákok sajnos nem, ezt a szüleinknek kell elintézni. Mai napig emlékszem anyám arcára, amikor előadta neki ezt a kis performanszot, amiért egyszer hetedikben lógtunk egy napot, és lebuktunk. Szó nem volt ott diákcsínyről vagy legalább olyan rossz cselekedetről, ami jó lenne, ha nem fordulna elő a jövőben.
Rólunk azonnal tudta az igazgatónő, hogy kmk-sok, vagyis közveszélyes munkakerülők, prostituáltak – hiszen mit is csinálhattunk iskola helyett nyolcadikban, mint fiúkkal szórakoztunk – és lecsúszott alkoholisták leszünk.
Amikor kijöttünk az igazgatói irodából a szüleimmel, azt hittem, örök szobafogság vár rám. (Kép: részlet a Rossz tanár című filmből – Forrás: iMDb)
Amikor kijöttünk az igazgatói irodából a szüleimmel, azt hittem, örök szobafogság vár rám, de apám hazáig egy szót sem szólt, majd otthon közölte, hogy ez a nő nem normális, de legyünk szívesek nyolcadik végéig nem lógni többet az iskolából, mert ő ezt még egyszer képtelen elviselni. Így történt, hogy én egész általános iskolában egyetlen napot lógtam csupán, és akkor is csak a Ligetben sétáltunk a barátnőmmel, és beszélgettünk.
Volt még verekedős rajztanárunk is, aki leginkább a padot püfölte, de azért nagyon jól tudott kulcscsomóval célozni, illetve hátulról nyakat szorítani, amitől meglehetősen féltünk, mert nem finomkodott, tényleg fájt, amikor a fülünk alatt elkapta a hatalmas tenyerével.
Nem szerette, ha beszélgetünk, van ilyen. Őt később egyik osztálytársunk teremőrként azonosította egy videón, és hát elég jókat mulattunk, amikor elképzeltük, hogy érkeznek a tockosok és a nyakszorítások a kiállítást látogató fegyelmezetlen nyugdíjasoknak.
Gimnáziumban sokat javult a helyzet, ott már csak egy-két apróság, amolyan emberi gyengeség bosszantotta a diákokat.
Egyik ilyen a tornatanárnő volt, aki mindig a sor elé állt a büfében, majd beszólt a gyerekeknek, hogy ne vegyenek semmi hizlalót, mert most még hiába vékonyak, nézzék meg majd magukat húsz év múlva. Csendben megjegyzem, hogy igaza lett, mindenki boldogan dobna le most öt-tíz kilót, de tolakodni akkor se szép dolog. Mellesleg ő is mindig kakaós csigát evett. Ugyanitt tanított kémia-fizika szakon az a tanárnő, aki négy év alatt egyszer sem fejezte be az óráját csengetéskor, és ha az osztály morajlani és pakolni kezdett csengőszóra, akkor Pavlov pici kutyáival példálózott, majd csak azért is a táblára kezdett írni, így kénytelenek voltunk maradni. Öt percet minimum, de gyakran hetet, hogy éppen csak legyen időnk átérni a következő órára.
Utoljára hagytam a kedvencemet, a megkeseredettet. Rendszerváltás idején, közel a nyugdíjhoz nem lehetett nehéz ilyennek lenni, de hogy valaki minden órán megátkozza a gyerekeket, kaján vigyorral vizionáljon nekik munkanélküliséget és nyomorgást az elkövetkező évekre, az mégiscsak túlzás volt akkor is. Sok szófordulatát már kívülről fújtuk, köszönés helyett is használtuk a „majd megtudjátok, amikor húsz évre adósodtok el az egyetem miatt, és nem lesz pénzetek szalonnára” mondatot, de igencsak kedveltük a „mindenhol újságpapírral letakart emberek alszanak majd a padokon, köztük ti is, kiscsibéim” változatot is. Utáltuk akkor is, de most se szeretjük, elég sok mindenben igaza lett.
