A francia szülők nem felelőtlenek, hanem hagyják boldognak lenni a gyerekeket

Anyák beszélgetéseiben folyton visszatérő téma a francia gyereknevelés. Bezzeg a francia gyerekek mindent megesznek! – halljuk rendszeresen, amit aztán menetrendszerűen követ az önfeloldozás: Könnyű a francia anyáknak! Hogy végre tiszta víz kerüljön a pohárba, megnéztük saját szemünkkel is, mi igaz a legendából, és mi nem. Mit csinálhatunk utánuk, és mi az, ami annyira különbözik a magyar gyakorlattól, hogy esélye sincs itt gyökeret verni a gyereknevelésben? Egyáltalán, akarjuk mi, hogy olyanok legyünk, mint a francia nők?

Pezsgő a szülőszobán? Simán!

Minden anya életében vannak elszalasztott pillanatok, amiket már nem lehet újra megcsinálni. Számomra ez egy pohár pezsgő hiánya a szülőszobán. Még a szülésem előtt olvastam egy francia könyvet a terhességről, a szülésről és a gyerekágyról, és abban volt egy lista a kórházba csomagolandó dolgokról: hálóing, szoptatós melltartó stb. stb., majd egyszer csak egy üveg pezsgő két pohárral.

A szerző fontosnak tartotta, hogy még a szülőszobán koccintsanak a friss szülők a gyermekükre. Nekem is nagyon tetszett az elképzelés, különben is meghitt dolognak képzeltem a szülést, amikor majd a férjemmel könnyek között csodáljuk a tökéletes újszülöttünket. El is meséltem a barátnőmnek, hogy pezsgőzni készülök a szülőszobán. Hangosan kinevetett. A legfőbb ellenérve az volt, hogy mindenhez lesz majd kedvem, de pezsgőzni garantáltan nem. Tévedett. Én igenis pezsgőre vágytam utána. Megérdemeltem volna!

Jelenet a Pupille című francia filmből

Francia gyereket akartam!

Először a védőnői váróban hallottam arról egy anyától, hogy a francia csecsemők három hónapos korukra végigalusszák az éjszakát. Akkor pont három hónapos volt a lányom, és legalább kétszer szopott éjjel. Elképzelhetetlennek tartottam a francia mítoszt, annak ellenére, hogy a fiam pár évvel korábban képes volt hasonlóra.

Hullafáradt voltam, és minden este úgy aludtam el, hogy azon imádkoztam, bárcsak legalább három órát tudnék egyhuzamban pihenni.

Végül arra jutottam a francia anyákkal kapcsolatban, hogy valószínűleg korán abbahagyják a szoptatást, úgy meg a rossz nyelvek szerint könnyű. Aki nem szoptat legalább fél évig, az a magyar rögtönítélő anyabíróság szerint gyerekkínzó. 

„Itt azt sem tudják, mit jelent a hálapénz” – ilyen egy magyar kismama élete Lyonban

Két évvel később került elő megint a téma, akkor már az étkezéssel kapcsolatban, hogy bezzeg a francia gyerekek mindent megesznek, legalábbis megkóstolnak, szemben a kis magyar finnyásokkal.

Elolvastam Pamela Druckerman újságírónő könyvét, a Nem harap a spenótot, amit pont a francia gyereknevelésről írt. Melyik szülő ne örülne annak, ha a gyereke imádná a zöldségeket, halat kérne vacsorára, vagy nem szeretné a szörpöt, viszont rajongana az ásványvízért? Persze, itt is vannak szerencsés és tudatos szülők, de az ilyen inkább ritkaságszámba megy mifelénk.

A könyv szerint a francia nők akkor mennek vissza dolgozni, amikor a gyerek végigalussza az éjszakát. Ha a gyerek ezt megteszi, akkor nyilván az anyja is kipihent, dolgozni pedig csak így lehet. Nos, képzeljük el azt a szituációt, amikor egy magyar nő bedobja egy családi összejövetelen ezt a mondatot: a kisbabánk estétől reggelig alszik, holnap lesz négy hónapos, úgyhogy hétfőtől újra munkába állok, mert ezt szeretném csinálni.

Ez Magyarországon nemcsak hogy nem életszerű, de egyszerűen elképzelhetetlen. Társadalmi beleegyezéssel lehet dolgozni, de csak otthonról, napi pár órában. Az anyának nálunk a gyerek mellett a helye három évig. Punktum.

Na de hogy érik el a franciák, hogy a babák aludjanak éjjel? Türelemmel. Ők legalábbis türelemnek nevezik azt a folyamatot, amikor születése után elkezdik megfigyelni a csecsemőt. Amikor éjszaka felsír, nem veszik fel azonnal, hanem várnak öt-tíz percet, ami alatt kiderül, hogy valóban szüksége van-e a gyereknek valamire, vagy „csak” változik az alvásfázisa, ami miatt síró hangot hallat.

Bevallom, én ezzel nem tudok mit kezdeni, szerintem ha egy csecsemő síró hangot hallat, akkor sír. Aki próbált már várni akár egy percet is egy síró baba ágya mellett visszafojtott lélegzettel, hátha visszaalszik éjjel kettőkor, az pontosan tisztában van vele, hogy az öt perc is maga az örökkévalóság, szinte kibírhatatlan. Én erre egyik gyerekem mellett sem voltam képes.

Jelenet a Pupille című francia filmből

Felnőttidőt mindenkinek!

Egy másik fejezetben a „felnőttidő” fontosságát hangsúlyozza a szerző, amit nem hetente egyszer, lopva engednek meg maguknak a szülők, hanem napi rendszerességgel, amikor a gyerek nyolc körül lefeküdt.

Ehhez én is ragaszkodom, a gyerek legkésőbb fél kilenckor legyen ágyban a saját szobájában, hogy végre tudjak pár szót váltani a férjemmel, meg tudjunk inni egy pohár bort, vagy valami sorozatot nézzünk, amiben mondjuk elhangzik pár csúnya szó is. Esetleg egyszerűen csak olvassunk, bámuljunk ki a fejünkből csendben.

Állítólag a francia gyerek nemcsak azért különbözik egy amerikaitól vagy magyartól, mert már kétévesen is tud viselkedni egy étteremben, hanem azért is, mert a szülei teljesen másként gondolkodnak a családról. Szigorúnak tartják magukat, mert határozott korlátokat állítanak fel a gyerekeiknek, amiket következetesen be is tartatnak, viszont a korlátok között sokkal nagyobb szabadságot adnak.

Nincsenek mindig ott, nem helikopterszülők, nem oldják meg a gyerek helyett azokat a problémákat, amiket ő is meg tud oldani. Ez a fajta viselkedés egyenes folytatása annak a türelemnek, amivel a csecsemő felé fordulnak, miután megszületett.

Félő, ha továbbra is azon az úton megyünk, ami mostanában divatos a nevelésben, vagyis megszervezzük a gyerekeink mind a huszonnégy óráját, majd érettségiig nem hagyjuk őket egyedül átmenni a zebrán, akkor könnyen azok között találhatjuk magunkat, akik szerint felelőtlen az a szülő, aki felsőben egyedül engedi iskolába a gyerekét.

Vagy extrémebb esetben gyerekgyilkosnak kiáltjuk ki azt a szülőt, aki egyedül engedi New Yorkban gyerekét iskolába. Pár éve egy dokumentumfilmben mutattak olyan szülőket, akik az egyetemi felvételire is elkísérték volna a gyereküket, és amikor a stáb miatt mégis otthon kellett megvárniuk, hisztérikus rohamot kaptak, majd aggodalmaskodtak, hogy mit fog enni pár óráig a gyerek útközben.

Francia gyerekek első napja egy nantes-i iskolában (Fotó: Profimedia / Sipa Press)

Francia nagyszülők testközelből

Idén Provence-ban nyaraltunk, a vendéglátóm pedig egy ötunokás nagymama volt. Alaposan megfigyelhettem, és kikérdezhettem arról, hogy mi igaz a könyvből és mi nem. Négy napig az unokák is a nagyszülőknél nyaraltak, és az valóban szembetűnő volt, milyen jól eljátszanak az unokatestvérek egymással. Egészen hihetetlen volt, de egyetlen hangos vita, veszekedés nem volt köztük, pedig messze nem „sült hal” gyerekekről volt szó.

Valamelyik nagyszülő azért a kertben olvasgatott, mégiscsak egy medencébe ugráltak az óvodáskorú fiúk, de egyszer sem kellett odamennie, és beleszólnia a játékba.

Úgy tűnt, a szülők által felállított szigorú korlátok a nagyszülőknél is működnek.

A nagymama annyi kényeztetést engedett meg csupán, hogy mindennap annyi fagyit ehettek a gyerekek, amennyi beléjük fért, de este nyolckor ott is el kellett menniük aludni. A nagyszülőknek is jár az esti kikapcsolódás!

Tényleg mindent megesznek a francia gyerekek?

Az étkezéssel kapcsolatban két dolgot is megfigyeltem. Az egyik az éttermi viselkedés. Magyarországon kétféle gyereket látni az étteremben, az egyik nagyon jól viselkedik, a másik tönkreteszi a szomszéd asztaltársaság estéjét is. Franciaországban csak az előbbivel találkoztunk, de nyilván vannak kivételek. Pedig a vacsorát nem kapkodják el, legalább két órát az asztal mellett ül a család minden tagja. Érdekesség, hogy általában nyolc körül nyitnak este az éttermek, mégis szinte minden asztalnál több gyerek ül. Azokon az estéken nem olyan szigorú a fekvés ideje.

A másik a francia gyerekek mindenevősége, ami a legnagyobb megkönnyebbülésemre egyáltalán nem igaz. Az ételről a gyerekek maguk döntenek, még csak olyat sem vettem észre, amikor a szülő ajánlott volna valamit. Ha a gyerek még nem tud olvasni, akkor felolvassák neki az étlapot, és engedik választani.

Ennek ellenére minden étteremben van gyerekmenü, legtöbbször sült krumpli rántott csirkefalatokkal és salátával, és majdnem minden gyerek ezt is rendeli, nem a fehérborban párolt kagylót. Később a kamaszok már bátran kérnek mást is, de ovisként még bármire lehet ketchupot is tenni, senkinek nem szalad fel a szemöldöke tőle.

Szabadság vagy felelőtlenség?

Az egyik napot a Pont du Gard római kori vízvezeték mellett töltöttük strandolással. A Gard folyó partját egy csoport tizenévessel osztottuk meg, akik egy tábor résztvevői voltak. Reggel lecuccoltak a partra a tanárokkal együtt, majd vad strandolásba kezdtek. Vadba, mert felmásztak az ókori híd lábára, ahonnan hatalmasakat ugrottak a vízbe.

A tanárok mosolyogva nézték őket, a legszebb ugrásokat meg is tapsolták, de leginkább egymással beszélgettek. Csakhogy a tábla szerint a híd lábáról tilos a vízbe ugrálni. Én is onnan ugráltam volna, ha tizennégy éves vagyok, az biztos, de nem hiszem, hogy a tanáraim tíz pontosnak ítélték volna a produkcióm.

Megkérdeztem este a vendéglátómat, hogy is van ez. Azt felelte, hogy a helyiek mindig is onnan ugráltak a vízbe, beleértve a tanárokat is, és soha senkinek nem esett eddig bántódása.

A tábla a turistáknak szól, ez abból is látszik, hogy senki nem kéri számon az ugrálókat. Különben is, a gyerekek tudnak ugrani, tudnak úszni, ismerik a helyet, hagyni kell őket, hogy boldogok lehessenek.

Ez a fajta viselkedés nagyon eltér a Magyarországon megszokottól. Mint ahogy az is elképzelhetetlen, hogy a játszótéren az anyák, miután gondosan bezárták a kiskaput, ne a homokpogácsát sütő gyerekre figyeljenek folyamatosan, hanem egymással beszélgessenek. A francia kicsik ugyanis elképesztően jól elvannak egymással, nincs veszekedés a homokozólapáton, de ha mégis akad egy kisebb nézeteltérés, észszerű keretek között a szülők nem folynak bele. Mégsem nevezném őket sem felelőtlennek, sem lustának ezért.

Sokkal lazábbak nálunk, a szülői szerepet ideiglenesnek tekintik csupán, és nagyon jól tudják, hogy nem szabad mindent beáldozniuk a személyiségükből és az addigi életükből, mert az a húsz év, amíg a gyerek otthon lakik, hamar elrepül, és akkor is csinálni kell valamit, lehetőleg olyat, amit boldoggá, elégedetté teszi őket. Boldogok a felnőttek, akik teljes életet élnek a gyerekek mellett is.