Természetesen nem a segélyhívó szolgálatokat feleslegesen leterhelő telefonbetyárkodásról meséltem neki, hanem arról, amikor tízévesen kezünkbe vettük a telefonkönyvet, és felhívtuk azt, akit arra érdemesnek találtunk. Úgy tűnik, a mai gyerekek már nem is ismerik azokat a csínytevéseket, amiket mi csináltunk annak idején. Ennek a jelenségnek egyébként jó oldala is van: mint a dán Nemzeti Bűnmegelőzési Tanács kutatásából két éve kiderült, húsz évvel ezelőtt a 14 éves gyerekeknek még 46 százaléka válaszolta azt, hogy lopott már életében, míg három évvel ezelőtt már csak 17 százalékuk válaszolt igennel, és ezzel párhuzamosan más bűncselekmények elkövetése is hasonlóan csökkent a dán fiatalok körében. Ennek oka pedig meglepő módon pont a sokat szidott internet és számítógép, a srácoknak ugyanis a sok gépezés mellett egyszerűen nem jut idejük a bűncselekmények elkövetésére.
Egy jó kis telefonbetyárkodás? (Fotó: Pixabay.com)
Csakhogy a mai gyerekek nemcsak rongylabdával és kukoricacsuhé babával nem játszanak, de egy csomó valóban jó játék is kimarad az életükből, ami minket még nagyon jól elszórakoztatott úgy, hogy közben (szerencsénkre) mi sem lettünk bűnözők.
Halló, Kis lakás?
Az egyik ilyen délutáni program volt a közös telefonbetyárkodás az osztálytársaimmal. Ezt a mulatságot nem lehetett máskor űzni, csak abban a rövid időszakban, amikor az iskolának már vége volt, de a szüleink még nem értek haza a munkából. Soha nem találomra hívtuk a számokat, hanem komoly kutatómunka előzte meg a rendszerint röhögőgörcsbe fulladó szemtelenkedést. Ha valami különösen ígéretes nevet találtunk, vagy valaki olyat, aki benne volt a játékban, esetleg kiabált a vonal túlsó végén, és iskolai intővel fenyegetőzött, azt megjelöltük, hogy máskor is vissza tudjuk hívni.
Valamiért elképesztően viccesnek találtuk a Ludmilla keresztnevű embereket, rájuk órákig képesek voltunk vadászni a vaskos könyvben, és ha találtunk egyet, már tárcsázás közben annyira nevettünk, hogy alig tudtuk a hatalmas poénunkat elmondani, miután felvették: „Gá, gá, gá, itt Gőgös Gúnár Gedeon! Lúúúúdmilla kisasszonnyal beszélek?” De nem kíméltük a Manókat, az Arisztideket, az Álmosokat és a Ramszeszeket sem. Utólag mindenkitől elnézést kérek!
Egyszer felhívtuk a telefonkönyv utolsó sorában szereplő családot, ahol egy hasonló korú fiú testvérpár lakott, mint amilyenek mi voltunk a barátnőmmel. Rendszeresen beszéltünk, sőt később párszor közös krémesezéseket is rendeztünk a Jégbüfében. Egy hónapra pedig egy szerencsétlen fodrász lett a kedvenc telefonpartnerünk, aki nemcsak hogy Hajstúdiónak nevezte az üzletét, de még aranyos kis névjegykártyákat is gyártatott hozzá, amiket az egyik osztálytársunk anyukája osztott szét közöttünk. Nekünk nagyon tetszett ez a Hajstúdió megnevezés, kicsit felvágósnak és menőnek is gondoltuk egyben, de mindenképpen arra érdemesnek, hogy elkezdjük hívogatni:
„Jó napot kívánok, egy Sassoon-frizurát szeretnék. Úgy is el tudja készíteni, ha én nem vagyok ott? És mikor mehetek érte?”
Kopasz férfiak, szevasztok!
Amíg mi lányok lógtunk a telefonon, a fiúk sokkal nagyobb munkában voltak. Ők ugyanis – legalábbis negyedikben – meg akarták dönteni a kopasz emberek erkélyről való leköpésének világrekordját. (Remélem, a gyerekeim soha nem olvassák ezt a cikket!)
Állítólag olyan hívogató volt a fejük (Fotó: Pixabay.com)
Ez a feladat komoly gyakorlatot igényelt, ugyanis egészen pontosan ki kellett számítani, hogy a szerencsétlen kopasz férfi mikor ér az erkély alá, és mikor kell indítani ahhoz a nyálat, hogy pontosan a feje tetején csattanjon. Arról nem is beszélve, hogy akkoriban sokkal kevesebb kopasz férfi volt, ugyanis a legtöbben vagy kalapot hordtak, vagy meglehetősen ronda hajfésülésekkel megpróbálták elfedni a kopaszságukat. Ha a köpés egy jó nagy csattanásban végződött a fejük tetején, akkor a fiúknak nagyon hamar el kellett tűnniük az erkélyről, különben előfordult, hogy a leköpött szerencsétlen megkereste a házmestert, aki az első adandó alkalommal tájékoztatta a fiúk szüleit az általuk csak diákcsínynek nevezett dologról, és következett a büntetés.
Bácsi köpőcsővel
Pár évre rá kifigyeltük az ablakból, hogy az egyik nyugdíjas bácsi köpőcsővel lövi a parkban focizó gyerekeket. Elég profi volt az öreg, szinte mindegyik rizsszem talált, amit kilőtt, és ő is egy pillanat alatt el tudott tűnni az erkélyajtó mögött. Utólag nem is értem, miért nem kötöttünk vele szövetséget, hiszen elég menő banditái lettünk volna a lakótelepnek, ha egyesítjük az erőinket.
Hogy honnan volt trombitánk, arra már senki sem emlékszik (Fotó: Pixabay.com)
Mi mindenesetre inkább bosszút álltunk rajta: amikor azt láttuk, hogy éppen le akar ülni,
egy trombitából elképesztően hangos púzásra emlékeztető hangot adtunk.
Először természetesen nem sejtette, hogy ez neki szól, de aztán hamar összerakta a dolgokat. Csakhogy mivel a lakótelepi házak között nagyon jól visszhangzott a trombita, hiába kapkodta a fejét, nem tudott rájönni, hogy a sok nyitva lévő ablak közül melyikből szórakoznak vele. Pár nap után sikerült elérnünk, hogy az öklét rázza a világba, miközben azt ordítja, hogy ezt még megkeserüljük – és a köpőcsövezést is abbahagyta (aztán persze mi is meguntuk a trombitálást). Apropó, ismerik a gyerekek a köpőcsövet? Ha nem, sürgősen be kell mutatni nekik!
