Amikor tudatosult bennem, hogy rajtam áll, milyen karácsonyt csinálok egy pici emberkének, hogy milyen emlékei lesznek gyermekkora karácsonyaiból, hogy milyenek lesznek a mi hagyományaink, nagyon elememben éreztem magam. Lelki szemeim előtt már megjelent az idilli margarinreklám, ahová a családomat teleportáltam: a tátott szájjal hóesést bámuló totyogó, a kézműves ajándékok, a száncsengők, az illatos házi sütik és a fodros kötények világa.
Persze azzal nem számoltam, hogy az egész nem csak rajtam fog múlni, és hogy a célszemély jellemzően valamennyi karácsonyváró ötletemet szét fogja trollkodni.
Ahogy decemberre fordult a naptár, mi bele is vágtunk a dolgokba, és az első esős-szeles napon üdvözült képpel előállítottam a sógyurmát, ami nemcsak az anya-lánya kapcsolatot lett volna hivatott elmélyíteni, de a Pinterest tanúsága szerint egy csomó egyedi, rusztikus karácsonyfadíszt, és hozzá néhány igazán személyre szabott, a baba tenyérlenyomatát tartalmazó nagyi-ajándékot is eredményezett volna. Hahahaha. Mármint hogy ho-ho-ho-ho.
Azzal nem számoltam, hogy a lányom jelenleg abban az életfázisban van, amikor nem nagyon értékeli a fura állagú dolgokat: miután kísérleti jelleggel hozzáért a sógyurmagombóchoz, undorodva feltartotta az ujját, és a papírtörlő felé mutogatott, hogy töröljem le a kezéről ezt a szutykot, mert így nem lehet létezni. Tettem még néhány elkeseredett kísérletet arra, hogy valahogy becserkésszem, és belenyomjam a tenyerét a gyurmába, de ez nem meglepő módon egyre intenzívebb ellenállást szült. Nem baj, kincsem, akkor pakold ki a sütiformákat, addig anya itt csendben elkraftolgat magának, gondoltam, majd elkezdtem pánikszerű gyorsasággal kiszaggatni a leendő karácsonyfadíszeket, remélve, hogy ha már nem vesz részt benne, akkor legalább hajlandó lesz végignézni, ahogy szórakozom egy kicsit.
Képünk illusztráció (Fotó: iStock)
Ekkor jött a kegyelemdöfés: a gyerek érdeklődését elveszítve lemászott a székéről, otthagyott, és beült a szobájába olvasni. Nesze neked anya-lánya nap.
Tény viszont, hogy takarítás szempontjából jobban jártam, mint amikor tavaly fekete temperával gondoltam bekenni a tappancsát, és ezzel terveztem aranyszínűre festett hungarocell-gömbökre nyomdázni. Mondanom sem kell, hogy nagyon nem olyan volt az eredmény, mint a Pinteresten, és a baba már akkor sem értékelte a közös alkotás örömét.
Sebaj, akkor Mikulás. A terv az volt, hogy elmegyünk a helyi kultúrházba a Télapó-váró bulira, és amikor megjön az öreg, átadja a gyerekeknek az ajándékokat, amelyeket a szülők készítettek elő nekik, másnap reggelre pedig még valami kis meglepi kerül a cipőbe. Össze is raktam egy mandarint, egy kukoricakonzervet (a Mikulás nagyon jól ismerheti a kukoricaimádó gyereket) meg egy ujjbábot, és vártam a csodát. Ő is.
Aztán egy kis mondókáztatás és énekeltetés után meg is érkezett egy frivol megjelenésű krampusz és egy kedveszegett Mikulás, aki fahangon próbálta meg kibetűzni a gyerekek neveit és a néhány kedves mondatot, amit a szüleik írtak róluk – akkor tudatosult bennem, hogy a bácsi nagyjából ABC-rendben halad, én pedig csak a keresztnevével regisztráltam a lányomat, ami bizony Z-vel kezdődik. Az M-nél még 40 türelmetlen gyerek várt az ajándékára, az enyém pedig egyre inkább kijött a béketűréséből, amikor megszavaztam magunknak a B-tervet: tömegiszonyomat leküzdve fondorlatos módon bevágtam a gyerekhad mögé, kiloptam a Mikulás zsákjából az ajándékot, amit előzőleg én tettem oda, és átadtam a babának.
Kielégítően örült, főleg a kukoricának, de nem hiszem, hogy értette, hogy ennek mi köze volt a hisztérikus gyerektömeghez és az életunt bácsihoz.
Ezen a ponton még mindig nem adtam fel. Úgy tűnik, nagyon tetszenek a babának a karácsonyi fények, ezért az a remek ötletem támadt, hogy a legextrémebb fényparádét mutatom meg neki, ami csak elérhető a közelben: a plázát. Na jó, bevallom. Valahogy ki kellett trükköznöm magamnak egy kis háborítatlan ajándékvásárlást (online kinézve, magabiztosan felmarkolva, fizetéssel együtt nettó öt perc alatt letudva), és azt reméltem, így a totyogónak is megéri, hogy ehhez relatíve jó képet vágjon.
Őszintén fogalmam sincs, miért gondoltam, hogy ez jó ötlet. A kisállat-kereskedésnél még minden simán ment: a gyereket a babakocsijából kiszedve együtt megcsodáltuk a nyuszikat, papagájokat, halacskákat. Aztán a baba örömében sikongatva sprintben megindult kifelé, én meg utána. Abban az öt másodpercben, amíg beértem, a szomszédos partikellékboltban már felpippantott két zacskó konfettit és a fogyasztói társadalom túlkapásaitól megrészegülve tobzódott a táncoló kínai hóemberek látványában.
Hónom alatt a rúgkapáló gyerekkel lecsippantottam a kártyámról a megcsócsált konfettik árát, majd a másik kezemmel a babakocsit tolva, a télikabátban a hajsza során teljesen leizzadva elindultam a tömegben a pláza közepe felé, szívből imádkozva, hogy legyen ott egy szép nagy fenyő, amit nyugiban meg lehet csodálni. Volt. Mellette meg fénygondolákon telefonok és tabletek – na, ezeket szúrta ki a lányom, és ismét menekülőre fogta, majd a kamasz eladólány szemforgatásától kísérve befeküdt az egyik gondola alá, ahonnan szégyen vagy nem, de a lábánál fogva tudtam csak kihúzni. Egy túlpörgött, éhes, és ezért tomboló, a babakocsiból magát hídban kifeszítő, és nagyon hangosan tiltakozó babával, a vásárlás elintézése nélkül, nagyon, nagyon feszülten távoztunk, miközben azt kívántam, bár lehetnék inkább láthatatlan.
A sima bénázások után ez nagyjából egy katasztrófával ért fel.
Egy ilyen mélypont után igazából már-már felüdülés volt, hogy a mézeskaláccsal semmi szörnyűség nem történt, azt leszámítva, hogy a lányom nem akart részt venni a készítésében. Még az, hogy nem akart! Az apukája nyakába csimpaszkodva, megrettenve nézte a robotgépet, ahogy gyúrja a tésztát (napokig nagy ívben kikerülte a konyhának azt a sarkát), és bár állandó „anya-anya-anya” kántálással kísérte a folyamatot, nagyjából teljes érdektelenséggel nyugtázta, ahogy mindenféle, szerintem jópofa formákat szaggatok a tésztából.
Soha többé nem csinálok ilyen macerát, szűrtem a fogaim között, miközben legszívesebben lendületből dobtam volna a sütőbe vagy akár rögtön a kukába a katonás sorba állított kis figurákat. Úgyis biztos kőkemény lesz, azt is beleírhatom ebbe a cikkbe, gondoltam. Aztán negyed óra múlva csoda történt: azt vettem észre, hogy a baba mindkét kezében egy-egy langyos és puha mézeskaláccsal diadalmasan masírozik fel-alá a lakásban, és néha hozzáfűzi, hogy nyam-nyam. Itt volt minden, amit akartam: mézeskalácsillat, rajzfilm-kacajok, és amikor leesett a hó, azt a lányom tényleg tátott szájjal, lelkendezve nézte.
Fotó: iStock
Át is gondoltam ettől a pechszériámat: remélem, az azóta megkeményedett sógyurmadíszek megtalálják a lelki békéjüket abban a pléhdobozban, ahol valószínűleg a következő éveket fogják tölteni, a Mikulás-váró buli nem való mindenkinek, a plázák karácsonyi őrülete pedig nagyjából senkinek, és jövőre újra próbálkozom a karácsonycsinálással, hátha nagyobb sikert aratok. És minden szerencsétlenkedés ellenére azért így sem marad el az ünnep: a baba minden délután az ölembe ül, és hozza a verses adventi naptárat, leírhatatlan örömmel nézi a karácsonyi szobadekorációt, és a mézes is egész jó lett. Pedig nem is margarinnal csináltam.
