Kínai bolt, kínai piac, kínai vendéglő: a kilencvenes évektől egyre többet halljuk és használjuk ezeket a kifejezéseket (bár ezek sok esetben nem is kínaiak, hanem más távol-keletiek, például vietnámiak által működtetett üzletek, vendéglátóhelyek). Az utóbbi évtizedekben sok ázsiai választotta új hazájának Magyarországot, nagyvárosainkban sok helyen találkozhatunk velük. Az egykori józsefvárosi piaccal szemben fekvő üzletkomplexumban rengetegen árulják az alapvetően Ázsiában gyártott ruhákat, cipőket és egyéb dolgokat, így főként a környéken (a „nyóckerben” és Kőbányán) ma már mindennapinak számít, ha egy távol-keleti gyökerekkel rendelkező ember mellé ülünk le a buszon, vagy vele együtt állunk sorban a boltban. Az is természetes, hogy a Magyarországon letelepedett családok gyerekei bekerülnek ugyanazokba a közösségekbe – bölcsődébe, óvodába és iskolába –, mint bárki más. Felvetődhet a kérdés, hogy a teljesen más nyelvi és kulturális hátterű gyerekek hogyan boldogulnak a mi nevelési-oktatási rendszerünkön belül.
Ma már a pedagógiai program része
A Józsefvárosi Egyesített Bölcsődék tagintézménye, a Katica Bölcsőde, a Kőbányai Mocorgó Óvoda és a szintén nyolcadik kerületi Losonci Téri Általános Iskola közös vonása, hogy mindhárom intézményben járva találkozhatunk kínai és vietnámi gyerekekkel. Hogy hogyan megy nekik a beilleszkedés, az bölcsődés korú gyerekek esetében szorosan összefonódik a nyelv elsajátításával, hiszen pont ebben az életkorban kezdenek a kicsik szavakat, rövidebb mondatokat használni. Nagy jelentősége van annak, hogy milyen anyanyelvi környezetből érkezik a gyerek. A Katica Bölcsőde intézményvezetőjének, Botka Zoltánnénak a tapasztalata szerint a kínai, vietnámi gyerekek általában ugyanabban az életkorban kerülnek be a bölcsődei közösségbe, mint a magyarok – másfél- kétéves kor körül. „Addig az édesanya van velük, vagy kihozzák az óhazából a nagymamát, ő vigyáz a gyerekre. De az sem ritka, hogy egy magyar bébiszitter van vele, amíg a szülők dolgoznak. Az utóbbi esetben a gyerek tőle már megtanulhat magyarul, amire ide kerül.” (A magyar „nevelőnőket” Stenczinger Csilla, a Losonci Iskola igazgatónője is említi. Elmondása szerint alapvetően idősebb asszonyok látják el ezt a feladatot, és nagyjából családtagként, „nagymamaként” vannak jelen a nagyszülői generációtól távol élők életében, a gyerekek sokszor „mamaként” emlegetik őket.) „Bölcsődés életkorban igazából nem léteznek kulturális különbségek” – mondja Botka Zoltánné, miután körbesétáltunk az általa vezetett intézményben, ahol a csoportszobák mindegyikében találkoztunk ázsiai kisgyerekkel. „Különbség talán csak abban érhető tetten, hogy viszonylag sokan vannak közöttük, akik kicsit később kezdenek el beszélni. De ez minden gyerekre igaz, aki két- vagy többnyelvű környezetben nő fel.”
Fotó: Losonci Általános Iskola
Óvodás és kiváltképp iskolás korban a nyelvtudás hiányosságai (ha vannak) már inkább kiütköznek és feladatot jelentenek a pedagógusoknak. A Mocorgó Óvodában és a Losonci Iskolában külön program készült a nem magyar anyanyelvű gyerekek támogatásra.
„Nagyon változó, hogy mennyire beszélnek magyarul azok a vietnámi és kínai gyerekek, akik nálunk kezdik az óvodát – osztja meg tapasztalatait Gönczi Ildikó, a Mocorgó Óvoda óvónője. – Aki nemrég érkezett Kínából, az egyáltalán nem tud. Aki itt született, és magyar bébiszitter volt vele, az nagyon szépen beszél.” A nyelvi akadályok leküzdésére 2012-ben uniós támogatással indult program. „Két óvoda és két iskola közös pályázatot adott be egy uniós TÁMOP programra. Számunkra ez azt jelentett, hogy két évig érzékenyítő és egyéb továbbképzéseken vettünk részt, ami felkészített minket a távol-keletről érkező gyerekek fogadásra. Olyan szép eredményeket értünk el, hogy a pályázat lejártával továbbvittük a folyamatot. A KIVI-t, vagyis a kínai-vietnámi programot 2018-tól beépítettük a pedagógiai programunkba” – tette hozzá Bernáthné Balogh Ildikó, az intézmény vezetője.
A program gerincét képező foglalkozásokon a kiscsoportosok nem vesznek részt, hiszen az ő „feladatuk” a beilleszkedés. A „munka” középső csoportban kezdődik. A program gyakorlati működésről a Mocorgó vezető-helyettesétől, Fülöpné Debreczeni Csillától tudunk meg többet. „Amikor elindul a nevelési év, akkor az érintett gyerekeket egy teszt alapján nyelvi kategóriákba soroljuk. Nem törvényszerű, hogy minél fiatalabb, annál kevésbé beszél. Lehet, hogy ötévesen került Magyarországra, és ezért egyáltalán nem érti a nyelvet… Csoportokba osztjuk és különböző játékokon keresztül fejlesztjük őket külön foglalkozásokon.” Az ilyen alkalmak alatt a festéstől kezdve a kártyajátékon át a gyurmázásig sok minden történik, de a lényeg ugyanaz: a gyerekek beszéljenek, mondják el a gondolataikat, és ez által jussanak minél előrébb – a magyar nyelvet illetően is.
„Az egyik a Toldit elemzi, a másik meg a ház, alma szavakat tanulja.”
A nyelvtudás hiányosságai az iskolában jelentik a legégetőbb kérdést, hiszen itt már teljesíteni kell. Persze a jó pedagógus tudja, kitől mennyit várhat el, a Losonciban pedig nagyjából rutinnak számít nem magyar anyanyelvű diákokkal dolgozni. A „Losiban” tanul kínai, vietnámi, mongol, nepáli, albán, pakisztáni és török tanuló, de járnak ide olyanok is, akik családjukkal együtt háborús övezetből menekülve kerültek hazánkba – meséli intézmény igazgatója, Stenczinger Csilla. „Van olyan osztályunk, ahol a lányok között egyetlen magyar állampolgár sincsen. Azt hiszem, ilyen összetétel máshol sincs. Idejön a család, néha egy szót sem beszélnek magyarul. Először olyan légkört kell teremteni, hogy az anya itt merje hagyni a kicsit. Ha nem beszélnek magyarul, akkor nehéz a kommunikáció, az angol szokott lenni a közös nyelv, de az sem mindig működik. Ha nincs más, akkor a felsőbb osztályból lehívunk egy kétnyelvű gyereket tolmácsolni. Ha a beiratkozáson túl vagyunk, akkor kezdődik a sziszifuszi munka: a tananyag és a magyar nyelv tanítása párhuzamban. Differenciáltan oktatunk, de nálunk ez nem azt jelenti, hogy a fél osztály a négyes feladatot csinálja, a másik fele meg az ötöst. Hanem azt, hogy az egyik a Toldit elemzi, a másik meg a ház, az alma és a köszönöm szavak jelentését tanulja. Szerteágazó feladat a pedagógusnak, erősen meg kell osztania a figyelmét.”
A helyzet tanárnak és gyereknek egyaránt nagy harcot jelent. „Ha már iskoláskorban érkezik ide valaki, akkor magyarból és történelemből a nyelv ismeretének hiánya miatt egy ideig nem osztályozható. Matematikából meg halad a többiekkel. Persze a szöveges feladatokat az elején nem érti. De láttam már olyat, hogy egy ilyen feladatban volt négy szám, egy kínai diák pedig minden műveletet elvégezett velük, amit ismert. Nem beszélt magyarul, de rettenetesen teljesíteni akart. Tudta, hogy ezekkel a számokkal valamit számolni kell. Megcsinált mindent, amit lehetségesnek tartott. A tanár pedig? Ha más nincs, akkor az okostelefon fordítóprogramjait hívja segítségül. Ha ez sem használ, akkor szinte eltáncolja a szöveget, hogy mindenki értse.” A beszélgetés során viszont az is kiderül, hogy a Magyarországon született és itt felnőtt gyerekeknek is lehetnek bizonyos nyelvi lemaradásai, hiszen nem feltétlenül ugyanazokat a kulturális tartalmakat kapják kézhez. „Nem feltétlenül ugyanaz a szókincsük, mint azoknak a gyerekeknek, akiknek otthon magyarul olvassák az esti mesét. Lehet, hogy fogalmuk sincs, mit jelentenek olyan, számunkra kézenfekvő kifejezések, szavak, mint például a Balaton.”
Fotó: Losonci Általános Iskola
Mindezekkel összefüggésben Stenczinger Csilla feltesz egy fontos és az illetékesek számára igencsak megfontolandó kérdést. „A törvényben van egy leírás, hogy mik a feltételei annak, hogy egy gyerek SNI-státuszt kapjon: nehezen vagy egyáltalán nem tud beilleszkedni, és tanulási nehézségei vannak. Ezek mind igazak a nem magyar anyanyelvű diákokra, mégsem kapják meg. Pedig ez segítséget jelentene, akkor járna nekik fejlesztő pedagógus, a középiskolai felvételinél pedig támogatás. Volt olyan, hogy elküldtem vizsgálatra egy gyereket, és visszaírtak, hogy nem tudnak vele beszélni, ezért nem vizsgálható. Akkor neki miért nem jár az a plusz támogatás, amit egy klasszikus sajátos nevelésű igényű gyerek megkap?”
Google fordító és a nagyobb testvér
De mi a helyzet a kínai vagy vietnámi szülővel, aki jellemzően felnőtt emberként került idegen nyelvi környezetbe? Neki még nagyobb kihívás a magyar nyelv elsajátítása, pedig számára fontos, hogy megértse magát a gyerekét ellátó intézménnyel. A pedagógusok tapasztalatai szerint ezek a szülők ritkán tanulnak meg magyarul, ezzel együtt kifejezetten együttműködőek, igyekeznek részt venni a szülőiken. Ha nem tudnak magyarul, akkor elhoznak magukkal egy nagyobb gyereket, aki érti a nyelvet, vagy az okostelefonjukat és a Google fordítót hívják segítségül. A Józsefvárosban „bölcsődei szinten” intézményileg is próbálnak segíteni ebben. „A bölcsődei kisgyermeknevelőknek a családdal való kapcsolattartás nagyobb kihívás, mint a kicsiről gondoskodni” – tudom meg Koscsóné Kolkopf Judittól, a Józsefvárosi Egyesített Bölcsődék intézményvezetőjétől. „Ebben az életkorban ugyanis óriási jelentősége van a bizalomra és kötődésre épülő nevelésnek, és ehhez fokozottan szükséges a családdal való kommunikáció.” Ezért a Józsefvárosban működő bölcsődék Erasmus+ pályázati támogatással, nemzetközi partnerekkel és egyetemekkel együtt közösen dolgoznak azon, hogy egy kora gyermekkori interkulturális nevelési modellt és tantervet dolgozzanak ki.
Nincs agyonféltés
A Mocorgó Óvoda munkatársai az érdeklődés és az együttműködés szándéka mellett még egy dolgot emelnek ki, ami a vietnámi és kínai szülőkre jellemzően igaz: a pedagógus felé tanúsított megbecsülést. „A tisztelet talán sokkal inkább bennük van. A gyerek tisztelete a szülő felé és a felnőttek tisztelete az óvónő felé – osztja meg tapasztalatai Gönczi Ildikó. – Napi szinten megköszönik, hogy vigyáztunk a gyerekükre. Ha csak a köszönöm és a szia szavakat ismeri magyarul valaki, akkor azokat minden reggel és délután elmondja.”
Fotó: Losonci Általános Iskola
Általánosítás nélkül is létezik néhány kulturális háttérből eredő sajátosság. „Az anya–gyerek kapcsolat egyes szempontokból más lehet náluk – meséli Vörös Bernadett, a Mocorgó Óvoda pszichológusa. – Például sokkal könnyebben kommunikálják a gyerekkel, hogy »te mától kezdve ide fogsz járni«. Persze kivételek mindig vannak. De a magyar családoknál több esetben előfordul az, hogy elhúzódik a beszoktatási időszak. Sokszor nem is a gyerek, hanem az anya akarata, hogy hosszúra nyúljon. A távol-keletiek ezt nem feltétlenül igényelik. A testi érintkezés, az ölelés, a puszi adása sem annyira hangsúlyos, ők máshogy mutatják ki a szeretetüket a gyereknek.” „Az ázsiaiak nem mutatják ki annyira az érzelmeiket. Nemet mondani sem szeretnek, ha nem értenek valamit, akkor inkább mosolyognak, és bólogatnak, ezzel elodázzák a dolgot” – teszi hozzá Fülöpné Debreczeni Csilla.
A szülő-gyerek kapcsolat egyik eleméről, a gyerek felé támasztott elvárásokról Stenczinger Csilla hosszan beszél. Megfogalmazása szerint a vietnámi és a kínai szülők „jövőre koncentráló családokat” alkotnak gyerekeikkel együtt. „Náluk szigorúak az elvárások, nincs agyonféltés. Sokan hétvégén sem pihennek, itt öt napot tanulnak, a szombatot és a vasárnapot pedig a kínai iskolában töltik. (Oda ötévesen kerülnek be a gyerekek, ekkor kezdik meg a kínai írásjelek elsajátítását. Az intézmény adta lehetőséggel sok érintett szülő él.) Ez azt jelenti, hogy egy hét-nyolc éves gyerek a hét minden napján dolgozik. Mindkét helyen jól kell teljesíteni, ilyenek az elvárások. Arra nevelik őket, hogy mindkét kultúrában otthon legyenek, hogy adott esetben vissza tudjanak illeszkedni. A szülők azt tapasztalták, hogy az élet bármit hozhat… Ezek a családok rendszerint nagyon motiváltak, iskolán belül is kihasználják a lehetőségeket, hogy a gyerek sportoljon, zenéljen, sakkozzon, szakkörökre járjon.”
A kör négyszögesítése
„Matematikát tanítok, és épp a kocka felszínének kiszámítását szerettem volna elmagyarázni – meséli a Losonci igazgatónője. – A gyerekek feladatul kapták, hogy egy házat csináljanak papírból. A mongol tanuló egy jurta formájú építményt készített. Elcsodálkoztam, ez eszembe se jutott… Az ilyen szituációk nálunk egyáltalán nem ritkák, oda kell figyelni rájuk. A történelemtanításnál is sokszor hangsúlyozzuk, hogy milyen szerepe volt azoknak az országoknak az egyes eseményekben, ahonnan az osztály tagjai érkeztek.”
Fotó: Losonci Általános Iskola
A gyerekek kulturális sokszínűsége rengeteg lehetőséget is teremthet egy iskola vagy egy óvoda számára, ha megvan rá az akarat és az elhatározás. (És mondjuk ki, sajnos sok esetben a pénz.) Már azért is, hogy a különböző kulturális programok által megerősödjön a gyerekek azonosságtudata. Néha ehhez nem feltétlenül kell egész estés rendezvényt szervezni, egészen egyszerű gesztusok, szavak is sokat jelentenek. „A kínai, vietnámi gyerekek esetében ha van egy magyar nagyi, viszonylag gyakran előfordul, hogy az eredeti neve mellé kap a kisgyerek egy magyar nevet – meséli Botka Zoltánné. – A bébiszitter Tominak, Zsófinak vagy Daninak kezdi nevezi, és nekünk is ezen a néven mutatja be. Mi megtanuljuk a gyerekek eredeti nevét, akármilyen bonyolult is, hiszen ez is fontos része az identitásuknak.”
„Nálunk voltak olyan programok, amelyekben a szülők aktívan közreműködtek, például főztek, így mi is megkóstolhattuk ezeket az egzotikus fogásokat – mondja Bernáthné Balogh Ildikó a Mocorgóból. – Olyan farsangot rendeztünk például, ahol magyar, kínai és vietnámi jelképekből állt össze a dekoráció, de rendeztünk már kiállítást is ezeknek az országoknak a népviseletéből és jellegzetes használati tárgyaiból.” A Losonci Iskolában még fotókiállítás is volt. „Be tudták mutatni az otthonukat, ahonnan jöttek. Ugyanebben az évben a különböző nemzetiségű, például vietnámi, kínai és cigány szülők egymásnak főzték meg saját tradicionális fogásaikat, majd beszélgettek arról, hogy náluk milyen szokások szerint zajlik a szülés vagy a gyereknevelés, hiszen ez minden kultúrkörben egy kicsit más. Vagy épp a népviseleteiket mutatták meg egymásnak.” Ettől függetlenül a más származású gyerek ugyanúgy megtanulja az aradi vértanúk nevét és részt vesz a március 15-ei iskolai megemlékezésen, mint bárki más. Stenczinger Csilla nem mondja ki a kettős identitás fogalmát, de lényegében erről van szó. „A műsorban ők is ott állnak huszárcsákóban és kokárdával, és látom rajtuk, hogy megfogja őket az ünnep. A nagyobb gyerekekkel sokat beszélgetek erről. Kettősség van bennük. Egyesek azt sem tudják, hogy milyen az anyjuk és az apjuk szülőföldje, hiszen soha sem jártak ott. Ezzel együtt mindegyikükben él a vágy, hogy megismerjék a másik otthonukat is.”
