Akárcsak magyar kortársai, az ötéves Simon is megérzi, küzd azzal, hogy már legalább három hete nem látta a barátait. Neki ugyan van egy 4 évvel idősebb bátyja, de a korkülönbség miatt a kisfiú érdemi gyerektársaságra ritkán számíthat. Így hát Simon feltalálva magát anyukája egyik hirtelen előkerült, gyerekkori plüsskutyáját nevezte ki újabban legjobb barátjává. „Eteti, legóból kutyatányért épített, dumál neki, a kutya visszadumál, babakocsiban tologatja, miközben mindenféle »kiskori« emlékét magyarázta neki, este meg megy vele az ágyba, és együtt alszanak” – meséli az óvodás apukája, az ő gyereke hogyan kezeli a saját magányát. Mi pedig ennek apropóján megkérdeztük Peer Krisztina gyerek-szakpszichológust, egyben gyakorló kisgyerekes édesanyát arról, ilyenkor pontosan mit élnek át, mit éreznek az óvodás korú gyerekek. Huzamosabb ideig kortársak hiányában, sérülnek-e a kicsik, illetve ha igen, mi szülőként miben, hogyan tudunk nekik segíteni.
Három-négy évesek: még elég a szülő társasága
A pszichológus szerint a kérdéshez érdemes eleve életkorok szerint közelíteni, mert a három-négy éveseknél ugyan elindul a kortársak felé nyitás, nálunk még aligha lehet belső meggyőződésből, közös értékrendre és érdeklődésre alapuló mély barátságokról beszélni. Így ennek a korosztálynak óvoda hiányában kevésbé lesz kínzó a kortársak hiánya, mint például a kamaszoknak vagy már a kisiskolásoknak. „Én egyáltalán nem féltem az óvodásokat, hogy bármi bajuk lesz a csoporttársak, a játszótéri barátok, az unokatestvérek, stb. nélkül, feltéve, ha szülőként ki tudjuk elégíteni a gyerekek társas kapcsolati igényeit. Ha valami, most inkább ez a nehéz. Az biztos, hogy egy három-négy éves picinek jó ideig elég a szülő társasága, ha vele vagyunk, és mi is kivesszük a részünket a tevékenységből, amivel szívesen leköti magát” – magyarázza Peer Krisztina.
A szakemberre hozzáteszi, ez még akkor is megoldható, ha a szülőnek muszáj továbbra is bejárni, vagy home office-ban otthonról dolgozni. Életkorilag egy kis-és középső csoportos alapvetően hiába nem az önálló játékra van berendezkedve, ezt fokozatosan be tudjuk vezetni náluk. „A figyelmünket, a fizikai, a mentális és a lelki kapacitásainkat most különösen próbára teszi a sajátos válsághelyzet, ezért ér nem foglalkozni a gyerekkel” – állítja a gyerekpszichológus. Azt viszont gyorsan hozzáteszi, ilyenkor mindig kínáljunk fel alternatívát magunk helyett, hogy mit csinálhat egyedül a gyerek. Bevezető jelleggel kezdjünk el együtt tevékenykedni, majd egyre növelve az időtartamokat, szálljunk ki először csak öt-tíz, később 15-20 percre, stb. A szakember szerint ne aggódjunk, a gyerekek általában nagyon okosan, érzékenyen megértik az új helyzetet.
Öt-hat-hét évesek: bízzunk a gyerekek kreativitásában!
A kicsikkel szemben az öt-hat-hét éves gyereknek már jobban hiányoznak a kortársak, amit mi szülőként, fogadjuk el: mesével, játékkal, más tevékenységgel csak részben tudunk kompenzálni. A gyerek ettől még nem fog maradandó traumákat begyűjteni, a pszichológus tanácsa, ha a gyerek szomorkodik, hogy magányos, mert nem láthatja a barátait, próbáljuk ebből valahogy kizökkenteni. „Ha otthon együtt sírunk és szomorkodunk otthon, milyen szörnyű, hogy szegénynek nincs társasága, ezzel nem segítünk a gyereknek. Közben fontos az empátia is, egyet lehet érteni, igen, nagyon rossz, hogy most egy darabig nem tudsz találkozni Zsuzsikával, de helyette mit szólnál, ha rajzolnánk neki valami szépet, amit majd odaadsz neki?” – hozza fel a példát Peer Krisztina, hogy pszichológus nyelven fogalmazva, mivel támogatjuk a nehéz érzelmek átdolgozását. Vagyis azt, hogy a gyermekünk meg is élhesse a negatív lelki állapotot, közben ki is jöjjön belőle.
Végső, általános tanácsként a szakértő azt mondja, ahogy Simon példája is mutatja, bízzunk benne, hogy a gyerekek nagyon ügyesek, kreatívak az öngyógyításban, és a maguk módján alapvetően rugalmasan alkalmazkodnak még a nehezebb, szokatlanabb, válságosabb helyzetekhez is. Köztük a karantén okozta űrhöz, és magányhoz is. „A spontán játék a gyereknek önmagában elég ahhoz, hogy feldolgozzon valamit. Nem kell direkt aktívabbá tenni vagy kérdésekkel vezetni. Ha be is szállunk, akkor is hagyjuk, hogy a gyerek legyen a főnök, aki továbbra is vezeti a tevékenységet. Közben a gyerek terapeutái se akarjunk lenni, a játék pont attól jó, hogy szabad, és közben bármi megtörténhet” – állítja Peer Krisztina.
