Öt szülő és a kamasz gyerekeik mesélik el, hogyan telnek a közös napjaik ahhoz képest, mint amire az első nap számítottak. A kamaszok, akik eddig a legnagyobb igyekezettel próbálták a szüleiket vagy bosszantani, vagy ignorálni, most egyik napról a másikra arra ébredtek, hogy pont velük, és csakis velük vannak egy lakásba összezárva. Van, akinek ez rémálom, amit vérmérséklettől függően jól vagy nagyon rosszul kezelnek.
Marci 16 éves. Szkeptikus volt az egész vírussal kapcsolatban, és még akkor sem hitte el nagyon az iskolabezárásokat, amikor már nem kellett bejárnia. Biztos volt benne, hogy maximum egy hétig fog tartani az egész.
Feszíti őket a saját belső feszültségük is (Fotó: Getty images)
„Az első pár nap örültem, épp egy fizika témazáró előtt voltunk, amire kellett volna még készülnöm. De aztán kimaradtak az edzések, nem jöhettek fel a barátaim, és én se mehettem sehova, ez azért eléggé megviselt. Szerintem én mindig elképesztően jó arc vagyok, a szüleim legjobb gyereke lennék, ha volna testvérem, így aztán most is csak szuperlatívuszokban tudnak majd rólam nyilatkozni. Én azért tudnék róluk egy és mást mondani, de most nem erről szólt a kérdés, úgyhogy maradok a saját önfényezésemnél. Egész nap tanulok, amikor nem, akkor pedig alszom. Ezzel telnek a napjaim.”
Marci szülei kicsit azért máshogy látják a dolgot, de gyorsan hozzáteszik azt is, hogy sokkal több konfliktusra számítottak, ugyanis a karantén előtt messze nem volt ennyire simulékony a gyerekük, mint most. „Remélem, majd megfejti ezt is egy pszichológus, hogy miért lett vége a lázadásnak, beszólásoknak, elviselhetetlen viselkedésnek egyik napról a másikra – mondja Marci apja. – Utoljára ilyen kedves talán hatéves korában volt a fiam, mint most. Ez azért is érdekes különösen, mert előtte napi szinten voltak hatalmas vitáink a legkisebb apróságok miatt is. Most az egyetlen dolog, amit felróhatok neki, az az elképesztő lustaság. Hétvégén és a tavaszi szünetben is délután kelt, a szobája padlóját elborítják a koszos alsónadrágok és zoknik, amit csak akkor képes összeszedni, ha elfogy a tiszta, és mosni kell, de a családi béke miatt inkább nem szólok érte semmit, jobb ez így mindenkinek.”
Lebontaná a falakat
Benedek 12 éves kiskamasz. A szülei szerint elhatározta, hogy a karantén végére az őrültek házába juttatja a családot, de a fiú nem érti, hogy mi a bajuk a szüleinek, amikor ő ugyanolyan, mint eddig.
„Állítólag állandóan feleselek és visszabeszélek, de ez egyáltalán nem így van. Az viszont igaz, hogyha igazságtalanság ér, akkor kiállok az igazamért. Szerintem csak azért tűnik úgy a szüleimnek, hogy szemtelen vagyok, mert eddig nem tudtak egész nap velem foglalkozni, most viszont igen.”
Judit, Benedek anyukája úgy gondolja, hogy a szemtelenség és a folyamatos határfeszegetés nem annyira nekik szülőknek szól, mint inkább a kialakult helyzetnek. „Szíve szerint a lakás falait bontaná le, nem a mi korlátainkat, és a barátaival lenne, de sajnos ezt nem teheti meg. Nagyon sajnálom, nagyon nehéz neki, ráadásul egyke is, úgyhogy egész nap felnőttek között van. Személyesen egy hónapja nem találkozott egy kortársával sem. Ennek ellenére elképesztően nehéz, hogy minden mondatomba beleköt, flegmán visszakérdez, vagy beszól valamiért. Múlt héten bevezettem a szobafogság intézményét, ami teljesen nonszensz egy karanténban, de muszáj őt néha elkülöníteni magunktól harminc percekre, mert különben megőrülünk. Működik.”
Vannak, akikből a legjobbat hozza ki a karantén (Fotó: Getty images)
Lilla 14 éves, és házi tündérré vált a karanténban. Korábban egyáltalán nem érdekelte a főzés, azért is könyörögni kellett neki, hogy kipakolja a mosogatógépet, most pedig kétnaponta süteményt süt. „Nem tudom mi történt velem, de egyik reggel éreztem, hogy sütnöm kell. Elképesztően jó receptek vannak fent az interneten, onnan másolom őket. Sütni nem ördöngösség, csak pontosan be kell tartani az utasításokat, és akkor sikerülni fog. Hétvégén dobostortát sütöttem, de kissé gyengén felszerelt a konyhánk, így rendelni kellett egy csomó mindent a sütéshez. Anyunak például csak egy vacak műanyag konyhamérlege volt, ami grammokat nem is számolt. Így nem lehet komolyan dolgozni, rendeltünk új mérleget, cukorhőmérőt, habzsákot, spatulát, sütőpapírt, tortaformát, szilikon lapot. Jó lesz, alig várom, hogy megjöjjön.”
Az anyja szerint a lánya a konyhában vezeti le a feszültséget, és nem véletlen, hogy sütni és nem főzni kezdett. Úgy gondolja, hogy a süteménysütés sokkal nagyobb koncentrációt, előre gondolkodást igényel, mint a főzés, amit lehet nagyon lazán, szinte oda se figyelve is csinálni.
„A lányomnak most pont arra van szüksége, hogy egy kicsit kikapcsolja a folyton pörgő agyát. Amíg a konyhába sürög, hozzá se lehet szólni. És ami a legjobb, hogy olyan tisztán kapom vissza a konyhát, mint egy patikát. Ez azért is érdekes, mert eddig Lilla nem éppen a tisztaságmániájáról volt híres.”
Rozi 19 éves, és nagyon rosszul viseli a bezártságot, aminek hangot is ad. Naponta legalább hússzor elmondja, hogy mennyire elviselhetetlen az élete a testvérei és a szülei börtönében, és már azt se bánná, ha megfertőződne, mert akkor legalább kórházba mehetne. „Most fogok érettségizni, ha minden igaz. Komolyan nem hiszem el, hogy ennek most kellett történnie! Miután leérettségiztem, én meg se állok Svédországig, ott legalább normális emberek élnek, nem úgy, mint itthon. Más nem tudja elképzelni, hogy milyen az, amikor reggel felébredek és ott ül a húgom az asztalánál és a tükörből engem bámul, és este még mindig, és ez így megy minden egyes nap. Próbálok tanulni, de nem tudom, hogy minek, meg mikorra, meg hogy vége lesz-e ennek egyáltalán valaha. Közben a szüleim állandóan mindenféle kérdésekkel szekálnak, meg beszélgetni akarnak, és nem látják, hogy én megőrülök ettől az egésztől. Bárcsak lenne egy saját lakásom!”
Rozi anyja pontosan látja, hogy a lánya épp „megőrül”, de úgy érzi, hogy nem tud rajta segíteni. Mindent megpróbált már, és ezek működtek is volna pár héttel ezelőtt, de most semmit se érnek. Tisztában van vele, hogy elképesztően nagy a nyomás a gyerekeken az érettségi miatt, és különben is nehéz lehet teljesen elszakítva a szerelemtől, a barátoktól, a buliktól, de úgy érzi, a lánya mégis nagyon igazságtalan.
„Nem én csináltam se a vírust, se az érettségi körüli kavarást, és mindenben megpróbálok segíteni Rozinak, de neki semmi se jó. Néha úgy érzem, hogy gyűlöl minket, pedig mi tényleg nagyon szeretjük őt, és még az sem zavarna, ha most úgy döntene, hogy inkább nem is érettségizik, csak végre ne nézzen ránk megvetően, akár csak egy pillanatra egy nap. Úgy érzi, hogy vége az életének, semminek nincs semmi értelme. Hiába mondom, hogy higgye el, hogy ennek is vége lesz egyszer, ragaszkodik a borús hangulatához és az önsajnálathoz. Még ezt is megérteném, de azt már nem akarom elfogadni, hogy a testvéreibe is minden ok nélkül belerúg naponta többször.”
Hagyj békén!
Gabi 15 éves, nyolcadikos. A szülei szerint megszállta egy visszajáró szellem, mert egyik nap simulékony kislány, a másik nap pedig elviselhetetlen hárpia.
Amikor a kérdésünkkel megkerestük, épp rossz napja volt, így csak ennyit válaszolt: „No fotó, no interjú.”
Van aki magányra vágyna, de nem megoldható (Fotó: Getty images)
A szülei viszont elmesélték, hogy nincsenek könnyű helyzetben, ugyanis mindketten fizetés nélküli szabadságon vannak otthon, és bár egy rövid ideig kitart a tartalékuk, nyáron már muszáj lesz pénzhez jutniuk. Ez köztük is feszültségeket szül, amihez a lányuk hektikus viselkedése csak olaj a tűzre.
„Többször összevesztünk már a gyerek miatt – meséli Gabi anyja –, hol én, hol a férjem megértőbb és türelmesebb vele, amikor éppen elmegy az esze, és elképesztő stílusban beszél velünk mindenért. Beszól az ebéd miatt, új, drága ruhát követel magának, lecikizi a hajamat, az apját, mindent. Ez azért is esik nekünk rosszul, mert eddig eltelt úgy 15 év, hogy szinte alig kellett bármiért is rászólnunk, most pedig töményen megkapjuk a legrosszabbat. Aztán másnap tündérként ébred, szólni sem kell neki, önként kiporszívózik, megterít vacsorához, odajön beszélgetni vagy egy ölelésért, majd egy fél perc múlva már én vagyok a világ rossza, aki elrontottam az életét. És ez tényleg olyan helyzet, hogy se mi, se a gyerek nem tehet semmiről, mindenkinek túl kell valahogy élnie a közeljövőt. Remélem, nem tart sokáig!”
Nincs két egyforma kamasz, és nincs két egyforma szülő sem, mint ahogy a körülmények is nagyon különbözőek. A türelem sok mindent megoldhatna, de a mindennapi gondok nem mindenkiből a legjobbat hozzák ki. Mégis, érdemes minden napot tiszta lappal kezdeni.
