A koronavírus-járvány egyik érdekes kísérő jelensége sokak szemében az volt, hogy az idősebb, tehát veszélyeztetettebb generációk tagjai közül sokan, látszólag nem vették olyan komolyan a veszélyt, mint a fiatalok. Az nlc olvasói is találkozhattak már Steigervald Krisztián generációkutató nevével, amikor Generációk harca című könyvének bemutatója alkalmából elárulta, miért olyan nehéz otthon maradnia a legveszélyeztetettebb korosztályoknak.
A közgazdász-pszichológus szakemberrel most is hasonló témákat boncolgattunk, de szóba került Greta Thunberg, a #metoo és a 2001. szeptember 11-i terrortámadások hatása az Y-generációra.
Elnézést, hogy a bizonyára triviális kérdéssel kezdem, de mivel foglalkozik egy generációkutató?
Steigervald Krisztián: Alapvetően azokat a hasonlóságokat és különbségeket elemzik, amelyek attól függően befolyásolják a viselkedési mintáinkat, életfelfogásunkat, hogy milyen időszakban voltunk gyerekek. Ez azért fontos, mert most, a XXI. században komoly különbségek figyelhetőek meg, attól függően, hogy valaki a kétezres években nőtt fel és szocializálódott, vagy a XX. század ötvenes-hatvanas éveiben. Mindkét generáció jelenleg aktív életet él, jelen lehetnek például a munkaerőpiacon vagy egy cégen belül is, ami nagyon sok konfliktushoz vezethet.
Steigervald Krisztián szerint a sajátunkétól eltérő generációkat homogén masszaként értelmezzük (Fotó: Szabó Gabriella)
Milyen különbségek figyelhetőek meg, két, egymástól ilyen távol lévő generáció között?
S.K.: Például, akik az 1960-as években kezdtek dolgozni, még a 48 órás munkahéthez szoktak, míg a mostani pályakezdők már akár 32 órás munkahétben is gondolkodhatnak. Utóbbi generációnak – különösen a koronavírus-járványt követően – pedig teljesen megszokott, természetes dolog például a home office, amivel az idősebb nemzedékek ekkora tömegben csak most, a világjárvány alatt ismerkedtek meg, igazából kényszerből.
Egészen más a munkavégzési mintája is ezeknek a generációknak, például a fiatalabbak sokkal inkább keresik a kötetlen, rugalmas munkaidőt, vagy épp elvárják, hogy a cégnél rendelkezésre álljanak azok az elektronikus kommunikációs formák, amiket megszoktak és nem annyira szeretnek például telefonon egyeztetni, ami az idősebbek számára természetes. Hogyan lehet ezeket az ellentmondásokat hatékonyan kezelni, feloldani?
S.K.: A Generációk harca című könyvem részben erről is szól: az első lépés a megértés. Meg kell értenünk, hogy milyen eltérő módon nőttünk fel, miben szocializálódott az adott korszak emberének a pszichéje, mi volt számukra a természetes. Elképesztően nagy különbségek figyelhetőek meg a két generáció gyerekkora között, amire korábban, több száz vagy ezer éven keresztül nem volt példa.
Milyen különbségekről beszélünk?
S.K..: Ez esetben nem az életkor határozza meg, hogy ki, melyik generációhoz tartozik, hanem, hogy milyen tapasztalatai vannak, amelyek meghatározzák a viselkedést a világban. A mostani idősebb generációk esetében például nagyon szigorú munkarend volt: mindenkinek törzsidőben kellett dolgoznia. Ha késtél, megbüntettek, ha sokat késtél, kirúgtak. Mindenki az üzemi étkezdén ebédelt, munkabrigádok voltak, az egész élet a munka köré szerveződött. Ha pedig valakinek nem volt munkája, elvitte a rendőr közveszélyes munkakerülésért.
Ehhez képest a mostani fiatalok már eleve egy olyan világban nőttek fel, ahol az ő szüleik sem vették ennyire komolyan a munka körülményeit. Sőt, míg az ő szüleiknek, nagyszüleiknek egy vagy legfeljebb egy pár munkahelye volt, ma már azt látjuk, hogy azt tekintik sikeresebbnek, aki sokkal több helyen dolgozott. A mostani pályakezdő fiatalok, ennek megfelelően, nem is értik a törzsidő fogalmát, közülük sokan úgy vannak vele, hogy miért ne dolgozhatnék este 11-kor a kádból, miért kell bemennem valahová, 9-től 5-ig.
A két felfogás azért különbözik ennyire, mert alapvetően mindenki a saját tapasztalataival kapcsolatban alakít ki érzelmi kötődést. Mindkét generáció azt gondolja, hogy neki van igaza, meg sem hallják a másikat. Ezzel viszont az a baj, hogy az érzelmi kötődést sokszor a megszokás vezeti, amíg pedig ezt nem oldják fel, addig idegességhez, frusztrációhoz vezet, és ennek lesz az eredménye, hogy azt mondják, a mai fiatalok lusták és nem teszik a dolgukat, a fiatalok meg erre azzal reagálnak, hogy „oké boomer”.
Ezeket az érzelmi gátakat – én generációs csapdának hívom ezeket – értelmezni kell és szembesíteni kell vele az embereket, csak utána kezdhetünk arról beszélni, hogy melyik megoldás a hatékonyabb.
Mikor következik be egy generáció életében az a pillanat, amikortól fogva már azt mondják, ők már nem értik a „mai fiatalokat”? Egyáltalán, ez minden generációnál ugyanott van? Nem lehet, hogy a mai negyvenesek jobban értik a mostani, mondjuk 15-20 éves korosztályt?
S.K..: Ez a pillanat bármikor bekövetkezhet. A kutatásaim során nagyon sokat beszélek a különböző korosztályok tagjaival és azt tapasztaltam, hogy a mostani 16 évesek is már azt mondják, hogy nem értik a mai 12 éveseket. Erre lehet, hogy valaki – mondjuk negyven felett – azt mondja, hogy, de hát pont ugyanolyanok vagytok. Ez viszont azért van, mert minél idősebb valaki, a nála idősebbeket és fiatalabbakat is homogén masszának látja, nem tud 1-2-3 éves különbségeket tenni. Emellett, minél gyorsabban változik az életünk, minél nagyobb nyomás alatt állunk, annál hamarabb bekövetkezik a pillanat, hogy már nem értjük az utánunk jövőket. Elég, ha megjelenik egy új okostelefonos applikáció, egy új játék, egy új szleng és máris más lesz a kifejezésmód.
Persze, ez nem kötelező, hogy így legyen és nem is feltétlenül életkori sajátosság: a koronavírus miatt bevezetett karantén megmutatta, hogy most sok olyan, idősebb ember kezdett el különféle digitális eszközöket, platformokat használni, amire korábban lehet, hogy azt mondták, hogy soha nem vágnának bele. Most viszont rá voltak kényszerítve és rájöttek, hogy így tudnak az unokáikkal is beszélgetni, ezért most sokan kezdtek el olyan eszközöket használni, mint a Skype, a Messenger vagy a facebookos élőzés. Ez azonban inkább a nyitottságról szól.
Fotó: Getty Images
Van azonban pszichológia háttere is: amit az ember élete első 6-7 évesen tapasztal, az teljesen természetes dologként épül be az életébe. Amilyen technológia volt például, amikor születtünk, azt az anyanyelvünkhöz hasonlóan fogjuk elsajátítani és teljesen természetesnek vesszük.
Utána a következő szakasz körülbelül 30-33 éves korunkig tart, amikor tudjuk tartani a lépést a világgal és bármit meg tudunk tanulni, nem feltétlenül rákérdezve, hogy ez micsoda és mi szükségem van rá.
Ennél idősebb korban azonban az agyunk elkezd egyfajta védelmi mechanizmust kiépíteni: először megkérdőjelezi, hogy kell-e, jobb-e az új, mint ami korábban volt és csak utána válik nyitottá a tanulásra. Ezért tanulunk nehezebben például nyelveket bizonyos kor felett. Ilyenkor az agyunk még nem telítődik információval, de másfajta „magatartást” kezd el tanúsítani, ez nem generációs, hanem életkori sajátosság. A mostani idősebb generációk azért vannak nehezebb helyzetben, mert nem elég, hogy ők öregszenek, így van egy biológiai korlát abban, hogy gyorsan átvegyék az újdonságokat, de ráadásul a digitális technológiák is rendkívül gyorsan fejlődnek, így az idősebbeknél nem alakul ki olyan érzelmi kapocs, mint anno a televízióhoz vagy az újságolvasáshoz.
Hangsúlyozom, ez nem azt jelenti, hogy az idősebbek ne tudnák megtanulni az új dolgokat, de egyrészt pszichésen is nehezebb rászánniuk magukat, és több erőfeszítésükbe is fog kerülni. Generációkutatóként viszont küldetésemnek tekintem, hogy a különböző generációkat kompatibilissé tegyük a XXI. századdal és felismerjük, hogy mit tanulhatunk egymástól.
Ennek az első lépése, hogy ezeket az ismereteket hogyan lehet átadni. Ennek a legjobb példája most a karantén idején a kenyérsütés és a kovászkelesztés volt. Ez a dédszüleink tudása, igaz, most valószínűleg nem sokan tanultak a nagyitól kenyeret sütni, sokkal inkább Youtube-videókból, mert most ez a tudásátadás egyik fő módja. Ettől függetlenül viszont, maga ez az ősi tudás ugyanolyan értékes, ha az egyes generációk meglátják ennek az értékét és a hasznát.
A generációk közti feszültségek egyik legjobb példája talán a klímaváltozás kérdése és az azzal kapcsolatos hozzáállás. Míg a fiatalabbak szinte egy emberként állnak be Greta Thunberg mögé, az idősebb generációknál sok olyan hangot lehet hallani, hogy ez a kislány jobban tenné, ha visszamenne az iskolába. Miközben ennél jóval többről van szó, mi lehet az oka az intenzív ellenszenvnek?
S.K.: Itt egészen konkrétan az eltérő generációs tapasztalatok érhetőek tetten. Az idősebbek, mint például az 1965 előtt született Baby Boomerek egy nagyon felnőtt-orientált társadalomban nőttek fel. Ez azt jelenti, hogy minden nagyon hierarchizált volt: ebben a poroszos rendszerben a tudás életkorban fentről lefelé áramlott, a tanár szent volt és érinthetetlen, a gyerekekbe pedig akár szó szerint beleverték a tudást.
Az ő alap-hozzáállásuk így az lett, hogy a társadalomban a tudás a felnőttektől jön, ebbe pedig nem fér bele, hogy egy 16 éves gyerek, indulatosan és tisztelet nélkül kimondjon ilyen dolgokat. Nagyon fontos, hogy itt nem rosszindulatról, rossz szándékról van szó, ezért kell megérteni a működési „módjukat”. Ez egy alap attitűd, ezt kapták gyerekkorban, ez pedig egészen konkrétan befolyásolja az agyműködést is.
Az utánuk jövő generáció tagjai már nem felnőtt-, hanem kortárs-orientáltak voltak, mivel ők már olyan háztartásban nőttek fel, ahol mindkét szülő dolgozott, így az élet nagy dolgairól – mint a szex, a csókolózás vagy épp az, hogy a bicikliláncot hogyan kell feltenni – már a haveroktól értesültek. Ebből kifolyólag az 1995 után született Z-generáció tagjai már sokkal inkább kortárs-orientáltak: az értékes tudás már nem a felnőttektől jön, hiszen ők nem tudják, honnan lehet letölteni a legújabb játékot vagy épp mi a legmenőbb applikáció. Így kialakult egy kortárs-orientált társadalom, amire aztán ráépült például az influenszerek, youtuberek világa, amit a felnőttek már végképp nem értenek.
Az influencer-jelenség valóban sokszor érthetetlen az idősebbek számára, miért olyan vonzó ez a világ a fiatalabbaknak?
S.K.: A digitális eszközök széles körű elterjedése átalakította az agyműködésünket. Az internet előtt a bal agyfélteke működésén volt a fókusz: az írás-olvasáson szocializálódtak az emberek és a cél a minél mélyebb tudás elérése volt. A digitális eszközök elterjedése viszont felerősítette az audiovizuális kommunikáció fontosságát: áttevődött a hangsúly a jobb agyfélteke-fókuszú működésre, ami már nem a mélységi tudásban gondolkodik, hanem a felszíniben – ami nem egyenlő a felszínes tudással.
A felszíni tudás lényege, hogy minél több mindenről akar tudni, aztán, ha valami jobban érdekli, elmélyed benne, a Youtube vagy az internet segítségével. Mára megváltozott a tudás mélységének az értéke, azzal pedig, hogy az audiovizualitás ilyen erőteljesen előtérbe került, a siker alapja a kinézet lett. Korábban, ha valaki írt egy könyvet, szinte teljesen mindegy volt, hogy néz ki. De elég arra gondolni, hogy néztek ki például a sportolók – főleg a férfiak – a hetvenes-nyolcvanas években. Abszolút nem számított a kinézet, csak az, hogy ki, mennyire jó abban, amit csinál.
Fotó: Jens Kalaene/dpa-Zentralbild/AFP
Aztán jött az internet és abba az irányba tolódott el minden, hogy a siker alapja a kinézet és csak utána jön, hogy ki, mit tud. Eleinte egyébként az influenszerek is tartalmakat adtak, kritikákat írtak, csak az utóbbi 3-4 évben alakult ki ehelyett az életmód-influenszerség, amikor felkelsz reggel, lefotózod magad és kiposztolod. Ez a kevésbé mély tartalom abszolút az audiovizualitáshoz kötődik.
Ez nem jelenti azt, hogy a mai fiatalabb generációk sekélyesebbek lennének, egyszerűen az egész társadalom egy ilyen folyamatot generál. Ezt a szülők teremtették meg és a mai gyerekek ezt kapják meg természetesként.
Greta Thunberg mellett a #metoo-mozgalom volt az, ami rengeteg olyan mondatot szült, jellemzően a 60-as, 70-es éveikben járó, lebukott férfiaktól, hogy „az még egy más világ volt”. Hogyan tekinthettek akkor természetesnek olyan dolgokra, amelyekért ma börtön és nyilvános megszégyenülés jár?
S.K.: Igen, ez a mondat egyrészt mentegetőzés, önfelmentés, másrészt, ami a szörnyű, hogy megvan az igazságtartalma is. Abban a patriarchális rendszerben, amiben a mostani 50-70 évesek felnőttek, csak annak volt tisztelete, amit a férfiak mondtak, a politikában és a vezetők között nem voltak nők, a családokban – főleg a magyar agrárkultúrában – pedig megkérdőjelezhetetlen volt a férfi, az apa elsődleges szerepe. Ráadásul, a társadalomban nem beszéltek az apák ügyes-bajos dolgairól. Össztársadalmi, sőt, globális konszenzus volt arra nézve, hogy a férfi a női nem fölött áll. Akik ezt „megkapták készen”, gyerekként, közülük sokan egyáltalán nem kérdőjelezték meg ennek az igazságtartalmát. A 80-as, 90-es években kialakuló énközpontú társadalomban a közösség helyére azonban belépett az ego, ez pedig megkérdőjelezte a fentiek létjogosultságát.
A mai Z-generációsok már azért foglalkoznak a #metoo-val, vagy azzal, hogy miért nincsenek egyenlő bérek a nők és a férfiak között, mert az elmúlt 30-40 évben végbement egy lassú fejlődés, ami eljutott oda, hogy már tudunk róla beszélni. Paradox módon egyébként, ennek az egész abban gyökerezik, hogy a boomer generáció megengedte a gyerekeinek, hogy tegezzék a szüleiket.
Az Y-generáció fiatalabb tagjai épp akkor léptek ki a munkaerőpiacra, amikor lecsapott a 2008-as gazdasági válság, ők körülbelül mostanra lábaltak ki ebből, mire jött a koronavírus. Az ő helyzetük milyen a többiekhez képest?
S.K.: Y-generációnak az 1980 és 2000 között születetteket hívjuk, bár nálunk inkább az 1980-1995 köztieket értjük ide, míg az 1995, tehát az internet megjelenése és 2010, az okoseszközök elterjedése közti időszakban születetteket Z-generációnak.
Az Y-generációt én kettészakadt generációnak hívom: az 1980-88 között születettek sokban hasonlítanak az X-generáció tagjaihoz, ők egy picit még éltek a szocializmusban, láttak fekete-fehér tévét, tudták, hogy tiszteletorientált világban élnek. Az is fontos, hogy már nem csecsemők voltak, amikor találkoztak az internettel. Utána viszont már nem lettek úttörők, helyette a diákönkormányzatokban tevékenykedhettek, a kilencvenes évek elején látták a műholdas tévéadások betörését, az évtized közepén pedig a bulvár-, és kereskedelmi média indulását. Ők rengeteg ilyen kettősséget megéltek, ami nem ad számukra erős táptalajt abban, hogyan tudnak helytállni. Ők még lojálisak és sokan közülük munkaholisták, ami nem igazán az Y-generáció sajátja. Számukra nagy sokkot jelentett a 9/11, ami tovább fokozta a bizonytalanságukat.
Kétezres évek hangulat a kölni Pop-up múzeumban (Fotó: Frederic J. BROWN / AFP)
Ehhez képest, a szintén az Y-generációba tartozó, 1989-90 után születettek már egészen mások: még egészen kicsik voltak, amikor megjelent az internet, amikor pedig 17-18 évesek lettek, látták, hogy a szüleik, akik halálra dolgozzák magukat, épp elvesztik a munkájukat a válság miatt. Ebből pedig azt a következtetést vonták le, hogy hülyeség halálra dolgozni magad. Az ilyen és ehhez hasonló tapasztalatok nagyban befolyásolják, hogyan reagálják le például a koronavírust a „nyolcvanasok”, illetve a mostani huszonévesek. Az előbbiek voltak egyébként talán a legstresszesebbek a karantén alatt, mert ők egy szendvicsgeneráció: aggódnak a gyerekeik és a még élő idősebb szüleik miatt is.
Mi most pislogva nézünk az idősebb generációkra, hogyan élhettek egy metoo-világban, de mi mit tehetünk, hogy a mi unokáink ne nézzenek minket hülyének, azért, mert elpusztítottuk a bolygót, húst ettünk és benzint égető autókkal közlekedtünk?
S.K.: Ha nem változtatunk, akkor ez így fog maradni. Én azt tanítom, hogy nagyon tudatossá kell válnunk, akár szülőként, munkavállalóként, internet-felhasználóként, de általában, emberként. Ha csak minták alapján éljük az életünket, akkor ugyanabba a spirálba sodródunk. Ha viszont olyan világot akarunk adni a gyerekeinknek, amiben ők tudatosan élhetnek, ahhoz a mostani felnőtteknek is tudatosan kellene élnie. Olyasmire gondolok például, hogy az étteremben ne tegyük ki a telefonunkat az asztalra, mert ez egy mai 5-6 éves gyereknek azt sugallja, hogy fontosabb a digitális tér, mint a fizikai együttlét. De ez egészen odáig tart, mint például, amit most sokan mondanak a karantén után, hogy egy picit lassítsunk le és gondolkodjunk, hogy mi az, amiről le tudunk most mondani, hogy a földi életünk olyan legyen, mint amilyennek elképzeljük. Már, ha elképzeljük, ha nem tesszük, az a tudatosság hiányát jelenti, akkor viszont a gyerekeink is ugyanazt fogják mondani rólunk, mint amit mi mondunk a korábbi generációkról.
További cikkeink a különböző generációkkal kapcsolatban:
- Káosz van a fiatalok fejében a szexszel kapcsolatban
- Egyre kevesebb fiatal és egyre több idős ember szív marihuánát
- Lehet, hogy te is tagja vagy az új “mikro-generációnak”?
