Amikor leültem beszélgetni pár 16 éves kamasz gyerekkel, kiderült, hogy a legtöbb problémájuk a közvetlen környezetükben élő felnőttekkel van: a szülők és a tanárok mennek az idegeikre, nyilván azért, mert ők akarják irányítani a kamaszok életét, márpedig ez ebben az életkorban nem elfogadható. De ahogy meséltek a 16 évesek az életükről és a benne szereplő felnőttekről, kezdtem megérteni, hogy miért lázadnak annyira, visszatértek a saját emlékeim, hogy milyen érzés volt a szüleim részéről a sok következetlen döntés, és a rengeteg kritizálás.
Sajnos, úgy tűnik, nem sokat változott a szülők és kamaszok viszonya az utóbbi 20 évben, de azért persze akad jó példa is felvilágosult, liberális szülőkkel, akik nem elnyomni, hanem megérteni akarják a kamasz gyereküket. Az ő példájukat érdemes követni, ha nem az a célunk, hogy elidegenítsük magunktól a gyerekeket, hanem inkább azt éreztessük velük, hogy számíthatnak ránk ebben a nehéz időszakban, amit a kamaszkor jelent számukra.
Elengedlek, ja, mégsem, inkább szobafogság
Zsófi szerint a legnagyobb probléma a felnőttekkel és szülőkkel az, hogy következetlenek, ezért a gyerekek már nem tudnak megbízni bennük: „Mondok egy példát: a múltkor anyám megengedte hétfőn, hogy szombat-vasárnap lemenjek a barátaimmal az egyikük nyaralójába bulizni. Szerdán már azt mondta, hogy mégsem mehetek, mert biztos csak alkoholizálni akarok, és ez már függőség, minek iszom ennyit. Csütörtökre eljutott odáig, hogy szobafogságot kaptam. És közben nem történt semmi, nem csináltam semmi rosszat, csak a fejében zajlott le olyan változás, ami számomra követhetetlen volt. Nem is értem, hogyan lett az elengedésből szobafogság. Próbált aztán jófejkedni, és kitalálta, hogy úgy mehetek el, ha nem alszom ott, tehát szombat reggel vonatozzak oda, este vissza Budapestre, aztán vasárnap reggel megint vonatozhatnék két órát. Inkább hagyjuk.”
Soma hozzátette még, hogy neki az megy az agyára, amikor azért nem engedik el egy buliba vagy eseményre, mert nem elég idős és nem elég érett hozzá. Ezen aztán jól fel szokta magát idegesíteni és ajtócsapkodós veszekedés lesz a vége: „Anyámék mániája, hogy 16 évesen nem vagyok elég idős ahhoz, hogy elmenjek a haverokkal egy buliba úgy, hogy nem este nyolcra érek haza. És nem vagyok elég érett ahhoz, hogy ott aludjak a barátnőmnél.
Nem tudom, milyen világban élnek, de valahol a múltban ragadtak, pedig én még szelíd kamasz vagyok ahhoz képest, amit a többiek művelnek.
Azt még megérteném, ha azt mondanák, hogy nem mehetek el valahova, mert nem érzik biztonságosnak, vagy mert aggódnak értem. De ez a »nem vagy elég érett és idős« duma kikészít.”
Nem lehet piercing, de cigizz nyugodtan
Ádám azt kifogásolta elsősorban a szüleiben, hogy csak a külsőségekre figyelnek. A kamaszfiú minden vágya egy orrpiercing lenne, ami a korosztályában egyáltalán nem furcsa és kirívó kívánság, elmondása szerint már minden második osztálytársának van valamelyik testrészében piercing. De a szülei nem engedik, sőt, még a hajfestést is ellenzik, azzal viszont semmi problémájuk, hogy a fiuk dohányzik: „Nem értem a szüleimet, mi alapján tiltanak meg valamit. Szerintem csak a külsőm számít nekik, hogy nehogy megszóljanak a szomszédok, vagy nem tudom. Nekem furcsa, hogy megtiltották az orrpiercinget, konkrétan azt mondták, hogy akkor kitagadnak és haza se menjek, ha megcsináltatom – nem mintha szülői engedély nélkül lehetne szúratni -, de közben kicsit sem izgatják magukat azon, hogy cigizek. Sőt, anyám simán bemegy a dohányboltba venni nekem cigit. De hogy befessem a hajam vagy legyen piercingem, na, azt már nem.”
A kamaszok zárkózottak a szülőkkel szemben (Kép: Getty Images)
Flórának is az a tapasztalata, hogy a szülők hajlamosak ráfixálódni egy problémára, neki például a külsejét kritizálja folyton az anyja:
„A múltkor anyám beszólt, hogy miért öltözködöm ilyen ribancosan, pedig semmi ribancos nincs abban, hogy felveszek egy haspólót vagy egy ujjatlan felsőt egy rövidnadrággal. Nem látszik ki a mellem és a fenekem, nem is értem, honnan jött neki a ribancozás, lehet, hogy csak irigy, mert ő már lassan két széken sem fér el, akkora a feneke. Ez az egy témája van velem kapcsolatban mindig, semmi más nem érdekli, csak hogy mit veszek fel és hogy nézek ki már megint.”
Jobban jársz, ha titkolózol
Fanni szerint az előző két történet hasonló, mint amit vele művelnek a szülei, bár náluk nem a külsején, hanem a fiúján megy állandóan balhé. A kamaszlány ugyanazt tapasztalja, mint Ádám és Flóra: a szülők belekapaszkodnak egy témakörbe, ahol szórják a tiltásokat, minden más, akár rosszabb dolgot meg simán megengednek: „Nálunk a barátom miatt áll a bál, anyám kitalálta, hogy én csak kihasználom ezt a fiút, és nem is szeretem. Nem tudom, ezt honnan vette, és miért köt bele folyton abba, hogy milyen az én párkapcsolatom, mindenesetre akadályozza a randikat, ahol csak tudja.
Rákényszerít a hazudozásra, titkolózásra, amit utálok, de ha találkozni akarok a barátommal, kénytelen vagyok valami fedősztorit kitalálni, ami sokszor durvább, mint az igazság, hogy mondjuk elmegyek moziba a barátommal.
Múltkor például azt mondtam, hogy inni megyek a barátnőimmel egy helyre, amiről azt se tudja anyám, hol van, milyen emberek járnak oda, de semmi problémája nem volt vele, hogy a 16 éves lánya elmegy alkoholizálni éjjel. De ha azt mondtam volna, hogy a barátommal megyek andalogni a Városligetbe, akkor rögtön rám zárta volna az ajtót.”
A kamaszokkal könnyen kofliktusba kerülnek a szülők (Kép: Getty Images)
Fanni titkolózós sztorijára többen bólogattak hevesen, a kamaszok között egyetértés alakult ki abban, hogy a szülők kényszerítik rá őket a hazudozásra. Sok esetben nem ennyire egyértelmű okokból, mint Fanninál, csupán a reakcióikkal veszik el a kamaszok kedvét az őszinteségtől. Huba így mesélt erről: „A környezetemben senki nem mond el a szüleinek semmit, mert csak letiltanának minket még az életről is.
Mérgesek, veszekednek, ordítoznak, ha elmeséljük, mi történik velünk. Inkább magunkra zárjuk az ajtót és megbeszéljük egymással, ha problémánk van.
Nemrég volt egy kínos helyzetem ebből: egy osztálytársam szüleivel keveredtem beszélgetésbe, amíg vártunk a haveromra, hogy elkészüljön, és elkezdték mondani, hogy tudják, hogy a fiuk milyen jó gyerek és hogy nem dohányzik, bezzeg a többi kamasz milyen elviselhetetlen. Ott feszengtem, mert én meg tudom, hogy a fiuk láncdohányos, amikor épp nincsenek a közelében, de nem árulja el otthon, mert letépnék a fejét. Ilyen környezetben nehéz őszintének lenni.”
Akadnak azért jó példák is
Lilla végig csendben figyelte a beszélgetést, amikor rákérdeztem, mi a véleménye a hallottakról, azt felelte, hogy ő mindig elhűlve hallgatja mások történeteit a szüleikről, mert ehhez képest neki a világ legjobb szülei vannak: „Nekem nincsenek rémtörténeteim a szüleimről, abszolút kedvesek velem, és nem izélgetnek semmiért. Persze vannak kisebb vitáink, amikor nem akarok elmosogatni vagy levinni a szemetet, de a nagy kérdésekben, amiket a többiek felsoroltak, nincs konfliktus velük.
Azt érzem, hogy bíznak bennem, hagynak dönteni a saját életemről, és csak akkor avatkoznak közbe, ha valami óriási hülyeséget akarnék csinálni.
Elengednek bulizni, de előtte azért elmondják, mire érdemes odafigyelni. Az első buli előtt például leültek velem beszélgetni arról, hogy az alkohol milyen hatással van az emberre, és hogy milyen veszélyes helyzetekbe sodorhatom magam, ha túlzásba esem és az asztal alá iszom magam. Vagy amikor összejöttem egy osztálytársammal és arról volt szó, hogy ott alszik nálunk, akkor a védekezésről és a tiniterhességekről beszélgettek velem, mutattak cikkeket is a témában, de nem tiltották meg. A piercing-kérdés is előjött nálunk, elmondták, hogy szerintük csak olyat csináltassak, ami később nyom nélkül begyógyul, ha megunom, úgyhogy megegyeztünk, hogy az orrpiercing még oké, a fültágító már nem oké.”
Mi lenne a megoldás a kamaszok és szülők közötti feszültségre? Azt nem várhatjuk el a kamaszoktól, hogy hirtelen felnőttként viselkedjenek, inkább megértéssel és empátiával kellene feléjük fordulni, visszaemlékezni a saját kamaszkorunk problémáira, és arra törekedni, hogy olyan szülők legyünk, amilyen szülőket szerettünk volna magunknak abban az időszakban. Nem kell mindent megengedni nekik, hiszen kissé önveszélyesek kamaszkorukban a gyerekek, és a mi feladatunk megvédeni őket, de lehetünk nyitottabbak és megpróbálhatunk kíváncsisággal fordulni feléjük ahelyett, hogy tiltásokkal és elnyomással igyekeznénk irányítani az életüket. A kamaszkor átmenet a gyerekkor és felnőttkor között – ezt ha szem előtt tartjuk, sokkal közelebb kerülhetünk a kamasz gyerekeinkhez.
