A napokban lettem figyelmes egy hazai termékeket bemutató csoport egyik posztja alatt futó kommentcsatára. A posztoló saját mosható, környezettudatos betéteinek akart némi népszerűséget szerezni, azonban a dolog rosszul sült el: a kommentelők 80 százaléka nekiment, és mindenfélének elhordta azokat a nőket, akik ilyet mernek használni a 21. században. Raszta hajú ökoanyuk, igénytelen maradiak – hogy csak néhány minősítést említsék a lightosabb fajtából. A legmeglepőbb mégis az az undor és felháborodás volt, ahogyan magára a produktumra reagáltak: „Még hogy majd kimosom a vért belőle, fúj”, és egyébként is „szégyellje magát, aki nyilvánosan kiteregeti a szennyest, ja nem, a betétet. Magánügy!” . Megjegyezném, nem véres betétekről volt szó, hanem virágmintás, vadiúj darabokról, amelyekkel illusztrálni próbálta volna szerencsétlen készítő a márkáját. Ezért is volt szembetűnő ez a fajta személyeskedés. Végül is senki nem akart senkire ráerőltetni semmit. Akkor meg mégis mi ez a boszorkányüldözés?
Civilben női jóga oktatóként régóta foglalkoztat a kérdés, vajon hogyan kezeli kultúránk a menstruációt, és hogyan kezeljük mi magunk, egyéni szinten. Ezért úgy gondoltam, érdekes lehet megnézni, miként árulkodik a menstruációhoz való viszonyulásunkról az, hogyan változtak és fejlődtek a történelem során az intim higiéniai termékek. Beszédes anyagot találtam.
Ősi idők
A legtöbb nő számára a történelem során egyáltalán nem voltak ismertek azok a betétek és tamponok, amelyek csak az 1960-as és 70-es években váltak mainstreammé. Ennek ellenére egyáltalán nem újkeletű ötlet a menstruációs vér valamilyen módon való felszívása. Az egyiptomi nők például papirusz használtak, az ókori Görögországban és Rómában pedig fadarab köré tekert gézzel védekeztek a szivárgás ellen. Az ókori japánok papírral, az őslakos amerikai indiánok mohából és bivalybőrrel készült párnával szívták fel a vért.
Az 1850-es évek
A tehetősebb asszonyok pamutot, flanelt, vagy gumidarabot hordtak a szoknyájuk alatt – utóbbi rettenetesen kényelmetlen lehetett, mivel egyfajta zsákként gyűjtötte be a menstruációs vért. Az 1880-as évekig az amerikai és európai nők különféle „sufnituning” módszerekkel próbálták megakadályozni a baleseteket. A Menstruációs Múzeum honlapja szerint a nők vagy maguk készítették, vagy vásárolták a mosható betéteket, egyesek pedig a ruhájukra bízták a vér felszívását. Akkoriban ugyanis a nőknek sokkal kevesebb volt a menstruációjuk, mint manapság, és itt nemcsak az egy hónapban elszivárgó vér mennyiségére gondolok. Sharra Vostral, a Purdue Egyetem történelemtudományi docense, A menstruációs higiéniai technológiai története című könyv szerzője szerint a vérzés inkább ritkaság volt, mint havonta előforduló, rendszeres esemény a 13 és 51 éves közötti lányok és asszonyok körében, hiszen a nők általában vagy terhesek voltak, vagy szoptattak.
Ennek ellenére az 1800-as évek végén számos vállalat látott lehetőséget az összevérezett szoknyák feletti bosszúság elhárításában. 1896-ban megszületett az első eldobható betét, a Lister’s Towels, amely eredetileg egészségügyi betét volt kismamák számára a szülés utáni vér felszívására, mígnem a nők rá nem jöttek, hogy ezeket a betéteket menzesz alatt is lehet használni. Az eldobhatóság jelentős áttörést jelentett még úgy is, hogy a korai betétekben pelenkahuzatokat használtak. A forradalmiságuk ellenére a Lister termékek végül kudarcot vallottak, vélhetőleg a menstruáció tabujellege miatt. A menstruációs termékek túl újak és sokkolóak voltak, olyan terméket pedig nehéz árusítani, amiről senki sem akar beszélni.
Lister’s towels (Forrás: Blood and milk)
1920-as évek: A háborús kötszer betétté válik
A háború alatt a francia ápolónők észrevették, hogy az általuk kötszernek használt cellulóz sokkal jobban felszívja a vért, mint a pamut, így kapóra jött, hogy a menstruációjuk alatt is használják. A Kotex nevű cég aztán megszerezte a háborúból visszamaradt cellulózt, amelyből új, nagy nedvszívó képességgel rendelkező egészségügyi betétet gyártott. Csakúgy, mint a Lister’s Towel, ezek a betétek is eldobhatóak voltak, viszont nem öntapadóak, ezért a betétet egy egészségügyi övhöz kellett rögzíteni horgokkal és biztonsági kapcsokkal.
Annak érdekében, hogy a nők túlléphessenek a női higiéniai termékek vásárlásánál érzett zavaron, a Kotex arra ösztönözte a boltok tulajdonosait, hogy tegyék a termékeket a pulton, egy doboz mellé, amelybe a vásárlók beledobhatják a pénzt. Ez lehetővé tette, hogy elkerülhető legyen az a kínos szituáció, amely anno számos gyenge színpadi bohózat helyzetkomikuma volt, vagyis senkinek sem kellett nyilvánosan betétet kérnie az eladótól. 1927-re a Modess is a piacra került a Kotex versenytársaként, így a menstruációs biznisz élénkülni kezdett. Bár az eldobhatóság nagy megkönnyebbülést jelentett abban a korban, amikor még nem igen volt elterjedt az elektromos háztartási mosógép, ezek a higiéniai termékek ekkortájt sem voltak túl olcsóak. A 30-as években állítólag nem egy családban képezte vita tárgyát, hogy Kotexet vagy inkább kenyeret vegyenek.
Kotex hírdetés (Forrás: Blood and milk)
1930-as évek: Helló tampon!
Az 1930-as évek hatalmas előrelépése volt Leona Chalmers feltalálónő szabadalma, a menstruációs kehely, amelynek továbbfejlesztéséből jött létre az első tampon. Noha a Kotex is rá akarta tenni a kezét a szabadalomra, az végül Gertrude Tenderich üzletasszonyé lett, aki 1936-ban megalapította a Tampax vállalatot. A tamponok másfajta testi szabadságot nyújtottak, hiszen ezeket a nők végre a testükön belül hordták, így mindenféle fizikai tevékenységet végezhettek menstruációjuk idején. Ez már csak azért is volt nagy előny, hiszen a ruházat korszerűbbé válásával láthatóvá váltak az egészségügyi betétek árulkodó körvonalai. A tengerparton fehér nadrágban ugrabugráló nőkig azonban pár évtizedet még várni kellett.
Tampax hírdetés a 30-as évekből (Forrás: Blood and milk)
1950-es évek: A szüzességi kérdés
Noha mint láttuk, az 1930-as évektől már kaphatóak voltak a tamponok, sok nő még az 1950-es években is úgynevezett egészségügyi öveket használt, hiszen ezeket, szűzhártya kímélő voltuk miatt megfelelőbbnek tartották a lányok számára. Azóta már kiderült, hogy szűz lányok is nyugodtan használhatnak tampont, akkoriban azonban úgy vélték, a tampon „bepiszkítja” a lányokat, mielőtt még hagyományos közösülésre kerülne sor. Ebben az évtizedben azonban számos újítás volt a tamponok terén, például megjelent a Pursettes könnyebben felhelyezhető darabja. A cég szintén meglovagolta a szüzességi kérdést, ahogy arról szlogenje árulkodik:
természetesen, a hajadon lányok is használhatnak Pursettes-t.
Bizarr menstruációs kellékek
Egy elhagyatott, szomorú tekintetű lány álldogál egy réten. Vajon mi lehet a baja? Ahogy a 69-es reklám felvezetése írja, „a lányok bonyolult dezodor problémája nem a szép kis karjaik alatt található, hanem” – igen, igen, arra gondolnak. Persze nemcsak a Pristeen puncidezorodja az egyetlen bizarr (és veszélyes) termék. A Lysol hüvelyöblítőjét nemcsak szagsemlegesítésre ajánlották, de fogamzásgátlásra is! Hogy mi lehetett benne, azt nem tudni, de számos mérgezés és haláleset is előfordult, igaz a 20-as években, na de akkor is! Bizarr ugyan, de nem életveszélyes termék volt a 90-es években a Time of the Month Inc. kitalációja a PMS Crunch. A ropogtatnivaló mogyorót, diót tartalmazott, fogyasztása kifejezetten a menzeszt megelőző egy hétben volt javallott. Lehet, hogy a nő megnyugodott tőle, másnak igencsak idegőrlő lehetett az állandó ropogtatás.
1960-as, és 70-es évek: Tamponok és öntapadó betétek
1969-ben a Stayfree létrehozta az első ragasztócsíkkal ellátott maxi betétet, de a tamponok is népszerűvé váltak: 1980-ig a nők körülbelül 70 százaléka használt tampont. Más kérdés, hogy ezek kívül poliészterből, belül poliészter habkockákból és karboximetil-cellulózból készültek, a szintetikus komponensek miatt ezek az intim termékek egyfajta petri-csészeként funkcionáltak, a baktérium gazdag környezet miatt pedig nem voltak ritkák a toxikus szindrómás esetek sem. A TTS kockázat miatt vissza is hívták a Rely tamponokat a 80-as években.
Stayfree Maxi-pads (Forrás: Blood and milk)
1980-as évek: Jó és rossz innovációk
A tamponok népszerűsége egyre inkább felbátorította a vállalatokat különféle kreatív innovációk kitalálására. A Playtex például egy szagsemlegesítő tamponnal rukkolt elő, amely azt ígérte, szagtalanítja a hüvelyben lévő vért, amelynek azért sincs túl sok értelme, mivel a belső vér már eleve szagtalan. A Rely egy szuperabszorbens poliészter tampont dobott piacra, amely több esetben a már említett toxikus sokk szindróma közvetett okozója volt. Egészen 1985-ig azonban a „menstruáció” (period) szó tabunak számított a reklámokban, míg Courtney Cox ki nem mondta azt egy Tampax hirdetésében. Ennek ellenére az eufemizmusok (úgy mint a mikulás, piroska, havibaj, piros betűs ünnep és társai), vagy a „kék vér” a mai napig áthatja ezeket az intimhigiéniai termékeket, igaz mostanában már vannak őszintébb megközelítések, mint például a Bodyform „wombstories” (méhtörténetek) című reklámja.
2000-es évek: A komfort ára
A nők egy része valószínűleg mindig is szívesen megszabadult volna a havi vérzésétől. Ezt a vágyat elégítette ki 2003-ban a Seasonale fogamzásgátló tabletta, amely lehetővé tette a menstruáció kikerülését. Akik pedig továbbra is menstruáltak, azok vagy tampont és betétet használtak, vagy igyekezték összehozni a környezettudatos szempontokat a modern nő szükségleteivel. Mert bár nyilván üdvözítő az a komfort, amelyet több száz év után ezek a higiéniai termékek adnak a nőknek, azt is látni kell, hogy milyen környezeti károkat okozhatnak az eldobható intim termékek. Ha csak azt vesszük, hogy egy nő 40 éven át menstruál havonta legalább 5 napig (vagyis egy életben úgy 6 és fél évig vagy 2400 napig), akkor kikalkulálható mennyi tampon és betét kerül a kukába. Megsúgom: számítások szerint úgy 5-15 ezer darab egy életen át – nyilván attól függően, hány gyereket szült vagy voltak-e menstruációs problémái. Elképesztő, hogy csak 2008-ban
5,8 milliárd tampont vásároltak meg a nők az Egyesült államokban, ezeknek a tamponoknak és betéteknek a 90 százaléka ráadásul műanyagból készül, egy betét csomagolása pedig körülbelül négy műanyagzacskónak felel meg.
Ha mindez nem lenne elrettentő, a patyolatfehér megjelenés ellenére azonban ezek a tisztasági szerek nem sterilek, nem minősülnek orvostechnikai eszközöknek. Egy nemrégiben készült tanulmány megállapította, hogy a nem szerves műselyem alapú tamponok számos kellemetlen vegyületet, például festékeltávolítót tartalmaznak. Nem beszélve a kémiai abszorbensekből, a töltő- és kenőanyagokról, valamint a gyapot fehérítéséből és gyártási folyamatából származó kémiai és növényvédőszer-maradványokról. A szintetikus illatanyagok pedig akár több ezek kemikália „koktéljának” is felfoghatóak: ezek a vegyi anyagok irritálhatják a bőrt, allergizálhatnak és az endokrin rendszert is károsíthatják, sőt akár reprodukciós problémákat is okozhatnak a Women’s Voices for the Earth (WVE) jelentése szerint. Dr. Amki Zota, aki környezet-egészségügyi területekkel foglakozik a George Washington Egyetemen, így nyilatkozott: „Aggodalomra adhat okot, hogy ezek a kemikáliák találkoznak az érzékeny hüvelyi területekkel.”
Mutasd a betéted, megmondom ki vagy?
Ökológiai és egészségügyi szempontból tehát leginkább a lebomló vagy mosható betétek, a szilikonból készült menstruációs kehely vagy a menstruációs bugyi lenne a legjobb választás, csakhogy – visszakanyarodva a cikk elején elejtett gondolati szálhoz – rengeteg nő érez averziót ezek iránt. Az alternatív megoldások ugyanis szintén nem olcsóak (igaz hosszú távon jobban megtérülnek), rendkívüli tudatosságot igényelnek használóiktól, és sokan tartanak attól, hogy könnyebb átázni bennük (bár tapasztalatból mondom, hogy viseletük kényelmes, ráadásul sokkal jobb nedvszívó képességgel rendelkeznek). Mégis én úgy gondolom, az elutasítás hátterében sokkal inkább a menstruációval kapcsolatos ezeréves tabuk állnak, mintsem praktikus megfontolások, hiszen az alternatív intimhigiéniás termékek – mivel ezeket először kézzel kell kimosni – újra közvetlen kapcsoltba hoznak minket a vérünkkel, ez az élmény pedig ingen csak nehezen feldolgozható lehet a saját testnedveiktől kifehérített, szintetikus kamillaillattal burkolt betétekkel elidegenített, hemofóbiás nőknek. Még mindig rossz viszonyban vagyunk a női testtel, és úgy egészében a női hormonrendszer ciklikus természetével, a menstruációt pedig olyan problémának tekintjük, amelyet el kell rejtenünk vagy orvosolnunk kell.
A mosható intimbetét az új tabu (Fotó: getty images)
Persze nem arról van szó, hogy minden hónapban menstruációs vérrel kell locsolnunk a növényeinket, vérszertartást kell tartanunk teliholdkor, vagy vörös sátorba kell vonulnunk a többi nőtársunkkal, miközben holdnővéreinknek hívjuk egymást, de talán érdemes lehet rendeznünk a menstruációval kapcsolatos – inkább rossz – viszonyunkat. Például miért van az, hogy a menstruációs vér megjelenítését (vagy akár már egy puszta mosható betét látványát) a legjobb esetben radikálisnak, rosszabb esetben undorítónak és vulgárisnak tekintjük? Miért számít még mindig tabunak maga a menstruáció szó is? Miért kell elsüllyednünk szégyenünkben, ha átázunk? Egyáltalán miért „magánügy” vagy szégyenteljes dolog magát a témát is felvetni? Bár a kérdések megválaszolása már egy másik cikk témája lehetne, úgy gondolom, a menstruációs kellékek történelme saját nőiségünkhöz való viszonyunkról is árulkodik. Mindenki döntse el maga, milyen ez a viszony.
