Érthető, hogy megsértődünk, amikor a tapasztaltabb nők, anyák, nagymamák azt mondják, hogy magunknak szülünk. Hiszen valószínűleg épp nyakig merültünk a nagy szerelemben, amiről azt gondoltuk, örökre szól, és azt hittük, hogy alaposan kiismertük a mellettünk élő férfit, akinek hűséget fogadtunk életünk végééig. Velünk nem történhet az meg, ami kismillió másik nőtársunkkal, hogy ez a férfi ne venne részt a gyereknevelésben teljes erőbedobással. Mi kivételesek vagyunk, nekünk jutott az igaz szerelemből, ami soha nem múlik el, és a világ legjobb emberével élünk együtt, aki semmilyen körülmények között nem mondana nemet a saját gyerekeire. Aztán olykor úgy alakul az élet, hogy koppanunk, és belátjuk, kár volt megsértődni, mert tényleg magunknak szültük a gyerekeinket.
Nem a válásról szól
Itt természetesen nemcsak arról van szó, amikor apa lelép egy új nővel, vagy elhagyja a családját bármi miatt, nem kell ahhoz elválni és egyedülálló anyaként működni tovább, hogy ráébredjünk, mennyire igaz az, hogy magunknak szülünk. A mama is 50 évig házas volt, 16 évesen ismerte meg a papát, 18 évesen pedig már hozzá is ment, és születtek utána a gyerekek sorban. Nem a válásról beszélt a nagyi, hanem arról, hogy olyan világban, társadalomban élünk, ahol az anya nyakában van általában a felelősség, ha a gyerekekről van szó. Az apák mondhatnak nemet, az anyáknak viszont kötelező gondoskodni a gyerekeikről a jelenlegi társadalmi elvárások szerint.
De nem kell egészen a mama történetéig visszamenni a múltba, hiszen ismétlődnek a női sorsok, csak kicsit változtak a szerepek, és már több lehetőségünk van arra, hogy kilépjünk egy elfáradt házasságból. Éva mesélte el, mikor ébredt rá, hogy a felelősség főleg az övé, a döntéseket javarészt neki, az anyának kell meghoznia, és hogy ez jelenti azt, hogy magának szülte a gyerekeket:
„Nekem is a nagymamám mondta, amikor férjhez mentem, amolyan jó tanácsként, hogy úgy szüljek, annyi gyerekem legyen, hogy közben tudjam, hogy magamnak szülöm őket. Az első reakcióm nyilván a sértődés volt, hiszen ott volt a nagy szerelmem mellettem, hát neki is szülöm a közös gyerekeinket.
De idővel rájöttem, hogy igaza volt a mamának, és hogy ez nem a szerelemről, házasságról szól, hanem a társadalmi elvárásokról.
Először akkor kezdtem érteni a mama intelmét, amikor a baba körüli teendőkben hirtelen minden döntési helyzet a nyakamba szakadt. A férjem a háttérbe vonult, hogy ezt egy anya úgyis jobban tudja, úgyhogy az etetésekben, öltöztetésben, pelenkázásban – tényleg mindenben nekem kellett friss és gyakorlatlan anyaként döntéseket hoznom napjában ezerszer is. Iszonyatosan kimerítő volt, amíg hozzászoktam, mert ez bizony így is maradt, most már iskolás mindkét gyerekem, de a mai napig azt várja el az iskola, férj, anyám, anyatársak, hogy én vállaljak felelősséget mindenért, a táplálásuktól kezdve egészen addig, hogy milyen különórát kell észben tartani. Nekem ezt jelenti a »magadnak szülsz« mondás, ráadásul úgy, hogy a férjem abszolút jó apa, egy rossz szavam sem lehet rá.”
Tényleg magának szül a nő? (Fotó: Getty Images)
Amikor az apa hátat fordít a gyerekeinek
Éva történetében valószínűleg az anyák többsége magára ismer, mind jártunk ugyanebben a cipőben, amikor a ránk zúduló felelősségtől, apró döntések tömkelegétől szinte megszakadtunk. A másik tipikus helyzet a „magadnak szülsz” témakörében pedig az, amikor társas magányban, vagy válás során esik le a nőnek, hogy bizony egyedül kell tovább menedzselnie a gyerekeket. Anna mesélte a saját sztoriját erről:
„Persze én is úgy indultam neki a gyerekszülésnek, hogy fülig szerelmesen biztos voltam abban, mindketten ugyanolyan nagy szívvel és lélekkel vetjük bele majd magunkat a gyereknevelésbe. A fejemben természetes volt, hogy ha külön is válnának az útjaink, olyan nincs, hogy ez a drága jó ember el akarna szakadni a gyerekeitől, hiszen annyira imádja őket.
Aztán máshogy alakult az élet, és keserves csalódások árán kellett rájönnöm, hogy a »magadnak szülsz« nem károgás az idősebbek részéről, hanem egy jóindulatú tanács, és igazán megfogadhattam volna, mielőtt négy gyereket vállalok.
Mostani eszemmel már csak annyi gyereket szülnék, amennyiről tudom, hogy egyedül is el tudom gond nélkül tartani őket, még akkor is, ha imádom mind a négy gyerekemet, és nyilván megszakadna a szívem, ha nem lennének velem. Amikor eltávolodtunk egymástól az apjukkal, már akkor kezdte az elszakadást a gyerekeitől is, válás után pedig egyenesen hátat fordított nekik. Se gyerektartás, se láthatások, mintha megszűntek volna számára. Bár biztonságban tudom nevelni így egyedül is a gyerekeimet, ez nem az apának, vagy a társadalmi, állami segítségnek köszönhető, hanem az anyámnak és apámnak, akik azóta is teljes mellszélességgel támogatnak minket.”
Lehet, hogy máshol, fejlettebb országokban nem maguknak szülnek a nők, és jó eséllyel ez meg is látszik a szülési hajlandóságukon, ha nem érzik úgy, hogy utána egész életükben egyedül az ő felelősségük lesz az, hogy jólétben és biztonságban tudják a gyerekeiket. Nem a férfiak hibája, hogy nálunk nem úgy nőnek fel a leendő szülők, hogy ugyanolyan mértékű felelősségvállalásra nevelnék őket gyerekkoruktól kezdve. Amíg a társadalmi párbeszédben a nő dolga és létezésének értelme csupán a szülés, és a munka világában is hátrány éri az anyát csak azért, mert anya, addig sajnos marad minden a régiben, és igaza lesz a mamának, amikor azt mondja: „Magadnak szülsz, kislányom.”
