nlc.hu
Család
Mit mondjunk az oltásellenes barátainknak?

„Az immunrendszerem jól működik, köszönöm szépen” – mit mondjunk az oltásellenes barátainknak?

A legváltozatosabb érvekkel kerülik ki az oltást értelmes, tanult, művelt felnőttek. Megbolondultak, vagy csak így reagálnak az egy éve tartó kőkemény stresszre? Feladatuk-e az oltáspártiaknak győzködni őket? Vagy pont, hogy ők bolondultak meg? Vélemény.

Kellemetlen szekunder szégyen kerülget minden egyes alkalommal, amikor szembesülök vele, hogy

egy csomó értelmes, felnőtt, tanult barátom, akiket egyébként nagyon szeretek, oltásellenes lett.

Egyszerű lenne elintézni az egészet annyival, hogy „hát itt már mindenki megőrült”, ám ezzel két baj van: egyrészt az, hogy itt nem a kommentdobozokban ámokfutó trollokról/bolondokról van szó, hanem a barátaimról, másrészt az, hogy tényleg mindenki megőrült – köztük a magam módján én is. Akkor mégis mit lehet kezdeni ezzel az egésszel?

Koronavírus-oltás

Fotó: MTI / Vasvári Tamás

Az én valóságomban magától értetődő, hogy a járvány csak a tömeges oltással állítható meg, a vakcina beadatása tehát nem egyszerűen melegen ajánlott, hanem konkrétan erkölcsi és hazafias kötelessége mindenkinek, akinek egy kicsit is számít az ország és a világ sorsa, a sajátjáról nem is beszélve. Nem, nem ér mindenkire ráhagyni azzal, hogy ez az ő döntése – aki nem oltat, az ugyanis nem csak magát, hanem másokat is veszélybe sodor, ilyen egyszerű. Ebben annyira hiszek, hogy az oltásellenesség pont akkora tabu (dealbreaker, válóok) lett a szememben, mint az antiszemitizmus és a rasszizmus. Aki a legapróbb jelét is adja annak, hogy ő olyan ember, már sistereg is a biztosíték, fokozódik az idegállapot és élesítem is a csodafegyvert: a tudományos tényeket. Elvégre a tudományos tényekkel felnőtt, civilizált ember nem vitatkozik, nem igaz?

Nagyon úgy tűnik, hogy de, vitatkozik. Akkor is, ha nagyon hasonló a hátterünk, a műveltségünk, a neveltetésünk – és még barátok is vagyunk.

Magyarországon nem kötelező az oltás – azt hiszem, ez jó dolog –, cserébe nem is tiltja semmilyen eszmerendszer. Így nem lehet annyival elintézni, hogy „tartsuk tiszteletben egymás hitét és ne akarjuk meggyőzni a másikat”. Magyarországon, ha két ember vitatkozik (értsd: habzó szájjal kommentel vagy vörös fejjel veszekszik) arról, szükséges-e vagy éppen káros az oltás, akkor mindketten racionális, józan embernek tartják magukat, akik felkészültebbek, mint a másik, aki szegény bedőlt a hazugságoknak. Az oltásellenesek azt gondolják, hogy az oltáspártiaknak elvette az eszét a gyógyszerlobbi és szervilis idiótaként, önként mennek a vágóhídra, hogy a „nagy emberkísérlet” részeként 5G-s chippel a szervezetükben, módosult génekkel éljék le maradék (ezek után nyilván elég rövid) életüket és addig is csináljanak pár autista gyereket. Az oltáshívők pedig azt gondolják az oltásellenesekről, hogy elvette az eszüket a sok, a neten szabadon terjedő összeesküvés-elmélet, amelyek valóságalapját valamiért meg sem próbálják ellenőrizni. Vagy nem vette el az eszüket, hanem soha nem is volt nekik.

Így kicsit nehéz lesz megegyezni bármiben, nem igaz?

Én ráadásul némi előnnyel indulok: médiamunkásként kötelességem követni a híreket és a fontosabb nyilatkozatokat, eközben pedig rám ragadtak a tudományos alapismeretek a vakcinák hatásmechanizmusáról. Nem csoda, hogy büszkén és nagy mellénnyel oltottam le (bocsánat) mindenkit, akiről kiderült, hogy nem kér a vakcinákból. Még a barátaimat is, sőt, őket különösen.

Így történt, hogy több hónapnyi várakozás után a boldog, teraszokon megejtett találkozások, koccintások és – védettségi szintnek megfelelően – összeölelkezések helyett frusztráció, keserűség és csalódottság uralta az újranyitást. A barátaim fele ugyanis meghülyült. A meghülyülés ugye kész kis 22-es csapdája: az egyik tünete, hogy nekem, aki nem hülyültem meg, sőt, oltásügyben napról napra egyre okosabb és felkészültebb vagyok, nem hiszik el, hogy meghülyültek, hiába hívom fel erre a figyelmüket. Sőt, egyenesen ők hiszik azt, hogy én hülyültem meg, amiért tűkön ülve várom az AstraZenecát, és még meg is akarom győzni őket, hogy nekik is jobb lenne, ha beadatnák.

Az legalább biztató volt, hogy nagyon kevés barátom lett keményvonalas konteós, az emberkísérlet, népirtás, génmódosítás és autizmus szavak csak egyszer-kétszer kerültek elő az elmúlt két hónap alatt, a mikrochip, 5G szavak és Bill Gates neve pedig szerencsére egyszer sem, a legrosszabbat tehát megúsztam. A legtöbben inkább a vírus jelentőségét bagatellizálták: „az én immunrendszerem jól működik, köszönöm szépen”, „influenza ellen sem kell oltatnom magam, ez ellen miért kéne?”, „nem nagyon megyünk mi sehova, akkor meg minek oltani, nem?” – ilyen szövegekkel jöttek. Néhányuk pedig furcsa szempontok szerint válogatott az oltások között, vagyis válogatott volna, ha regisztrált volna: volt, aki szerint „mindig a középút a legjobb, ezért a Szputnyik az egyetlen elfogadható oltás, azt kelet és nyugat között gyártják”, de volt, aki csak elölt vírust tartalmazó vakcinával oltatna, mert az egy kipróbált technológia, az mRNS pedig úgy hangzik, mintha a génállományába akarnának belenyúlni, köszöni, abból nem kér.

Terasznyitás, Budapest, bulinegyed

A teraszok nyitásának napján (Fotó: Neményi Márton)

Aztán találkoztam Noémivel. Hiába vagyunk nagyon jó barátok, ennyi idő után nem könnyű felvenni a fonalat, már csak azért is, mert egy év alatt kis túlzással elfelejtettük, hogyan kell csak úgy beszélgetni. Ilyenkor jön jól az oltás, ez most a tökéletes smalltalk-téma, a vakcina az új időjárás: „kaptál már? milyet? durva volt?” Noémi azt mondta, hagyjam őt ezzel békén, nem akar oltatni és nem is érdekli ez az egész téma. Persze, csak pislogtam, „ne már, hát te is?!” Noémi a legértelmesebb ember, akit ismerek, minden szabályt betartott, az elsők között regisztrált az oltásra, akkor azt mondta, nem akar válogatni a vakcinák között, csak láthassa végre a szüleit és utazhasson. Krónikus beteg, gyógyszert szed, a háziorvosa AstraZeneca-oltópontra küldte három hete, az biztosan nem veszik össze a gyógyszerrel, mondta. A lány ezután három órát várt a tömegben, hogy aztán a nővér elküldje az oltópontról azzal, hogy ő így, hogy ezt a gyógyszert szedi, nem adhatja be. Noémi hívta a háziorvost telefonon, aki ráförmedt: „ne csinálja már, semmi baja nem lesz, menjen vissza és üsse az asztalt, amíg be nem oltják!”.  Noémi először nagyon ostobának érezte magát, amiért nem eleve így állt hozzá, aztán dühös lett.

Nekem kellene tudnom, kaphatok-e Astrát? Úgy, hogy az oltóponton és a rendelőben egész mást mondanak? Úgy, hogy vagy hat országban leállították, mert bele is halhatsz, miközben a magyar szakértők azt ismételgetik, hogy á, biztos nem lesz baj, a nyugati országok túlreagálják? Tőlem várják, hogy döntsek?! Egész életemben közöm nem volt a virológiához, most meg hirtelen legyek szakértő, csak mert senki nem vállalja a felelősséget?

A koronavírus megjelenése óta először nem tudtam mit mondani. Képtelen voltam elkezdeni győzködni, hivatkozni mindenféle kutatásra, és olyanokat mondani, hogy „ne viccelj már, pedig ez fontos!”. Noémi nem volt oltástagadó. Egyszerűen elege volt.

Nagyon sokat gondolkodtam ezen. Azaz azóta is ezen gondolkodom. Lehet, hogy az oltástagadó barátaim nem is hülyültek meg, egyszerűen elegük van. Az össze-vissza információkból, az egymásnak ellentmondó hírekből, a kattintásvadász címekből, az őket hülyének néző, egy éve márcsakpárhetező és egyéb baromságokat mantrázó politikusokból, abból, hogy az egyik szakértő nyitna, a másik nemzethalált vizionál – elegük van mindenből. És főleg abból, hogy a barátaik azt hiszik, minden tudnak, Wikipédia-műveltséggel hivatkoznak a tudományra és felelőtlenséggel vádolják őket. A barátaik – mint például én. 

Azt nem tudom, hogy ők meghülyültek-e, de az biztos, hogy ez alatt a két-három hónap alatt én nagyokos seggfejjé változtam.

Ideje volt újra megkeresni őket és bocsánatot kérni. És arrogáns észosztás helyett megkérdezni: „hogy vagytok?”. És akkor már azt is, hogy mikor érezték először, hogy jobb lenne messziről elkerülni ezt az oltásmizériát. Szinte mindenkinél kiderült, hogy hasonló trauma, vagy az elmúlt évben felgyülemlett félelem áll a háttérben. A félelem pedig érthető. Lehet, hogy alaptalan, de érthető.

Még mindig azt gondolom, hogy a vakcina az egyetlen kiút és mindenkinek kötelessége oltatnia. Csak most már azt is gondolom, hogy végtelenül fárasztó és felesleges ítélkezni bárki fölött, aki nem így gondolja, vagy simán nem érdekli az egész. Egy jól irányzott, empatikus kérdéssel sokkal többre megyünk (én is, a nem oltakozó barátaim is és az ország is), mint az összevont szemöldökkel, idegesen szorongatott söröskorsóval előadott tudományos-erkölcsi nagymonológgal.

Ezenkívül, ahogy az életben általában, csattanó és különösebb tanulság itt sem lesz. A happy endre viszont még van esélyünk: hogy túl leszünk ezen az egészen, és még akár a barátaink is megmaradnak.

További cikkek a témában

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top