Ma reggel az elsős gyerekem közölte, hogy köszöni szépen, neki elég is volt ennyi az iskolából, nem akar bemenni. Amikor erre nem kapott engedélyt tőlem, elkezdődött az egy órán keresztül tartó zsörtölődés. Nem volt jó a ruha, amit kiraktam – eddig ez volt a kedvenc nadrágja –, miért nincs uborka a reggelihez – meghagyta már egy hete minden reggel, dobhattam ki –, és különben is esőre áll az idő. A kötekedésnek persze veszekedés a vége, hogy aztán anya és gyerek kellően rossz alaphangulatban sétáljon az iskola felé. Nem véletlenül háborgott ennyire a gyerekem, csak még nem tudja megfogalmazni saját magának, hogy mi a problémája: ami eddig jó bulinak tűnt és amire egy éve várt, arról kiderült 20 nap alatt, hogy mindenféle elvárást, feladatot, kötelességet kell teljesíteni, ezt a gondolatot pedig az sem dobja fel, hogy muszáj bejárni.
Nem az iskola a hibás
Előrevetítem, hogy nem az iskolát kell okolni azért, mert nem akarnak menni a gyerekeink, a gyerekem tanítója például fantasztikus pedagógus és tudom, hogy semmiféle rossz élmény, stressz vagy teljesítménykényszer nem éri a gyerekemet a tanító részéről. A többi gyerek esetében is valószínűleg nem iskolai konfliktus áll a sírós reggelek és „nem akarok iskolába menni” hisztik mögött, hanem pont ugyanazzal a jelenséggel lehet dolgunk, mint amikor megszületik a kistestvér, akit izgatottan és boldogan várt a gyerek, ám két hét után közli, hogy most már elég lesz, vigyük vissza a kórházba, többé nem akar kistesót (megtörtént eseményeken alapuló példa). Az iskoláról is kialakítottak egy ideális képet a fejükben a kis elsősök, aminek csak csalódás lehet a vége, amikor elkezd rutinná válni a suliba járás.
Felesleges tehát mutogatni a sulikra, nem az a probléma, hogy milyen az oktatás színvonala és még nem tart ott az elsős gyerek fejben, hogy észrevegye, hogy nem foglalkoznak vele elég differenciáltan. Csupán diszkomfort érzése van attól, hogy ez egy állandósult, kötelező tevékenység lesz most már hosszú évekig. És egyáltalán: mi az, hogy nem tudnak még olvasni meg írni két hét után, amikor minden felnőtt erről magyarázott az iskolakezdés előtt, hogy az jó buli lesz, úgyhogy az iskola nem is olyan, amilyenre számított. (Ebben a cikkben csak az átlagos, szokásos iskolaundorról beszélünk, nem arról, amikor a gyereket esetleg bántják a suliban és azért nem akar menni, vagy még fizikai tüneteket is produkál, mert ezekben az esetekben mindenképp szakemberhez kell fordulni segítségért.)
Az elsősök kezdik elveszteni a lelkesedést az iskola iránt (Kép: Getty Images)
Visszatérő probléma lesz
Nem tudunk sajnos azzal biztatni, hogy ezek a rosszkedvű, sírós reggelek majd teljesen elmúlnak, mert amíg le nem érettségiznek a gyerekek, addig időről időre felbukkan – jellemzően szürke hétfő reggeleken –, hogy rühellik az iskolát és otthon akarnak maradni. Mi is ilyenek voltunk, teába dugtuk a higanyos hőmérőt, krétát ettünk, egészen furcsa tüneteket produkáltunk, csak hogy egy-egy napot kihagyjunk a suliból. Nincs ez másképp a mai gyerekekkel sem, a fontos különbség viszont az, hogy a mai szülők több információhoz jutnak hozzá, így könnyebben és hatékonyabban is tudnak segíteni a gyerekeknek – nem pedig annyi a válaszuk, hogy „de bemész az iskolába, mert én azt mondtam”.
Dr. Barbara Markway klinikai szakpszichológus szakterülete a szociális szorongás, ebből a kiindulópontból gyűjtött össze pár hasznos tanácsot, hogy mit tehetünk mi, szülők, ha a gyerek sír reggelente, mert nem akar suliba menni.
1. Fizikai tünetekkel irány az orvos!
Ha a gyerek tényleges tüneteket produkál, akkor mindenképp a gyerekorvoshoz vezessen az első utad, hogy kizárja a fizikai okokat. Ne süsd rá a gyerekre rögtön, hogy füllent, amikor hétfő reggel fájdul meg a hasa vagy a feje.
2. Beszélgess a gyerekkel!
Nem szabad elfelejteni a pszichológus szerint, hogy a hat-hétéves gyerek még nem tudja pontosan megfogalmazni, hogy miért frusztrálja az iskola. Nem is szabad ezért erőltetni, hogy márpedig tálaljon ki, miért nem akar suliba menni. Inkább általánosságban érdemes beszélgetni vele a suliról, például minden este összeszedni három olyan dolgot, ami jó volt aznap az iskolában, és erre emlékeztetni másnap reggel induláskor, amikor nyafog.
3. Nem kell a kioktatás!
A beszélgetésekben egyáltalán nem kell felhozni azt a fajta kioktatást, hogy márpedig az iskola mennyire fontos dolog és ezen múlik az egész élete, hogy most, elsős korában mit csinál a suliban. Ezek a fajta leckéztetések csak rontanak a helyzeten és általában még jobban megutáltatják a gyerekkel az iskolát, és úgy érzi, nincs senki, aki megértené a számára legfontosabb emberek közül a szenvedéseit.
4. Maradj nyitott és nyomozz!
Nem kell rögtön azt feltételezni, hogy azért utálja a gyerek a sulit, mert rossz az iskola vagy a tanító. Általában az első reakciónk az – nem csak szülőként –, hogy keresni akarunk egy hibást a stresszes helyzetekben, ám ez pont az a szituáció, amikor nem igazán lehet ráfogni senkire a könnyes reggeleket. Hibáztatás helyett inkább kérj egy időpontot a tanítókhoz, hogy kinyomozd a frusztráció okait, és átbeszéljétek, hogyan tudnátok segíteni a gyereknek együtt, hogy jobban szeresse az iskolát.
5. Ne legyen jó móka otthon maradni!
Ha engedsz a gyereknek és nem kell mennie iskolába, mert úgyis home office van és megesik rajta a szíved, akkor sincs semmi gond, de csináld okosan! Ne legyen jó buli az, hogy otthon maradhatott, legyél nagyon unalmas, dolgozó felnőtt – ez nem olyan nehéz szerep –, kapcsold ki a tévét, videójátékokat és legyenek ugyanúgy órái, mintha iskolában lenne. Kegyetlenül hangzik, de a szakember szerint, ha el akarjuk érni a célt, miszerint menjen iskolába a gyerek sírás nélkül, akkor az iskolaidőben elkövetett otthonlétet nem szabad túl szórakoztató módon művelni, mert az csak még több könnyet eredményez majd reggelente.
