Moldova Györgyöt – amikor néhány éve találkoztunk –, arra kértem, meséljen az édesapjáról, mire ő azonnal visszakérdezett:
– Biztos, hogy beszéljek róla? – kemény, határozott hangjára a köröttünk bóklászók fölkapták a fejüket, sokan voltak a Budagyöngyében.
– Szeretném… – válaszoltam, halkan, kicsit félszegen, mire rám nevetett, mutatóujját fenyegetőn felém billentette és azt válaszolta:
– Maga akarta!
Igen, és várom a szép gyermekkori élményeit.
Nincsenek. Iszonyú szegénységben éltünk, és apám, Moldova Sándor, aki 1906-ban született, nem sokat foglalkozott a gyerekeivel.
Mi jut eszébe először róla?
Most, hogy így kérdezi, két apára való emlékezés jár a fejemben. Mégpedig az, hogy Pokorni Zoltán és Esterházy Péter mennyire megdöbbent, amikor az ő feddhetetlennek hitt édesapjukról kiderült, hogy besúgók voltak. Én hasonlóan megdöbbennék, ha apámról kiderülne, hogy ő volt az antialkoholista szövetség elnöke.
Talán ivott?
Nagyon. Azon zsidó férfiak közé tartozott, akik szerették a pálinkát. És keverte. Mindegy volt neki, hogy bor, sör, pálinka vagy vodka, itta egymás után. És sokszor csinált balhét. Előfordult, hogy éjjel hazajött részegen, fölgyújtotta a villanyt, és mindenkit fölvert. Akkoriban nyolcan éltünk egy kis lakásban, hát nem volt könnyű. Nagyon fura figura volt.
Magyarország, 1964. május 26.
Moldova György író.
A felvétel készítésének pontos helye ismeretlen.
MTI Fotó: Zinner Erzsébet
Ez alatt mit kell érteni?
Azt, hogy ő mindent másképp csinált, mindenről másképp gondolkodott, mint az emberek általában. Neki a család nem volt szent. Őt nem érdekelte, miből tarja el anyám a négy gyereket, van otthon kenyér vagy nincs. Laza volt. A pénzt, amit keresett, nem csak elitta, hanem a balhéi miatt rendszeresen fizetett a rendőröknek, és másokkal is úriemberként viselkedett. Ha piásan leejtett száz forintot – ami ma húszezernek felelne meg – beletaposta a sárba, nem hajolt le érte. De furcsa volt például az is, hogy nem tudott borotválkozni.
Remegett a keze?
Dehogy! Ügyetlen volt. Borbélyhoz járt.
És amikor nem nézett a pohár fenekére, mivel foglalkozott?
Sokféle szakmával. Dolgozott szűcsként, azt hiszem, ez volt a tanult mestersége, de volt liftszerelő, kereskedő, vásározó. A barátaival, a többi vásározóval teherautót béreltek, fölrakták a cuccot, bizsut, textilt, cukorkát, ridikülöket, és mentek. Apám ridikülökkel vásározott. Írtam róla a Vásározók végnapjaiban. Ha észrevette, hogy egy nő nézi a ridiküljeit, lecsapott rá. Ennek az asszonykának kéne egy ridikül! – kiabálta, és a karjára akasztotta, amit nézett a nő, és ment, billegett a pár mellett. Ha a férj sokallta a dumát, és megjegyezte, öreg ez már, nem kell neki ridikül, akkor apám bedobta az óriási dumáját: Miket beszél? Öreg? Ez a nő? Hát adja nekem! Vissza se adom…
Szerette a nőket?
Gondolom. Volt felesége bőven, anyámat is kétszer vette el. Biztosan szerette a nőket, de erről sem beszélt velem soha.
Meséljen az édesanyjáról, a családról!
Anyám egyke lány volt, tizenkilenc éves, mikor hozzáment apámhoz. Hirdetés útján ismerkedtek meg, de apám már akkor is blöffölt. A Szakasits Árpád úton, egy másfél szobás lakásban együtt laktunk mindannyian, vagyis nyolcan. Vezényszóra fordultunk az ágyban, ma elképzelhetetlen szegénységben éltünk. Berkovics Jakab, a nagyapám – akit a pótapámnak tartok –, erdélyi zsidó ember volt. Fiatalon lakatosnak tanult, és miután a gép három ujját levágta, az anyjával Pestre került. Itt taxisofőrként dolgozott, pedig színtévesztő volt. A Népszavát járatta, én négy-öt évesen azon tanultam meg olvasni. A nagyfater beceneve Totyó volt, hosszú bőrkabátban, sofőrsapkában járt, és mindig éjjel dolgozott. Jó ember volt, nagyon szerettem! Nagyszerű, szeretni való és gondoskodó! Egy igazi gavallér. Totyó sokat foglakozott velem és a bátyámmal. Tavasztól őszig minden vasárnap délelőtt megfogta a kezünket, és mentünk a ligetbe, a cirkuszba. És reggelente, mikor megjött a taxizásból, gyakran odatett az éjjeliszekrényre két kicsi kuglófot. Apám soha nem hozott semmit. Aztán jött a háború, apámat katonának vitték. Anyám megjárta a mauthauseni koncentrációs tábort. Nehéz idők voltak, nyomor. Később a hazatérés után anyám a könnyűfémolvasztóban dolgozott, és nem szólt egy szót se, amikor apám elment. Évek múlva visszajött, és újra feleségül vette őt. Gyerekként én ennek nem örültem.
Miért fogadta vissza az édesanyja?
Mert egy szent volt. Mert nagyon szerette az apámat! Gondoljon bele, visszafogadta, majd végleg elengedte. És fölnevelt bennünket, mindegyikünknek diplomát adott a kezébe.
2002-ben az Úszóverseny üres medencében című könyvének bemutatóján (fotó: MTI/Sándor Katalin)
A testvéreivel milyen volt a kapcsolata?
Jó, a mai napig jó. Az apánk nem állt közénk, és egyikünk sem járja az ő útját. A bátyám három évvel idősebb volt, ő kutatóvegyészként dolgozott. Én író lettem. A két lány – ők a háború után születtek –, sem akármilyen képességű. Sárika kiváló rádiós, a hallgatók Gáspár Saroltaként ismerhetik, Ágnes pedig, a mi Gigink, televíziós, sok dokumentumfilm dicséri a munkáját.
Az tudható, hogy honnan az írói véna?
Hát úgy jött. Fogalmam sincs. Senki nem írt a családban, az első érettségizett a bátyám volt. De mesélek egy érdekes történetet. Emlékszem, első elemi végén a tanító néni mutatott egy képet a két kecskegidáról, akik ott állnak egymással szemben a patak fölött a deszkán, és kérte, írjuk valamit a képről. Akkor én egy dialógust írtam. Szaladt is vele az igazgatóhoz, mert ilyet még nem látott.
Gondolom, sok mesét hallott. Az apja is mondott néha?
Ugyan már! Soha. Értse meg, nem volt családi élet, esti beszélgetések, ünnepek, nem volt kényeztetés, kemény világot éltünk. Nyomort láttam, hadikórházat, pallókon közlekedtünk. Semmi nem volt, vécé se, pizsama se. Tíz elmúltam, amikor az első fogkefét kaptam. Apámmal nem lehetett beszélni. Apám csak magával törődött. Egy tanítására emlékszem, megpróbálta megmutatni, hogy kell nyakkendőt kötni. De ahhoz én voltam béna. És higgye el, kéréseink sem voltak felé. Ha magát annyira érdekli a fater, elmondok egy jellemző történetet. Már nagykorúként egyszer együtt indultunk el otthonról. Ő ment a kocsmába, én a szerelmemhez. Tavasz volt, az utcán ibolyát árultak, és a zsebemben csak százforintos volt. Mondtam apámnak, ha van aprója, adjon egy forintot. Mire ő harsányan azt kiabálta: Egyet? Mire elég az? Mért egyet kérsz, adok én többet is! Csóváltam a fejem, hogy csupán egy forint kellene, egy csokor ibolyára a szerelmemnek. Mikor ezt meghallotta, közölte: Arra nincs! Se előtte, se utána nem kértem tőle soha semmit. Maga meg ne kérdezzen tovább, ha nem akar ilyeneket hallani.
Valami játékra csak emlékszik.
Apám sose hozott semmi játékot, és nem játszott velünk. Játékként a sakkra emlékszem.
Ki tanította sakkozni?
A bátyám mutatta meg a lépéseket. Jól játszottam, néha három táblán egyszerre. Apám zsugázott. Jól ultizott, de arra se tanított, csak ellestük. Sajnálom, hogy ezt kell mondanom.
Értékelte a fiai munkáját?
Azt sem tudom. Viszont hallottam, hogy egy alkalommal a kocsmában valakinek azt mondta, ő mérnök. Más meg rászólt: hazudsz. Erre ahelyett, hogy elszégyellte volna magát, nevetve megjegyezte: De a fiam az, és én kölcsönvettem. Ez volt a humora.
Mit szólt, amikor megjelent az ön első könyve?
Semmit. Huszonkilenc éves voltam, nem foglalkozott velem. Pedig az ajánlása az volt: Ez a könyv apámé és anyámé. A későbbi kiadásokból az apám szót töröltem. Azt sem tudom, elolvasta-e.
2016 május 1-jén, a Városligetben (fotó: Neményi Márton)
Mitől lett más Moldova György, mint Moldova Sándor volt?
Talán a neveltetésem! Hiszen ott volt nekem Totyó és az anyám. Apám szerette a balhét, én pedig törekszem arra, hogy béke legyen, minden rendben történjen. A nagyapám volt ilyen. Emlékszem, a bátyámmal kihúztuk alóla a széket, hanyatt esett, és csak annyit mondott: ne lehetetlenkedjetek… A döntéseim előtt mindig arra gondoltam, apám most mit tenne, és pont az ellenkezőjét tettem. A család nekem mindig fontos volt. Sok-sok éve házasságban élek, de remélem, a családomnak egyetlen rossz pillanata sem volt miattam. Mindent megtettem a feleségemért, a két lányomért, akik a legközelebb állnak hozzám. Persze biztosan nem vagyok mintaapa. Mikor kicsik voltak, munka miatt sokat távol voltam. Emlékszem egy születésnapra. Mikor hazaértem, a gyertyát elfújták a tortán, de a füstje még ott gomolygott…
Kellemetlen az apjáról beszélni? Szégyellte őt?
Nem, semmi kellemetlenséget nem érzek. És szégyenkezés sem volt bennem, az ember apát nem választ. Talán közömbös voltam, hiszen én kicsi gyerekkoromtól szerettem volna szeretni, de nem engedte.
Hogyan vesztette el őt?
Csúnya halált halt, mondhatom, nem volt szerencséje. Az ötödik vagy hatodik feleségét megkérdezte: hol a pálinka? Az mondta, hogy a spájzban. Apám bement, és meghúzott egy sósborszeszes üveget. Folyékony nikotin volt benne, permetezéshez használták. Kegyetlen halál. A felesége szólt, hogy temettessük el.
Mit érzett? Sírt?
Nem éreztem semmit, nem sírtam, akkorra már sok mindenen túl voltam. A temetésen pedig, amikor dobálták rá a földet, egyszer csak a föld alól előkerült egy borosüveg. Komikus volt. Tudom, nem szép, ha ez ember ilyeneket mesél, de ez az igazság. Kérjen elnézést az olvasóktól a nevemben, de hazudni nem akarok.
