Kolléganőnk már többször jelentkezett nálunk tabukat törő írásaival. Most egy nagyon nehéz élethelyzetről beszél: édesanyja utolsó időszakáról, amiben igyekezett elkísérni őt. Az írást a szerző édesanyja olvasta, és annak közlésére biztatta lányát. A hozzátartozók szintén hozzájárultak a közreadáshoz.
Anyám vérét mosom. Anyám ma elesett, az alatt a tizenkét óra alatt, míg nekem Budapestre kellett utaznom orvoshoz. Ott feküdt a padlón és (mint este, lefekvéskor kiderült) vérzett az amputált lábának csonkján a seb, átitatta mind a két réteg csonkvédőt – én meg tőle kétszázhúsz kilométerre voltam – tehetetlenül.
Bár csak pár órája, reggel indultam útnak tőle Budapestre, és a vonatom visszafelé egy óra múlva már indult is, valamiért éreztem, hogy hívnom kell. Felvette, és a szokásos kérdésemre: „hogy vagy, mamám?” a válasza: a földön fekszem. Szoktunk viccelődni, de ez most nem vicces válasz volt. Azt gondolta, hogy kiviszi az üres kávés poharát a konyhába. Ám a protézise egy lépésnél lecsúszott, maga alá fordult a műláb, anyám pedig elvágódott. Hogy mennyi ideig tartott, míg összeszedte magát annyira, hogy a nyakában lógó telefonnal (amit a rossz szeme miatt már alig lát) fel tudja hívni a szomszédot, hogy jöjjenek segíteni, nem tudom. Amikor én hívtam, ezen a telefonhíváson már túl volt. Én Budapestről a hospice gondozót hívtam először, de dolgozott, aztán azt a taxist, aki ott lakik a szomszéd utcában. Ő is dolgozott, de viszonylag közel volt – mondta, hogy máris indul anyámhoz, és segít. Mire visszahívtam anyámat, hogy küldöm a segítséget, már ott voltak a szomszédok: János és Marika, akik összeszedték anyámat a földről, és leültették az ágyára.
Anyám haldoklik – tulajdonképpen elég régóta. A lágyrész-szarkóma egyre több helyen jelenik meg, már tíznél is több daganata van, a lábától a feje búbjáig. Igen, még a fejbőre alatt is nő egy – azt mondja, ahogy terjeszkedik, és tépi el a koponyától a bőrt, hogy ott is teret foglaljon, olyan érzése van, mintha élve skalpolnák. És ez csak az egyik fájdalom a rengeteg közül.
A beszédét is eltorzította egy daganat: a nyelvén talált magának helyet, így az egyik irányba már nem forog– emiatt a nyelés is sokkal nehezebben megy. És hát a beszéd is. Lassabb és érthetetlenebb. Nagyon kell figyelni, koncentrálni arra, hogy mit mond.
Állandó hányinger kínozza, és egyre gyengül. Napi harmincvalahány gyógyszert szed, újabban már állandó társ az erős hányinger-csillapító és a morfium is. Vérszegény, napi pár falatot tud csak enni – a hozzátáplálásról, tápszerről hallani sem akar. Semmi olyanról, ami hosszabbítaná a földi létét.
Minden este úgy fekszik le, hogy talán megkönyörül rajta a sors, és álomba hal, álmában távozik. De úgy tűnik, a sorsnak még van valami szándéka, mert minden reggel ébred, és kezdődik elölről a gyötrelem. Több morfiumot a mellékhatások miatt nem kaphat, a hallucinációk legalább annyira gyötrőek, mint maga a fájdalom, aminek a csillapítására a hallucinációkat okozó morfium van. Sakk-matt. Próbálunk valami kényes egyensúlyt találni: legyen a fájdalom is elviselhető, a hallucináció is épp csak hogy, a hányinger és székrekedés is még épp uralható…
Jár hozzánk hospice nővér, és van már hospice orvosa is. Az állapota végtelenül hullámzó: volt olyan, hogy órákig észre sem vette, hogy a szobában vagyok, ránézni is alig mertem, mert az az arc nem az anyámé volt, egy ismeretlen, idős haldokló ült a tolószékben, szája nyitva, csorgott a nyála, alsó ajka kifordulva, álla a mellkasára ejtve, kezei az ölében. És vannak óráink, amikor nevetünk. Szívből, hangosan, igazán. Leginkább magunkon. A tehetetlenségünkön. Azon, milyen nehéz kimenni a mosdóba, vagy hogy nem látja az átlátszó poharat az asztalon. Azon, ahogy a halállal táncol. Hívja, kacérkodik vele, de aztán mégsem adja magát. Valamire talán még vár.
Mi már elbúcsúztunk egymástól. Megbeszéltük, hogy odaát – bárhol is legyen az – találkozunk majd. Ott várja majd az orosz édesanyja és az orosz édesapja is, akiket akkor veszített el, amikor még csak hatéves volt. Apja hiánya végigkísérte, kísértette az életét, szinte minden tettébe, cselekedetébe, választásába beleette magát.
Az édesanyja hiánya ugyanígy sorsdöntő volt. Pedig ő több mint nyolcvan évet élt – Szentpétervárhoz közel egy kisebb városban. De édesanya, igazi, elfogadó, szívvel és karral ölelő édesanya talán egy percig sem volt. Csak a tetteivel szeretett: világra hozta imádott férjétől a lányait, és életben tartotta őket a II. világháború idején, Oroszországban, miközben Leningrádban százezrek haltak éhen. Ők életben maradtak. Hogy Lizuska bábuska (ahogyan én hívtam) miért nem tudott igazán anyaként viselkedni, nem tudom.
Képünk illusztráció – Fotó: Getty Images
Hogy édesanyám miért nem tudott melegen szeretni, ölelni, szorítani, puszilgatni, dédelgetni, simogatni, azt tudom. Mert nem tanulta meg, hogyan kell. Nem kapta meg ő sem gyermekkorában, nem tudta tehát felnőttként, miként kell ezt csinálni. Sérült gyermekkorában, sérült fiatal nőként és sérült Magyarországon feleségként, emberként is. Többszörösen traumatizált lett – ahogyan ma mondanák. Akkor nem mondták. Nem is tudták, hogy van ilyen.
Ezért aztán anyám is csak tettekkel szeretett. Olyan tettekkel, amelyekről talán azt gondolta, hogy helyesek. De sajnos gyakran gondolta rosszul, és a tettei nem voltak mindig a legjobbak a gyerekei számára. A bátyám és közöttem nyolc év korkülönbség van. A bátyám szenvedte meg először, hogy anyám csak érezte iránta a szeretetet, de nem tudta kimutatni. Érezte a szeretetet, aggódott, óvott – de a maga akaratos, konok, csökönyös, elvárásokkal terhelt, néha mondhatni könyörtelen, erőszakos módján. Megoldotta a „problémákat” – ő így szeretett. Megoldotta a bátyám problémáit úgy, ahogyan nem lett volna szabad. A bátyám helyett, a bátyám akaratával szembemenve. Pofozta is rendszeresen, ha nem úgy történtek a dolgok, ahogyan anyám szerette volna – talán más módját nem is ismerte a nevelésnek. Utólag úgy gondolom, sok hibát követett el anyaként. De nem bántani akart, hanem védeni. Anyám szerintem nem ismert alternatívát, a szeretés nála ezt jelentette.
Ez persze nem ad felmentést semmi alól, de magyarázatot igen. Magyarázatot arra, hogy a fia miért nincs itt most velem, velünk. Én utaztam ide 220 kilométerről, én hagytam ott a családomat, hogy az utolsó heteiben vigyázzak rá. Pedig én is kemény lelki sérüléseket szereztem gyerekkoromban tőle és apámtól.
Épp itt tartottam az írásban ezen a balesetes estén, már a debreceni ház étkezőjében, a számítógép előtt ülve. Hajnali fél egy volt. Ekkor azt hallom a szobájából, hogy „jaj, mámocska!” Futok be, és azt látom, hogy fekszik, és lehányta maga előtt a párnát. Ekkor még csak azt gondoltam, semmi baj, húzok újat.
Nagyot tévedtem.
Kértem, hogy üljön fel, hogy odaadhassam a lavórt. Nagy nehezen feltolta magát, és mondta, hogy nem csak felül jött ki belőle minden, hanem alul is.
Amikor felhajtottam a takarót, láttam, hogy mindent cserélni kell. És közben jött az újabb inger. Nem fogom részletezni a következő másfél órát, csak nagy vonalakban. A parketta, a szőnyeg, a tolószék, a hálóing, az ágynemű, a kimenetelhez kényszerből felvett műlába és az ahhoz szükséges neoprén szorító… minden olyan lett. Csöpögött róla, ahogy felállt, foltokat hagyott a gyönyörű zöld-fehér szőnyegen.
Röhögtünk.
Igenis, röhögtünk. Vicceltünk. Hülyeségeket beszéltünk, egyszerűen nem tehettünk másként, mert különben pánikba esünk.
Sikerült kitalálni, hogyan juthat ki a leggyorsabban és legkisebb kárral a WC-re – amputált lábbal, protézissel és tolókocsival. A következő egy órát nem írom le – többen azt mondták, nem bírnak el ennyi szörnyűséget, itt abbahagynák az olvasást. Jöjjünk vissza onnan, hogy már megfürdettem, adtam neki tiszta hálóinget – még válogatott, szokás szerint, hogy melyiket adjam oda, és maga vette fel, mert én nem tudom úgy ráadni, ahogy szereti.
Bepakoltam a mosógépet, új ágyneműt húztam, a biztonság kedvéért egy egyszer használatos pelenkázó alátéttel és három lepedővel. Az ágy elé lavór, a párnájára szintén pelenkázó alátét.
Pillanatok alatt elaludt.
Kitakarítottam utána, mindent. A vécé látványától máskor öklendezve fordultam volna ki bárhonnan – most nem volt választásom. Aztán műlábat mostam, meg a csonkvédő huzatból sikáltam újra a vért – ma már másodszor. Sose gondoltam volna, hogy képes leszek erre. Rettegtem ettől a helyzettől – de úgy látszik, ez a tanítás: ezt is meg kellett élnem. Kétségbeesés nélkül.
Most pedig itt ülök újra az étkezőben a számítógépem előtt, hajnali fél 4 van. Aludni nem fogok, mert félek, hogy megint rosszul lesz, és nem hallom meg az emeleten. Reggel hívom a hospice nővért, hogy jöjjön kötözni, és az orvost, hogy írjon fel pelenkát.
És most szépen átgondolom a következő napokat, mert mindent újra kell tervezni. Itt tartunk tehát, és most írom ide azt, amit az írás címének szántam már pár napja:
Folytatjuk még együtt…
