Gyakran hallani panaszt a kéretlen érintésre, az anyák között szinte már természetes, hogy szóba kerül az idegenek tapizása, ami elkezdődik a terhesség alatt a has simogatásával és folytatódik a gyerek fogdosásával. A jelenség nem egyedi, sőt, nevezhető általánosnak, mégis értetlenül állunk előtte, mert milyen alapon érzi úgy egy idegen ember, hogy hozzáérhet a hasunkhoz vagy a gyerekünkhöz? De nemcsak anyukáknak és gyerekeknek okoz ez problémát, hanem felnőtteknek is egymás között, úgyhogy a tiszteletteli távolságtartásra minden esetben oda kellene figyelni, nem pedig tapizni másokat felelőtlenül.
„A gyerekem nem közügy”
Egy friss anyának meg kell küzdeni a kéretlenül beleszólókkal, mindent jobban tudókkal, tanácsot szórókkal, ráadásul még ehhez jönnek a tapizók is onnantól kezdve, hogy elkezd látszani a has terhesség alatt. Egy anyával beszélgettem a gyerekek kéretlen érintéséről, már két gyerekkel van tapasztalata, mindkettőjük esetében azt látta, hogy a terhességtől kezdve nagyjából a gyerek hatéves koráig érzik úgy az emberek, hogy nyúlkálhatnak a kismamához és gyerekekhez. „A legtöbbet a terhesség alatti tapogatástól voltam kiakadva, aztán ezt kenterbe verte, hogy milyen sokan nyúlkáltak be a gyerekekhez a babakocsiba. Koszos, BKV-s, ki tudja, hol matattak a kezükkel, ráadásul nem is ismernek minket, de odanyúlnak, hogy megfogdossák a gyerek kezét (amit a szájába vesz utána), lábát (amit szintén a szájában vesz) vagy arcát. És hiába szólsz rájuk, te leszel a hisztis anyuka, aki megfosztja őket ettől az élménytől, hogy egy babát vegzáljanak.
A legjellemzőbb ez a viselkedés az idősekre volt, illetve valamiért az én gyerekeimre a boltokban szabadultak rá még a tapizók, sosem tudtunk úgy elmenni vásárolni, hogy ott sorban állás vagy csak nézelődés közben ne jelenjen meg egy vadidegen, hogy ő most megsimogatja a babámat, mert milyen szép és milyen cuki.
Egyetértek amúgy, tényleg cuki és szép, de nem tapiznivalónak készült. A gyerekem nem közügy, bármennyire is azt sugallják manapság a médiából érkező hangok.
Az anya hozzáteszi, hogy nem azért nem akarja, hogy fogdossák a gyerekeit idegenek, mert mindenkit perverznek vagy pedofilnak nézne, hanem azért, mert szeretne úgy élni, hogy tiszteletben tartják mások a határait és a gyereki intim zónáját. És mennyire igaza van, hiszen attól még, hogy kicsik és nem tudják megfogalmazni egyértelműen, a gyerekeknek is eshet rosszul a kéretlen érintés és okozhat bennük olyan érzéseket, amiktől nem érzik magukat komfortosan. Amikor szexuális felvilágosításról van szó, akkor általában az első tanács az, hogy tanítsuk meg a gyereknek már kiskorában a fehérneműszabályt – azaz, hogy nem nyúlhat senki hozzá az intim területeken –, pedig valójában ez már babakorban el kellene kezdődjön és ki kellene terjedjen arra, hogy senki se érintse meg a gyereket kéretlenül, engedély nélkül semmilyen testrészén. Nem azért, mert ezeknek az érintéseknek a szexualitáshoz bármi köze lenne, hanem azért, mert tisztelni kell egy másik ember privát határait akkor is, ha még csak most bújt elő az anyja méhéből. Bár a babáknak valóban szükségük van a bőrkontaktusra a megfelelő fejlődéshez, de ezt leginkább a szülőktől/elsődleges gondozótól kell megkapják, nem random emberektől a buszon vagy a boltban.
Ne tapizd se a gyereket, se a felnőttet! (Fotó: Getty Images)
„Nem akarom átvenni mások rezgéseit”
Nem is egészen érthető, hogy miért gondolják az emberek, hogy csak úgy nyúlkálhatnak idegen gyerekekhez, amikor sokan a felnőttek közül sem bírják a kéretlen érintést, nemhogy ismeretlenektől, de még a saját családjuktól, szerelmüktől is. Az érintés gyógyító, fontos része az életünknek, fizikai és pszichológiai szempontból is rengeteg jó hatása van – például a depresszió kezelésében is hatásos segítség lehet –, ám egyáltalán nem mindegy, hogy milyen formában és hogyan érintünk meg másokat. Olyan felnőttek nyilatkoztak, akik nem annyira vannak oda, sőt, olykor még a rosszullét is kerülgeti őket, ha idegenek érintését kell elviselniük.
„Múltkor megsimogatta a karomat egy kamasz fiú az utcán (egy csoporttal jött), és eléggé fura volt, még vissza is néztem rá értetlen fejjel, aztán láttam, hogy fogyatékkal élő, és mindenkihez odament, aki szembejött vele és megsimogatta a kezét, karját. Így már nem zavart, de amúgy nem viselem annyira jól idegenektől az érintést, főleg a Covid óta. Próbálom tartani a távolságot idegenektől (például boltban, tömegközlekedésen), és kerülni az olyan helyzeteket, ahol meg kell érinteni valakit. Régen szerintem jobban tűrtem ezt.”
„Attól függ. Ha véletlen, akkor is tud utána sokáig zsibogni, viszketni, hovatovább fájni [a kéretlen érintés – a szerk.]. Ha direkt (kézfogás, például), akkor kezet szoktam mosni utána észrevétlen. Nekem az érintés a szeretetnyelvem, kifejezetten zavar a szociális elvárás körülötte.
Meggyőződésem, hogy érintéssel »lenyomatokat« adunk át, hangulatot, rezgéseket. Nem akarom átvenni mások rezgéseit.
„Körülbelül 10 éves voltam, amikor a strandon egy 60-as pasi a medencében megmarkolta a fenekemet. Szerencsére már akkor sem arról voltam híres, hogy csendben maradok, szóltam, akinek kellett, így az öreg többet nem jött a közelembe. De azóta nagyon rosszul viselem a hozzám nem túl közel állóktól az érintést. Az agyam tudja, hogy tömegközlekedésen elkerülhetetlen néha, hogy idegenek hozzám érnek véletlenül, de minden mást rosszul viselek és lefagyok. Meg eleve sosem értettem, hogy idegenek miért akarnak számukra idegen embert ölelgetni mondjuk szórakozóhelyen. Párkapcsolatban, új barátság kialakulása során is elég hosszú idő kell, hogy el tudjam fogadni, hogy a másik random megérint, megpuszil, megölel.”
„Simán csak teljesen kikészülök tőle egy idő után, túlterheli az érzékelésemet – de ugyanígy vagyok a hangokkal, szagokkal is néha, ilyen sensory overload. Gondolom ,a stressz miatt. Reggel a legvacakabb, akkor a csajomtól is nehezen viselem.”
„Gondolatban már sikítok is. Nagyon rosszul viselem ezt idegenektől/nem közel állóktól.
A családomban az ölelés/puszi nem annyira volt szokás és zavarba is jövök, ha hozzám érnek, akár csak kicsit.
Ha nem jövök zavarba, akkor fura érzés marad az érintés helyén és attól ver le a víz. Az, hogy hozzám közel állóktól már elviselem (család, barátok) és nem lépek arrébb, évek alatt alakult ki, ahogy nyitottabb lettem, de jól még mindig csak az épp aktuális szerelmemtől viselem, ott túl sem telítődöm, mással igen.”
„Átlagos hétköznapi környezetben egy-egy érintéssel nincs bajom, de a fogdosást, lapogatást, ölelgetést nem szeretem barátoktól és idősebb rokontól sem, hát még idegentől. Ledermeszt, kizökkent, egész tudatosan tudom csak elviselni és/vagy diszkréten kimenekülök belőle.”
„Trauma is állhat mögötte”
Villányi Gergő pszichológiai tanácsadó szerint sok minden állhat annak hátterében, hogy miért nem kedveljük az érintést, legyen szó idegenekről vagy akár a saját családunkról, barátainkról. „Lehet ez az ember egy introvertáltabb karakter, akinek a privát szféráját már bőven átlépte, ha valaki érintéstávolságban van – mondta el a szakember. – Lehet, hogy egy tiniről beszélünk, akinek a leválás, az önállóság, az énhatárok alakulása közepette a régi közelség a családtagokkal már ciki, vagy túlságosan bensőséges és ebben persze az is benne van, hogy önmagát is ki kellene adnia, érzelmileg megnyitnia ilyen helyzetben, ami ebben az időszakban inkább a kortársak felé irányul.
A jelenség mögött állhat rossz élmény, de olyan dinamika is, ahol az érintés – mondjuk akár egy kis noszogató lökdöséssel, irányító vállmegfogással – többletértelmű vagy egy játszma része volt. Például lecsillapítás miatt is gyakran érünk hozzá másokhoz, főleg gyerekekhez.
De sajnos trauma is állhat mögötte, ahol az érintés rossz emlékeket hoz elő, bántalmazásra, abúzusra emlékeztet és azt jelenti, hogy valaki az érintéssel már manipulálhat, vagy olyan határokat lép át, amiket semmilyen esetben nem szabadott volna.”
A kéretlen érintés kényelmetlen és tiszteletlen (Fotó: Getty Images)
Fehér Tibor Dániel klinikai szakpszichológus, a Tanulásdiagnosztika munkatársa szerint érdemes lehet onnan indítani, amikor meg akarjuk érteni az érintéstől való viszolygást, hogy hogyan vagyunk az idegenekkel való érintkezésben, hiszen az sem olyan egyértelmű, amilyennek elsőre tűnhet. „Nagyok az egyéni eltérések abban, hogy ki milyen érintést fogad el – nyilatkozta a szakember. – Mindenki ismerhet olyan embert, aki beszéd közben meg-megérinti a másik kezét, térdét, ahogy kapcsolódik hozzá, minden romantikus vagy erotikus szándék nélkül, és olyat is, ami tartja a »tisztes« távolságot. Mentalizációnak nevezzük azt a képességünket, hogy mennyire tudjuk a saját és mások gondolatait, vélekedéseit, vágyait, érzéseit, szándékait megérteni, ahogy reflektálunk a másikra, mennyire tudjuk elég jól belőni, hogy vajon mi zajlik benne.
Igaz ez az érintésre is: egy érintés sem csak egy érintés, hanem függ attól, hogy más milyen jelentést tulajdonít neki, mi van a fejében arról, hogy a másik milyen szándékkal fogja meg a kezét, és ez mennyire fedi azt, ami a másik saját fejében van.
Egy extrém példa: egy erőszak áldozatának időre lehet szüksége, míg egy hirtelen megfogott kéz nem az erőszak emlékbetörését hozza. De talán egy mindennapibb példa lehet az is, amikor valakinek nem a testi érintés az elsődleges szeretetnyelve, és ezért nehezebben tud azon a csatornán támogatást megélni, amikor a másik együttérzően megérinti a vállát. És nyilván nagy kulturális, szocializációs különbségek vannak, amiket a multikulturális pszichológia is kutat: máshol van meghúzva a határ.”
A pszichológus emlékeztet arra a pár éve megjelent kutatásra, melyből széles körben ismertté vált az a „testtérkép”, amin ábrázolták a kutatók, hogy az emberek hol fogadják el jobban az érintést, és főleg kitől. A kutatás arra is rávilágított, hogy az egyértelmű taburégiókon túl (fenék, nemi szervek környéke) milyen érzelmi közelségnek kell lennie, hogy a másik kényelmesnek érezzen például egy érintést a kézen vagy a vállon. „Olyan beszélgetésekre adhat alapot, mint az önhatárok, testhatárok, saját testünk tulajdonjoga – tette hozzá Fehér Tibor Dániel. – És vannak olyan esetek, amikor kiváltképp nehéz még a számunkra közeli emberektől is elfogadni az érintést. Ilyen lehet, de nem minden esetben az autizmus spektrum zavarok esetén. Vagy előfordulat ilyen obszesszív-kompulzív zavar esetén, ami régebbi nevén kényszerbetegségként ismert talán a köznyelvben, amikor aköré szerveződik a kényszergondolat, hogy az érintéstől vagy valami olyan dolog érintésétől megfertőződik, amihez valaki korábban hozzáért. Nyilván itt nem arról van szó, amikor a Covid-19 világában valaki nagyon odafigyel a megfelelő fizikai távolságtartásra vagy kézmosásra.”
Természetesen mindenkinek más a határa, amit a saját testével vagy a gyereke érintésével kapcsolatban érez, ezért nem spórolható meg az, hogy rákérdezzünk a másik embernél, hogy nála hol van ez a határ. Nagyon egyszerűen észben tartható ez a kérdés, nem kell félni tőle: „Megérinthetlek?/Megérinthetem a gyereked?” És ha nemleges a válasz, akkor sértődés nélkül fogadjuk el és tiszteljük a másik privát zónáját pont úgy, ahogy másoktól is elvárjuk, hogy tiszteljék a miénket.
Amikor a párod sem érinthet meg
Anik Debrot pszichológus készítette azt az összefoglaló tanulmányt, amelyből kiderült, hogy azok, akik nem szeretik az érintést még párkapcsolaton belül sem, általában az elkerülő kötődésű stílusú emberek közé tartoznak. Ez a kötődési stílus leggyakrabban valamilyen gyermekkori trauma miatt alakul ki, jellemzően a szülők, elsődleges gondozók elhanyagolása, kiszámíthatatlan viselkedése áll a háttérben. Ilyenkor az elkerülő kötődésű személy szeretne intim kapcsolatot kialakítani a párjával, ám mégis kényelmetlenséget okoz neki, ha túl közel kerül a másikhoz.
