Lassan véget ér a 2022-es futball-világbajnokság, most először arab országban, Katarban. Ez a hely a világ harmadik legnagyobb gáz- és olajtartalékával rendelkezik, ennek megfelelően mocskosul gazdag. A jelző nem pusztán hangulatkeltésként került a mondatba, merthogy a vagyonnak itt (is) megvan a morális ára, ami leginkább lelkekben kifejezhető. Korrupció, félrabszolga-jellegű foglalkoztatás, halálesetek… és akkor a sör betiltásáról még nem is beszéltünk.
Hogy mivé változtat a pénz, és főként a nagyon sok pénz egy embert, egy társadalmat, egy országot, ahhoz adalékul szolgál egy közelmúltban megjelenő magánkiadású könyv is Dubaji börtön vagy kenyai esküvő címmel. Nagy Emőke írta, méghozzá saját élete nyomán, ahogy az az első magánkiadásoknál lenni szokott.
Merthogy sokan mondták neki: te, ebből könyvet kéne írni – ő meg komolyan vette. És mivel nem „irodalmárkodni” akar, inkább csak elmesélni „magát”, hiteles forrása lehet egy másik világnak, legalábbis az ő szemén keresztül értelmezve. Ha pedig leülünk vele beszélgetni, akkor a miénknek is.
Leültünk.
Földi paradicsom hetven év alatt
Dubaj az Arab Emírségek (a világ tíz leggazdagabb országának egyike) legnépesebb városa a Perzsa-öböl déli partján. A 18. században még kis halászfalu volt, a 21.-ben pedig a legek települése, a negyedik leglátogatottabb város a világon. Sokan azért szeretnek vagy szeretnének odamenni, mert tátanák a szájukat. Ha nem is lesz soha olyan Lamborghinijük, ami színaranyból készül, azért elmennének egy ilyen mellett az utcán, és ez egészen érthető is. Ott élni európaiként viszont már nem ilyen könnyed. Az ember sok rosszra is rálát, némely pedig vele is megtörténhet.
Fotó: magánarchívum
Így volt ez Emőkével, akinek harmincéves korára volt egy közgazdász diplomája, két nyelvvizsgája, nem egészen háromszázezer forint fizetése, és havi százötvenezer forintnyi lakáshitele. Az édesanyja egyedül nevelte fel őt, népes családja sosem volt, hátszele különösen nem. Egyedül spórolta össze egy kis, külvárosi lakóparki lakás árát, és nagyon büszke volt a tulajdonára. Ami valójában a bank tulajdona volt, és ezt a tényt a 2008-as devizaválság különösen fájdalmassá tette számára. Nyolcmillióról huszonnégyre nőtt a tartozása, ötvenezresről induló havi részlete a háromszorosa lett, ami miatt a teljes csőd és az árverezés réme fenyegette. Látta, hogy mennyivel jobban élnek azok az ismerősei, akik külföldre költöztek, köztük egy barátnője, aki jól keresett Dubajban.
Emőke egyedül élt, vesztenivalója nem volt, inkább csak ha marad. Úgyhogy nekiállt dubaji munkát keresni. Többször kirepült interjúkra, végül HR-esként tudott elhelyezkedni egy indiai vezetésű cégnél. Körülbelül négyszeresét kapta az itthoni fizetésének, de ezért hat napot kellett dolgoznia, és lenyelnie azt, hogy külföldiként másodrendűnek számít. A pénze nem ért annyit, mint itthon, a világ leggazdagabb, legcsillogóbb városában szerényen kellett élnie, és csak egy szobát tudott megfizetni – öt emberrel osztozott egy lakáson. Merthogy ilyen is van Dubajban, kicsit távolabb a valóban elképesztő belvárostól.
A Guinness Rekordok Könyve külön irodát működtet az Emirátusokban. Itt található a világ legmagasabb épülete, az első hétcsillagos hotel, több olyan mesterséges szigetcsoport, amiről csak szuperlatívuszokban lehet beszélni. Sípálya a sivatagban, a rendőrautók Bugattik és Aston Martinok, és működik néhány arany-automata is. Igen, aranyrudakat ad ki. Több dollármilliárdos él itt, akik 2018-ig még csak nem is adóztak, hiszen ez a fogalom nem létezett.
Mindez körülbelül hetven év alatt épült ki. 1968-ban még mindössze tizenhárom regisztrált autó közlekedett itt, ma több millió, köztük azok, amiket már említettünk, arany-karosszériával.
A kormány állítólag milliós nászajándékkal köszönt minden friss házast, sőt, arannyal jutalmazza azokat, akik lefogynak. Emlegetni szokták még, hogy itt a benzin olcsóbb, mint a víz. Dubaj napi 240 ezer hordónyi olajat termel, és van egy jelentős gázrészesedése, de ma már inkább ingatlanból, kereskedelemből és turizmusból származik a fő bevétele.
Fotó: Getty
Sok szenvedés a gazdagság mögött
Mielőtt azonban lelkesedni kezdenénk, és már rohannánk is repülőjegyért, érdemes tisztázni, hogy mindezt a luxust csak a legkiváltságosabbak élvezhetik. Elsősorban a „bennszülöttek”, vagyis az Egyesült Arab Emírségek állampolgárai (emirátiak). Ők pedig a lakosságnak csupán mintegy tizenöt százalékát teszik ki. A többiek bevándorlók, vendégmunkások, egy részük mélyszegénységben, tulajdonképpen rabszolgaként tengődik. Főként Indiából, Pakisztánból, Bangladesből érkeznek, ahogy mondani szokták, egy jobb élet reményében, de biztos nem olyan ígéretekkel, mint amilyen a valóságban történik velük. Azt nem mondják el az ügynökök, hogy tömegszálláson összezsúfolva laknak majd, akár levegőtlen konténerekben, hogy nem lesz elég víz a negyven-ötven fokon végzett munkához, hogy a magasban kell dolgozni megfelelő biztonsági felszerelés nélkül, hogy sokan közülük meghalnak majd, mert lezuhannak, vagy megbetegszenek, és nem kapnak orvosi ellátást. Biztosan nincs így minden cégnél, minden építkezésen, de tény, hogy őrült tempót kell diktálni a sokszor hónapok alatt felhúzott felhőkarcolókért.
Emőke három évet töltött az Emirátusokban, de nem tudta megszeretni, és igen egyoldalú képet fest a régióról. – Látványos dolgokat értek el, de csak a pénz miatt, ez nem az ő érdemük. Láttam a buszokat, amikkel szállítják a vendégmunkásokat, láttam a megtörtséget az arcukon. Állatokat nem tartanak úgy, mint sokukat. És azért ez egy sivatagi város, soha nem lesz Miami. Az épületek csak kívülről csillognak. Amikor ott élsz, nem vagy szabad. Mindenhol kamerák vannak, a legkisebb dolgokért is bebörtönözhetnek, mondjuk egy nyilvános pusziért. Ne igyál, ne szexelj… az emirátiak viszont bármit és bárkit megvesznek.
Sötét folt a nők kihasználása, vagy nyugodtan mondhatjuk: használata is. Ahogy a könyv írja: Dubaj egy tesztoszterontól túltengő város, ahol háromszor több férfi él, mint nő. „Kedvesem, mindenkinek megvan az ára” – mondta nekem mosolyogva egy helyi férfi, aki először udvarolni próbált, majd mikor hárítottam, üzleti ajánlatot tett, én pedig kikértem magamnak – meséli Emőke. Persze mások sem feltétlen így kezdik. Azok az afrikai nők, akik elszegődnek háztartási alkalmazottnak, nem tudják, hogy sokszor már a reptéren elveszik az útlevelüket, hogy nem lesz szabadnapjuk, hogy szexuális tárgyként kezelhetik őket. Ilyen tekintetben egyébként nem feltétlen járnak jobban azok az európaiak sem, akik nagy összegeket kapnak egy-egy útjukért. „Luxuskurvák fizetett repülőjeggyel, akiket szuper apartmanban szállásolnak el, és milliókat keresnek, de ugyanazt szenvedik el, mint az Afrikából behozottak. Ez nem szex, ezek állati aktusok akár több tíz »megrendelővel« egymás után. Számomra ezek lelketlen emberek, akik elhiszik, hogy mindenek fölött állnak. Megvan mindenük, mindent megvehetnek, és mindent megtehetnek, és az ingerküszöböt egyre emelik. Van otthon akár több feleségük is, a pénzükért nyilván többet akarnak, mint amit otthon megkapnak. Megalázást, a nők akár lelki, fizikai gyötrését, ami felett a rendőrség is szemet huny. Tudok olyan magyar lányról, akit nagy sietve szállították repülőre, és otthon nőgyógyászati műtéttel kellett helyrehozni.”
De minden fájdalom közül a legkínzóbb tudni a gyerekek szenvedéséről. Sokan hallottak már a szörnyű tevefutamokról, ahol számított, hogy a zsoké minél kisebb súlyú legyen. Így gyerekeket kezdtek „alkalmazni” erre a feladatra, persze nem helyieket, hanem külföldön családjuktól elszakítottakat, jó esetben tizenéveseket, rosszabb esetben – a könyv szerzője szerint – akár két-három éveseket, esetenként odakötözve, ami emberi ésszel felfoghatatlan, hiszen 50-60 kilométerrel száguldó állatokról és nagy magasságról van szó. „Amikor hallottam a gyerekek szenvedéséről, potyogott a könnyem, pedig nekem akkor még nem is volt gyerekem.”
Mindezek a vádak nem feltétlen Dubajról, illetve az arab világról szólnak, mondhatjuk, hogy minden olyan társadalmi helyzetről, ahol kiváltságosok és kiszolgáltatottak élnek egymás mellett, annál kínzóbb mértékben, minél egyenlőtlenebb a javak eloszlása. Erre persze ráerősíthet egy olyan uralkodó vallás és az abból adódó társadalmi berendezkedés, ami támogatja a hierarchiát, ami eleve alárendeltként jelöl meg népeket, rétegeket vagy épp a női nemet. „Amikor turistaként odamész, az igazán sötét oldalról nem tudsz, a médiában nem azt látod. Az én agyamban sem ezek pörögtek, amikor megkaptam a szerződésemet, hanem az, hogy menedzser leszek havi egymillióért.”
Börtönbüntetés egy terhességért
Ekkor még azt sem tudta Emőke, hogy indiai főnöke nem beszél majd vele túl szépen, és hogy lesz olyan külső partner, aki nem lesz hajlandó egy nővel tárgyalni vagy hogy nem feltétlen nyújthatja előre a kezét egy férfinak.
Magányos volt odakint, de azt mondja, óvakodott attól, hogy arab férfival menjen randevúzni, még akkor is, ha tudja, hogy nem szerencsés általánosítani. „Teljesen fel kell adni magad. Ők nem fognak feleségül venni, de ha igen, úgysem lesz szavad. Fel kell venned a vallást, a gyereked automatikusan muzulmán lesz. Ha válnál, szinte biztos, hogy az apának ítélik a gyereket, bármi legyen a válás oka. Vannak ott is jó emberek, de a családjukból, környezetükből nem tudnak kilépni. Lehet egészséges értékrendjük, de nem fognak szembemenni egy egész kultúrával egy olyan országban, ahol ha megerőszakolnak, téged ítélnek el házasságon kívüli szexért.”
De az ismerkedés máshogyan is kockázatos lehet, ahogyan Emőkével is történt. Egy kenyai férfival kezdett randevúzni, azt mondja, azért, mert egyedül elveszettnek érezte magát kint, és valaki végre nem csak szexet akart tőle. Találkozgattak, és titokban már együtt voltak egy ideje, amikor a maga számára is meglepetésként teherbe esett. „Otthon, a korábbi kapcsolatomban sokáig próbálkoztunk a családalapítással, de nem sikerült. Több orvos is meddőnek nyilvánított.” Ám Emőke nem tudott felhőtlenül örülni, hiszen szingliként esett teherbe egy arab országban. Tudta, hogy amint ez kiderül, akár börtönbe zárhatják. Igazán bajba viszont akkor került, amikor rosszul lett: párjával nem mertek orvosi segítséget kérni, nehogy feljelentsék őket. Inkább azon voltak, hogy mielőbb kijussanak az országból. Az egyetlen megoldásnak az tűnt, ha mielőbb házasságot kötnek, amivel legalizálhatják a terhességet. Erre egyedül Kenyában volt esély sürgősséggel, hiszen ott a mindent átszövő korrupció miatt „csak” le kellett fizetni valakit.
Fotó: magánarchívum
Kedvesen fogadták a fiatal, magyar nőt, azt mondja, bár van az ottaniak között, aki még nem látott fehér embert, mégsem forogtak utána az utcán, vagy mutogattak rá, ahogy Pesten, a férjével később sokszor előfordult. Emőke hazarepült Magyarországra, férje pedig elkezdte intézni a vízumot, hogy utánajöhessen. Végül ez csak a szülés előtt nem sokkal sikerült.
Vége a mézesheteknek
„A Bevándorlási Hivatalban negyvenöt kérdést kaptam, attól kezdve, hogy mik voltak a férjem tervei, mikor megismerkedtünk egészen a fogkeféje színéig” – meséli Emőke. Végül a házasság valósnak ítéltetett, és a friss apa letelepedhetett Magyarországon. Ám a családi idill nem tartott sokáig. „Amíg várandós voltam, mindig a hasamat dicsérte, hogy milyen szép vagyok, tényleg azt hittem, hogy szeret, és várja a kicsit. Amikor azonban megszületett, mintha egy másik emberré vált volna. A baba felelősség, hatalmas önfeladással jár, ő viszont ugyanúgy akarta élni a szingli életét. Megismert más kenyaiakat, eljárt velük bulizni, én meg otthon voltam az egy hónapos kicsivel. Egyébként nem volt rossz apa – amikor hajlandó volt az lenni. Ők kilencen voltak testvérek, ezért tud pelenkázni, etetni, altatni, és segített is, de ha elaludt vagy elment otthonról, onnantól az sem érdekelte, ha én 40 fokos lázzal fekszem. Aztán jött a társas magány. A manipuláció, a lelki terror, a fenyegetések. Elmész dolgozni, és közben azon idegeskedsz, hogy nem viszi-e külföldre a gyereked. A mai napig nem tudom, mi volt a valódi problémája. Az országgal, vagy a munkahelyével… tény, hogy nem volt neki könnyű nálunk. Lenégerezték, csak mert hátranézett. Terhesen üvöltöztem a villamoson, hogy megvédjem… egyszer azzal jött haza, hogy videózták, és mutogattak rá. Mint egy majomra a vásárban. Tudod, ő olyan igazi koromfekete bőrű… Biztos nehéz lehetett megélni ezt, de egy normális házasságban megbeszéled, nem? És közösen találtok megoldást.”
Ez végül nem sikerült, Emőkéék elváltak, és mivel volt férje nem igényelt időben új vízumot a családi alapú helyett, elindult ellene az idegenrendészeti eljárás. „Nem akartam vele élni, de azért azt sem szerettem volna, ha kitoloncolják. Hiába mentem be személyesen a hivatalba, és könyörögtem, hogy ne küldjék haza, mert akkor a gyerekemet is megfosztják az apjától, és még tartásdíjat se fogok kapni, nem érdekelte őket.”
Végül a rendőrség vitte a reptérre az akkor kétéves Liam apukáját. Azóta sem hallottak felőle. Emőke szerencsére nélküle is boldogul, ami nagyban köszönhető annak, hogy igen elfogadó munkahelyet talált egy multinacionális vállalatnál, ahová annak ellenére felvették, hogy az interjún elmondta, hogy terhes. És azt sem feltételezték róla, hogy „azért” járta meg Dubajt többször is a megelőző években. Már ötödik éve van a cégnél, ám ez is rengeteg áldozattal jár. „Hiába van jó állásom, mindenhová vinni kell magammal a kisfiamat, még egy csapatépítőre is, hiszen a szüleim nem élnek már, nincs kire hagynom. Ez azzal is együtt jár, hogy húsz ember előtt fel kell vállalnod, hogy elvált anya vagy. De legalább megértőek, és engedik az otthoni munkavégzést, ez sokat segít.”
Párkapcsolatot nem keres, azt mondja, nem akarja elvenni azt a kevés közös szabadidőt a gyermekétől. „Az apukáját már elvesztette, fontos, hogy én mindig ott legyek neki. Ha már kaptam egy ilyen csodát a Jóistentől…”
Miért nem lehet csak egy gyerek?
Ezt a csodát azonban nem mindenki látja. „Kinézik a kisfiamat. Amióta kivettem a babakocsiból, ezzel szembesülök. Az utcán »lenégerezik«, az óvodában a kis csoporttársa üvölti utána, hogy néger, nem játszanak vele, megverik. Ez egy anyának hatalmas fájdalom. Az én tudatomban ő egy félvér, mix vagy mondjuk kapucsínó, karamella kisfiú… nem fekete, mert nem az, nem néger gyerek, mert én vagyok az anyukája. Azt szeretném, hogy a gyerekem csak gyerek legyen. Vannak azok is, akik dicsérik, hogy milyen szép, de sok magyar ember egyszerűen nem tud elfogadni egy színes bőrűt. Engem a legdurvább mondatokkal minősítenek, hogy kivel hemperegtem… Egyedülálló anyaként hajtasz, nincs támaszod, kimerültek az idegeid, és még ezt is fel kell dolgoznod… Most jutottam el oda, hogy nem bírom. De akkor ki neveli fel a gyerekem? Néha már azon gondolkodom, hogy külföldön kellene új életet kezdenünk.”
Fotó: magánarchívum
Emőke nemrég megismert egy másik, hasonló helyzetű magyar édesanyát, aki egy szintén félvér kislányt nevel – ők már Spanyolországban élnek. „Azt meséli, hogy az iskolában, ahova a kislánya jár, negyven náció gyerekei tanulnak, így a kicsi nem érzi magát csodabogárnak, megtanulja, milyen sokféle a világ.”
Kérdezem Emőkét, megérte-e mindez, nem bánja-e, hogy annak idején Dubajra esett a választása. „Volt, hogy bántam. De nem ez az ember lennék most, ha ezen nem mentem volna végig. Megerősödtem, és már másképp látom a jövőmet. Hogy mit akarok, és mit nem engedek meg. Van egy gyönyörű gyerekem, pedig már nem hittem benne, és ha majdnem börtönbe kerültem is miatta, ha ránézek, megszépül minden. Mi ketten mindig itt vagyunk egymásnak, és ez nagyon sok erőt ad.”
