Felmérés az állami gondoskodásban élőkkel szembeni előítéletről

Magyarországon 23 ezer gyerek él állami gondoskodásban, 140 ezer olyan körülmények között, hogy bármikor elveszíthetik a szüleiket. Többnyire elhúzódó bántalmazás, elhanyagolás, szexuális zaklatás, a szülők szenvedélybetegsége, krónikus betegsége miatt kerülnek a gyermekvédelembe. Áldozatok, akiknek innen kell felállniuk, megküzdeniük, bizonyítaniuk, majd 18 évesen belevágni az önálló életbe.

Az SOS Gyermekfalvak arra volt kíváncsi egy online felmérésben, hogy milyen előítéletekkel kell megküzdeniük az állami gondoskodásban élő vagy ott felnőtt fiataloknak. Az adatok nem váratlanok, annál inkább elgondolkodtatók.

A megkérdezettek hét százaléka gondolja úgy, hogy maga a gyerek tehet róla, hogy állami gondoskodásba került, ugyanennyien pedig nem tudják eldönteni, hibás-e a gyerek.

Az állami gondozottak gyakrabban szegnek törvényt, és többet is hazudnak, vallja minden harmadik, illetve hatodik válaszadó.

Fotó: SOS Gyermekfalvak

A megkérdezettek többsége nem tartja lényegesnek, ha kollégájának vagy alkalmazottjának állami gondozotti múltja van, csupán két százalék elutasító velük szemben. Hasonlóan gondolkodnak azzal kapcsolatosan is, ha szomszédjuk vagy albérlőjük lenne volt állami gondozott. Meglepő, de ha a gyerekeik környezetében jelennének meg állami gondozottak, a megkérdezettek sokkal szigorúbban nyilatkoznak. Öt százalékuk nem örülne, ha gyerekük padtársa „ilyen” osztálytárs lenne, hat százalékuk pedig nem venné szívesen, ha gyermekük barátja a gyermekvédelemben élne. A férfiak kevésbé toleránsak. Majdnem minden tizedik elutasító azzal kapcsolatosan, ha gyermeke padtársa állami gondozott lenne, míg a nők közül minden huszonötödik. 

Bár a felmérés alapján alig zavarja a megkérdezetteket, ha kollégájuk, alkalmazottjuk, szomszédjuk állami gondozott lenne, azzal kapcsolatosan már elutasítóbbak, ha gyermekük párjának lenne ilyen múltja. Minden hetedik válaszadó nem örülne ennek (13,9 százalék). 

Rengeteget kell bizonyítaniuk

„Gondoljunk bele, mekkora erőfeszítést kell tenniük ezeknek a fiataloknak. Halmozottan hátrányos helyzetből indulnak, aztán előítéletek sokaságával kell megküzdeniük. Számomra ők szuperhősök” – vélekedik Papp Zsuzsa utógondozó, akinek már gyerekként sem volt ismeretlen az állami gondozottak világa. Édesapját korán elveszítette, édesanyja átadta magát a gyásznak, állami gondozott barátoknál találta meg azt a megértést és támaszt, amire kamaszként szüksége volt.

Fotó: SOS Gyermekfalvak

Fiatal anyaként a Kék Vonal Gyermekkrízis Alapítvány lelkisegély vonalánál dolgozott, hét éve kezdett el dolgozni a kecskeméti SOS Gyermekfalvaknál utógondozóként, a szakellátásban élő gyerekekkel foglalkozik. „A felmérésből kiderül, hogy az átlagembereknek alig van tapasztalatuk az állami gondoskodásban élőkről, mégis negatívan nyilatkoznak róluk. Pedig ők is a mi gyerekeink, találkozunk velük az óvodában, az utcán, a felnőtt társadalom részei lesznek. Ezerszer többet kell bizonyítaniuk a külvilágnak, mint a vér szerinti családban élő gyerekeknek. És ha bizonyítottak, sokszor még akkor is rajtuk marad a bélyeg, hogy állami gondozottak. Rajtuk marad, akár a tetoválás.”  

„Mi a hajtóerőm? A bizonyítási vágy” 

Ricsi két bátyjával együtt, hatévesen került állami gondozásba a családban történt súlyos bántalmazások miatt. Egyik nevelőszülő után jött a másik, nemigen bírtak velük, de hamarosan csodás nevelőszülőket fogott ki, igazi családban érezte magát. Alsó tagozatos kora óta tudja, hogy történelem-testnevelés szakos tanár szeretne lenni, tudatosan készül rá. „Tanulásban osztályelső voltam, tanulmányi versenyekre jártam, velem nem volt gond. Most ötosztályos gimnáziumba járok, jövőre érettségizek, az SOS-nél vagyok utógondozásban. Versenyszerűen atletizálok, a sportolás miatt egyéni tanrendben tanulok, mellette fotózok és egy szórakozóhelyen pultozok. Mielőtt elkezdtem volna dolgozni, a tulaj kikérte rólam a törzsvendégek véleményét. Mindenki megbízott bennem. Mi a hajtóerőm? A bizonyítási vágy. Ami bennünk van egy életen keresztül. Látom, hogy a romáknak nehezebb. Ha csak rájuk néznek, már előítéletes velük a legtöbb ember.

Ricsi történelem-testnevelés szakos tanár szeretne lenni

Egy új közösségben én sem azzal kezdem a bemutatkozást, hogy nevelőszülőknél nőttem fel. Amikor már kialakult a bizalmi szint, legfeljebb akkor beszélek a múltamról. Először ismerjék és tapasztalják meg, hogy milyen ember vagyok. Így nem tudnak előre ítélkezni, utólag pedig nem érheti őket csalódás. Így vagyok a párkapcsolataimmal is. Nekem eddig csak olyan nők voltak a barátnőim, akik a vér szerinti családjukban nevelkedtek. Az önálló életemet nem egyik pillanatról a másikra, hanem fokozatosan szeretném kiépíteni.” 

Három út, négy pillér

Miután az állami gondozott vagy nevelőszülőknél élő fiatal betölti a 18. életévét, három választási lehetősége van az SOS-nél: önálló életet kezd, más szolgáltatónál vagy az SOS-nél kéri az utógondozást. Ez akkor lehetséges, ha 21 éves koráig dolgozik vagy 25 éves koráig, amennyiben tanul. Négy fontos pillér van, amit a legtöbb érintett fiatal megfogalmaz azzal kapcsolatban, hogy mire van szüksége az önálló élethez: fix munkahelyre, biztonságos lakhatásra, megtanulni jól beosztani a pénzt, és az, hogy ne legyen magányos.

Az SOS kidolgozott egy olyan módszertant, ami segíti a biztonságos kilépést, a szakemberek a fiatalokkal közösen fogalmazzák meg, kinek mire van szüksége ehhez. Célokat tűznek ki, és évről évre átbeszélik a fejlődéstervet, hogy mit sikerült megvalósítani a korábban megfogalmazott célokból. Ennek ellenére nem könnyű, hiszen a gyerekek mögött nem áll támogató család. Sokan maradnak nevelőszülőknél, hiszen leginkább ők tudják biztosítani a családot.

Mintha testvérek lennének

A 29 éves Lovas Dóra két éve nevelőszülő, korábban reklámfelület-értékesítőként dolgozott, de miután várandós lett a kisfiával, Noellel, nem ment vissza dolgozni. Mindig szerette a gyerekeket, Noel három hónapos volt, amikor Dóra meglátta az SOS felhívását, „Legyél te is nevelőszülő!”. Megkérdezte a férjét, mit szólna hozzá, ha nevelőszülők lennének.

„Rögtön rábólintott. Nem idegen tőlünk a segítés, akkor már önkénteskedtem a TündérPakk Alapítványnál, ahol nehéz sorsú családokat támogatunk. Elvégeztük a felkészítő tanfolyamot, azt nem szerettük volna, hogy nagy legyen a korkülönbség Noel és az új családtag között. Vállaltuk, hogy akár újszülöttet is hazahozunk, a származása teljesen mindegy. Így került hozzánk a nyolc hónapos Dávid, aki hamarosan kétéves lesz, Noel pedig három. Egyáltalán nem ítélem el Dávid szüleit, egyszerűen nem tudják biztosítani a megfelelő körülményeket a gyereküknek. A kórházból csecsemőotthonba került, majd onnan hozzánk. Heti szinten tartjuk a kapcsolatot az édesanyjával. Tudják a párjával, hogy jó helyen van a fiuk. Ha sikerül rendezniük az életkörülményeiket, szeretnék magukhoz venni Dávidot” – meséli Dóri, aki azzal is számol, ha mégsem sikerül, akkor Dávid náluk nő fel.

Lovas Dóra

A két fiú olyan, mintha testvérek lennének, Dávid hetente háromszor jár bölcsődébe, ugyanoda, ahová Noel járt. Dóri szerint egyáltalán nem viselkednek másképpen Dáviddal, pedig tudják, hogy nem a vér szerinti gyerekük. „A nagyszülők először nem örültek a döntésünknek, de ma már saját unokájukként szeretik Dávidot is, hiszen az életünk szerves része lett. Édesanyám sokat segít, Dávid is mamának szólítja. Hiszem, hogy az a biztonság és szeretet, amit tőlünk kap, egy életre való muníció Dávidnak. Nagyon jó, hogy az lettem, aki most vagyok, és ezt a nevelőszülőségnek köszönhetem.

Vannak nevelőszülők, akik sokat küszködnek a hozzájuk került gyerekekkel, leginkább a kamaszokkal. Azt gondolom, ha nagyobb gyerek kerülne hozzánk, mindent megtennénk azért, hogy csapatjátékosok legyünk, és ne ellenségként tekintsen ránk. Persze biztosan nem könnyű. Ha már az előítéleteknél tartunk, a többségi társadalom nemcsak az állami gondozott gyerekekkel előítéletes, hanem a nevelőszülőkkel is. Gyakran mondják, hogy csak a pénzért csináljuk. Hát, ez az a 24 órás műszak, amit nem lehet megfizetni. A nevelőszülők nagy része mindent megtesz azért, hogy ezek a gyerekek felnőttként megállják a helyüket. Ehhez nem elég a szakemberek munkája, a társadalom elfogadása is kell.”

Az évente végzett hajléktalanfelmérés szerint az utcán élő hajléktalanok 20 százaléka volt állami gondozott hosszabb-rövidebb ideig. Ez egy tartós tendencia, nem csökken. Ugyancsak sokan, 20 százalék került az állami gondozottak közül börtönbe vagy lett prostituált. „Van egy jelentős bűnelkövetői réteg, amelyik kifejezetten ezeket a gyerekeket keresi. Mert elhiszik, hogy gondoskodni akarnak róluk, hogy szeretik őket, és ezért bármit megtesznek. Sokan úgy nőnek fel, hogy rendszeresen azt hallják, zacis vagy, lelences, gyivis, amivel sárba tiporják az önértékelésüket. Mindez kitermel egy túlzó egót, ami sokszor agresszióval párosul. Szó sincs arról, hogy a deviáns viselkedést tolerálni kell, csak érteni, hogy miért mások ezek a gyerekek, mint a mieink” – mondja Papp Zsuzsa, és amikor felvetem, hogy ha minél több pozitív példát ismerne meg a társadalom, mint például Ricsiét, akkor talán kevésbé lenne előítéletes. Zsuzsa válasza igencsak szkeptikus.