Ezért unatkoznak a gyerekek a múzeumban

Idén nyáron ismét különleges kiállításokkal várja több hazai múzeum is azokat, akik fogékonyak a művészetre. Egy-egy tárlatra betévedve az ember kétféle látogatóval találkozhat. Az egyik típus őszinte érdeklődéssel járja végig a termeket; a másik viszont alig várja, hogy kijuthasson, mert halálra unja magát. Ők azok, akik nem önszántukból vannak ott, és a legtöbbjük gyerek, akit a felnőttek vittek magukkal „művelődni”. A kelletlenül lézengő kiskamasz hozzátartozik a legtöbb múzeum összképéhez. De hogyan lehet elérni, hogy a gyerekek értsék és élvezzék is, amit látnak, és ne a világ legunalmasabb programjának érezzék a múzeumlátogatást?

Túl lassú, túl kevés

Mielőtt elítéljük a mai fiatalokat, és azon szörnyülködünk, hogy mennyire nem fogékonyak a művészetre, érdemes kicsit magunkba néznünk: vajon mi felnőttek mindig, minden helyzetben nyitottak vagyunk arra, hogy befogadjunk egy műalkotást? A válasz nyilván az, hogy nem.

Soltis Miklósnak mindkét oldalra van rálátása: képzőművészként maga is rendszeresen mutatja be az alkotásait, illetve gyerekeknek is gyakran tart képzőművészeti témájú foglalkozásokat, amelyeknek része egy-egy kiállítás megtekintése is. Az ő tapasztalata az, hogy a ráhangolódást nem lehet megspórolni ahhoz, hogy élmény legyen egy múzeum vagy galéria meglátogatása.

„Lássuk be: a világ hihetetlen tempóban változik körülöttünk – mondja. – Lassan már a mi korosztályunk számára is furcsa, hogy azért megyünk oda a múzeumba, hogy egy darab állóképet nézegessünk hosszan.

Gyerekek a New York-i Természettudományi Múzeumban (Fotó: Jeffrey Greenberg/Universal Images Group via Getty Images)

Ezzel a változással a múzeumok próbálnak a maguk módján lépést tartani: már számos kiállítóhely biztosít lehetőséget, hogy virtuálisan is bejárhassuk a belső tereket, megnézhessük az aktuális tárlatokat a weboldalukon vagy egy applikáció segítségével.  De vajon tényleg ez a megoldás?

Jojózik majd a szemed a japán digitális múzeum videójától

„Egy gyerekcsoporttal felfedeztük egyszer, hogy egy általuk kedvelt lövöldözős játékban az egyik helyszín egy múzeum – meséli Soltis Miklós. – A falakon képek voltak, a fejlesztők érezhetően nagy figyelmet fordítottak a részletekre is. Azt is észrevettük, hogy a képek váltakoznak, amikor a játékos visszatér ugyanabba a terembe, ahol már járt. Megpróbáltuk úgy bejárni ezeket a tereket, hogy a környezetet figyeltük. Jó játék volt, de ez extrém példa: nem lehet mindenből digitális játékot és applikációt csinálni. Valószínűleg nem az a jó megoldás, hogy mindent ilyen módon próbálunk meg eljuttatni az emberekhez. Inkább azt kellene elérni, hogy megmaradjon az igényünk a »lassú« ingerekre is. Ne csak az legyen értelmezhető és befogadható, ami digitális, interaktív, villog, a receptorainkat ingerli, pusztán amiatt, mert a szórakoztatóiparnak ez jobban megéri.”

A legjobb persze az lenne, ha a gyerekek megismernék mindkét befogadási módot: a gyors, sűrű ingereken alapuló mellett az elmélyültebb, ha úgy tetszik, „hagyományos” stílusút is, és mindkettőben otthonosan mozogva maguk választhatnák ki, éppen melyikre van igényük.

Nyelv, ami tanulható

Ahhoz, hogy valaki nyitottan forduljon egy-egy műalkotás felé, nem árt némi előképzettség sem. Nem bonyolult dolgokról van itt szó, hanem egyszerűen annak megértéséről, hogy a művészet egy kommunikációs eszköz, egy külön nyelv, amin keresztül beszélgethet egymással alkotó és néző, még akkor is, ha évszázadok választják el őket egymástól.

Soltis Mklós azt vallja: könnyebb érteni ezt a nyelvet, ha valaki maga is alkotóvá válik.

„Azok a gyerekek, akikkel mi járunk kiállításokra, nem unatkoznak – mondja –, mert kialakult már bennük egy belső intellektuális tartomány, ahová a műalkotásokon keresztül érkező impulzusokat be tudják illeszteni. Ennek a legfontosabb mozzanata, hogy kialakítunk egy közös alkotói teret, ahol a gyerekek maguk is létrehozhatnak műveket: akár beszélgetés közben egy-egy téma kapcsán, akár pillanatnyi hangulatuknak vagy érzelmi állapotuknak megfelelően. Így saját tapasztalatból ismerik fel, hogy a képzőművészet eszközeivel kommunikálni lehet, sok mindent ki lehet fejezni, meg lehet élni, közös élményeket lehet szerezni. Ezért amikor elmegyünk egy kiállításra, akkor nem érzik annyira idegennek, mert ráismernek a nyelvre, sok mindent értenek, éreznek belőle.

Az óbudai Vasarely Múzeum fiatal látogatója (MTI Fotó: Bruzák Noémi)

Sokan arra esküsznek, hogy minden kiállítás anyagát interaktívvá kell tenni. Ha lehet, minél több dolog legyen megérinthető, kipróbálható, és az is segíthet, ha a látogató plusz információkhoz juttat, ha egy-egy alkotás előtt állva előkaphatja a telefonját vagy a tabletjét, és rákereshet részletekre, vagy kódokat olvashat le. De ettől önmagában nem lesz valami érdekes, főleg egy csapongó figyelmű gyerek számára.

„Én inkább abban hiszek – mondja Soltis Miklós – hogy az adott kiállítás anyagát annyira közel hozzuk a gyerekekhez, hogy személyesnek érezzék vele a kapcsolatot. Ehhez érdemes olyan formátumú anyaggal kezdeni a képzőművészettel való barátkozást, ami eleve egy kicsit ismerősebb: első körben könnyebb párhuzamokra rámutatni egy pop-art vagy street-art alkotásnál, mint egy reneszánsz klasszikus esetében.

Ez a legtöbb figyelmet igénylő forma, amikor egyénileg foglalkozunk egy gyerekkel, és külön időt fordítunk rá, hogy megismerjük, rálássunk a gondolkodásmódjára, a személyes dolgaira. Fontos, hogy legyen idő és tér arra, hogy ki tudjunk alakítani egymással egy bizalmi viszonyt. Ezáltal létrejön egy olyan csatorna, amin keresztül a gyerek sok mindent be tud fogadni, el tud fogadni tőlünk, és hogyha megmutatunk neki valamit, vagy elvisszük akár egy kiállításra, akkor már nyitottabb lesz rá, hiszen egy olyan egyéntől érkezik a furcsa, idegen, új információ, aki felé bizalommal van.”

Vitassuk meg, kell-e ez egyáltalán!

Mit mondhatunk a gyerekeknek, miért fontos megnézni egy-egy alkotást, mire jó a művészet? Talán a legpontosabban akkor fogalmazunk, ha azt mondjuk nekik, hogy beszélgetésre: alkotó és befogadó között, illetve azok között, akik készek megvitatni a művek kapcsán felmerülő kérdéseket. Egy élő anyag, amihez mindenki hozzátehet egy kicsit, aki csak kapcsolatba kerül vele. Maguk az alkotók, Michelangelótól Warholig, egészen biztosan nem arra vágytak annak idején, hogy egy múzeumban porosodjanak a képeik, hanem arra, hogy minél több és minél többféle embert szólítsanak meg.

Ezt olvastad már?

Tovább szeretnél élni? Járj többet múzeumba!

Ez is érdekelhet Megnézem

Ehhez persze azt sem árt figyelembe venni, hogy minden ember más: és ez az, amit egy csoportos tárlatvezetésen nem tartanak észben a szervezők. Ha gyerekcsoportot kell vezetni, akkor ez hatványozottan igaz. Egy műalkotás befogadása valójában nagyon intim dolog, mégis, ezt ritkán veszik figyelembe a gyerekeket kísérő felnőttek. A csoport tagjai nem használhatják úgy a teret, ahogy nekik komfortos lenne, nem fedezhetik fel saját maguknak, így nehezebben tudnak kapcsolódni valamihez, amihez a pillanatnyi állapotuk, hangulatuk, érzékenységük alapján tudnának, hiszen mesterségesen irányítják a figyelmüket.  Ha sikerül is egy-egy alkotással együtt rezdülniük egy pillanatra, állandóan megszakad ez a kapcsolat, mert továbbterelik őket, nem tudnak az egyéni igényeik szerint elmerülni valamiben. A felfedezés öröme így teljesen elvész.

Soltis Miklós szerint klasszikus pedagógiai problémáról van szó.

„Ez ugyanaz a kérdés, mint a frontális oktatás és a személyre szabott tanítás kérdése. Az elsőre szocializálódtunk, de a második jobban esne. A múzeumlátogatás gyerekekkel a klasszikus frontális oktatás szabályai szerint zajlik: együtt kell mozogni, mindenkinek ugyanarra kell figyelnie, jól kell viselkedni. Ugyanez egy szokatlan környezetben, mint egy kiállítótér, még irreálisabb elvárás. Jobban meg kellene teremteni annak a lehetőségét, hogy intimebb módon, személyesen tudjon hatni, amit látnak. Szerencsésebbnek gondolom azt is, ha el lehetne jutni odáig, hogy minden gyerek csak egy képet nézzen meg, találja meg a kapcsolódást vele, de az akkor legyen egy mély és maradandó élmény, mint azt, hogy az egész kiállítást bejárjuk és befogadjuk – ez, valljuk be, felnőttként sem lehetséges.

A Reneszánsz 2018: művészettől a szívedig c. interaktív kiállítás Kínában (Fotó: Tan Qingju/Southern Metropolis Daily/Visual China Group via Getty Images)

De vissza a digitális ingercunamihoz! Ha mindent megtettünk, a gyerek nyitott és kíváncsi, esetleg érti is, amit lát, akkor sem valószínű, hogy sokáig elidőzik egy-egy festmény részleteit tanulmányozva, mert az agya nem ehhez szokott. Vajon nem kellene-e alkalmazkodnunk hozzá, és átalakítani a kiállítótereket úgy, hogy jobban emlékeztessenek a külvilág folyamatosan záporzó információtömegére?

„Azt hiszem, hogy a legtöbb, amit a gyerekért tehetünk, hogy ezeket a kétségeinket is megosztjuk velük, teljesen őszintén – mondja Soltis Miklós. – Beszéljük meg, találjuk ki, hogy mi legyen: kellenek-e múzeumok és kiállítások, vagy a jövőben erre nem lesz már szükség? A festmények és a szobrok hozzátesznek-e még a kultúrához? Ha igen, akkor miért fontosak? Persze, nekem azok, mert én képzőművész vagyok, de egy átlagembernek mit adhatnak? A válaszok így a gyerekekben fogalmazódnak meg, és a figyelmüket egy új irányba fordíthatják. Hirtelen személyes ügyükké, a saját dilemmájukká válik a kérdés.

Mindettől függetlenül persze, az lenne a jó, ha arról tudnánk beszélgetni, hogy milyen, amikor az embert átjárja az a tiszta energia, ami egy műalkotásból árad, és amit valószínűleg belehelyezett az alkotó, amikor elkészítette. És így sokkal érthetőbbé válik, hogy miért legyen ott az a kőtömb, amit Michelangelo farigcsált, és beletett mindent, amit ő akkor éppen tudott, érzett és közvetíteni akart – nem az értelmezés a lényeg, hanem az energia, amit az igazán fontos alkotások hordoznak. Ezért kell odamenni hozzájuk és élőben megnézni őket. Ez pedig olyasvalami, amit egy gyerek nagyon is ért – talán jobban is, mint a legtöbb felnőtt.”