„Apám hazajött minden délután, és eldőlt részegen. Ennyit érzékeltem belőle gyerekkoromban, hogy iszik, aztán alszik, aztán megint iszik és lefekszik aludni. Anyám ordított vele folyton, kiforgatta a zsebeit, hogy hátha maradt valami pénz bennük a kocsma után, de általában nem járt sikerrel. Apám nem bántott – legalábbis fizikailag nem. Csak akkor, gyerekként még nem tudtam, hogy a részegsége, mártírsága, felelősségkerülése milyen traumákat okozott, pont olyanokat, mintha minden áldott nap elvert volna” – meséli egy névtelenséget kérő nő, aki a ‘80-as években volt gyerek.
Elmondása szerint ő még a „szerencsésebbek” közé tartozik, mert az apja nem lett agresszív az alkoholtól, így „csak” lelkileg bántalmazta az alkoholizmusával. Most, a 40-es éveiben ismerte fel, hogy a legtöbb lelki problémájának, kapcsolati gondjainak a hátterében jó eséllyel az húzódik meg, hogy egy alkoholista szülővel nőtt fel.
Milyen érzés alkoholista családban felnőni?
A megszólalónk nincs egyedül, a mi generációnkban rengeteg gyerek nőtt fel alkoholfüggő szülő mellett, egy olyan világban, ahol még nem ismerték fel igazán ennek a jelentőségét és ártalmait. De milyen lehet, amikor alkoholista apával vagy anyával nő fel egy gyerek? Erre a kérdésre kereste a választ Anneli Silvén Hagströma és Ulla Forinder svéd kutatók longitudinális (hosszú távú) kutatása. A kutatók szerint a legnagyobb probléma, hogy az alkoholisták gyerekei titkolják, hogy mi történik a családjukban, annyira félnek a szégyentől és a megbélyegzéstől, így aztán nem is kapnak segítséget, árván állnak a nehézségekkel szemben. A kutatók jobban meg akarták érteni a gyerekek tapasztalatait, különös tekintettel arra, hogy milyen segítségre lenne szükségük, és milyen megküzdési stratégiákat alkalmaznak az alkoholista szülő mellett.
A vizsgálatban Hagströma és Forinder 19 hat és tizenegy év közötti gyerek történetét elemezte. A résztvevők az 1990-es években egy pszichoedukációs programban vettek részt, amely az alkoholfüggő szülőkkel élő fiataloknak szólt. A kutatók egy három részből álló interjúsorozatot végeztek. Az első interjún, közvetlenül a program befejezése után a kutatók megkérték a gyerekeket, hogy meséljék el az életük történetét úgy, hogy gondoljanak vissza a különböző nehézségekre, beleértve a szüleik alkoholfogyasztását, elhanyagolását és az erőszakot is. A gyerekeket két és hat évvel később másodszor is meginterjúvolták, majd a program befejezése után kilenc és tizenhárom évvel került sor a harmadik interjúra.
Az összes gyerek leírta, hogyan értette meg – már ötéves korában is –, hogy az alkoholfüggő szülő viselkedése megváltozott, amikor ivott, és hogy kialakult bennük a szülő „két arcának” képe: a „józan szülő” és a „részeg szülő”.
Hagströma és Forinder eredményei két fő következtetést hordoznak:
- Egyrészt a gyerekek kiszolgáltatott áldozatként definiálták magukat, akik kénytelenek voltak ellavírozni a szülő alkoholizmusában, amely gyakran súlyos elhanyagolást, családon belüli erőszakot és szexuális visszaélést is magában foglalt. Leírták, hogy tehetetlennek érezték magukat, és nem tudták, mit kezdjenek a szorongással, és később ébredtek rá, milyen óriási szükségük lett volna védelemre és gondoskodásra, amit nem kaptak meg egyik szülőtől sem.
- Másrészt a gyerekek magukra kompetens szereplőként is gondoltak, akik hatékony megküzdési stratégiákat dolgoztak ki, például megpróbálták csökkenteni a szülőjük alkoholfogyasztását, és felvették a „gondozó” szerepét.
Jelenet a To Leslie c. filmből
A sebezhető áldozat
Hagströma és Forinder tanulmányából az alkoholista szülők gyerekeinek interjúival egy kis bepillantást nyerhetünk, hogy milyen problémákkal kell megküzdenie egy alkoholista szülő mellett felnövő gyereknek. Az alkoholista vagy más szempontból diszfunkcionálisan működő családban a gyereknél máshogy fejlődik az érzelemszabályozás, károsodik az alapvető bizalom és biztonságérzet, ami aztán felnőttkorban az egész életére, emberi kapcsolataira negatív hatással lehet.
A kutatásban résztvevő gyerekek a szülők alkoholizmusa miatt elhanyagolva nőttek fel, verbális és fizikai erőszakot tapasztaltak, gyakran ehhez még jött szexuális visszaélés is az alkoholista családtag részéről.
A gyerekek az elhagyatottság érzésével, a szeretet és a gondoskodás hiánya miatti szomorúsággal és dühvel, illetve az alkoholista szülő két arcával való megküzdés miatti szorongással küzdöttek. Az elhanyagolás és az erőszak volt a legkiemelkedőbb és leggyakoribb, ami miatt áldozatnak érezték magukat.
Elhanyagolás
Dr. Vinita Mehta klinikai szakpszichológus az interjúkat elemezve azt találta, hogy a felnőtt gyerekek egybehangzóan arról számoltak be, hogy a részeg szülők nem gondoskodnak megfelelően a gyerekeikről. Egy Per nevű résztvevő (22 éves) például felidézte, hogy a családja soha nem evett normális időpontokban – lehetett az étkezés hajnali öt órakor vagy akár késő éjjel is. A gyerekkorát széttöredezettnek és elszigeteltnek érezte:
„Volt egy gyerekkori barátom, akivel sok időt töltöttem. Az ő szülei is alkoholisták voltak. Késő este kint lógtunk. Nem voltak szabályok, hogy mit nem tehetünk. Apám a barátaival ült, gyakran jöttek hozzánk is, amikor én ott voltam. Ha láttad őket ott ülni és inni, akkor leültél velük.
Egy kisgyereknek nem jó így ülni. Nekem kellett meggyújtanom apám cigarettáját.
Veszekedtek meg ilyenek, és ezt végig kellett hallgatni. Állandóan veszekedések, verekedés és dulakodás volt.”
Erőszak
A pszichológus azt is megállapította, hogy a gyerekek élettörténeteinek majdnem fele utalt verbális és fizikai erőszakra. Az erőszakos szülőt úgy írták le, mint aki túlságosan kritikus, megfélemlítő, és hajlamos az ellenük vagy más családtagok ellen elkövetett erőszakra. Vegyük például Eva (7 éves) visszaemlékezését: „Amikor anya bejön a szobámba, és azt mondja, hogy innom kell, azt mondom: »Nem!«. Aztán beleönti a vizet a számba, de akkor kiköpöm… De aztán úgy beleerőlteti a számba az innivalót, hogy majdnem elhányom magam.”
Fotó: Getty Images
Ellenőrzés
A gyerekek történeteiből az is kitűnik, hogy olyan stratégiákat dolgoznak ki maguknak, amiket speciálisan az alkoholista szülő által okozott kihívásokra tudnak használni. Hagströma és Forinder megállapította, hogy ezek a megküzdési stratégiák megváltoztak, ahogy a résztvevők gyermekből serdülőkké, majd a szüleiktől egyre függetlenebb felnőttekké váltak.
Minden résztvevő megpróbálta ellenőrizni, hogy mit és mennyit isznak a szülei – és előre jelezte, hogy mennyire fognak berúgni. A szakember szerint elképesztő, hogy a gyerekek megtanultak különbséget tenni az alacsony alkoholtartalmú sör, az erős sör, a bor és a szeszes italok hatása között az üvegek, dobozok vagy címkék azonosításával. A gyerekek hígították, elrejtették vagy kiöntötték az alkoholt is.
Julia (24 éves) így emlékezett vissza a kamaszkorára az alkoholista anyja mellett: „A középiskola nehéz volt… Anyával éltem, és állandóan úgy éreztem, hogy irányítanom kell őt. Amint rosszul érezte magát, én is elkezdtem rosszul érezni magam.
Egy nappal előtte mindig tudtam, hogy inni fog, ezért nem jártam iskolába.
Sokat vigyáztam rá, és azt hittem, meg tudom gyógyítani, hogy beteg, hogy újra jól legyen. Ugyanakkor annyira dühös voltam rá!”
Alkalmazkodás és gondoskodás
Az alkoholista szülők gyerekeire jellemző, hogy megpróbálnak alkalmazkodni, eligazodni a szülők viselkedésében, amikor az ivásból veszekedés vagy verekedés lesz. Ilyenkor a gondozó szerepébe kerülnek. Az interjúk során több gyermek leírta, hogy a szülő-gyermek kapcsolat megfordult, amikor a szüleik ittak, a gyerekek már óvodásként is átvették a szülői felelősségeket: feltakarították a hányást, levetkőztették és lefektették a szülőket, emlékeztették őket a gyógyszerek bevételére, segítséget hívtak, ha megsérültek a szülők stb. És mindezt megtették a kisebb testvérekért is, az idősebb általában igyekezett megvédeni a fiatalabbat a szülőktől is.
Eva (12 éves) például felidézte, hogy az idősebb testvére hogyan vigyázott rá és a kisebbik testvérükre, amikor a szüleik veszekedtek: „A bátyánk próbált minket nyugtatni, éppen mesét néztünk, amikor anya és apa elkezdett veszekedni odakint. Aztán hallottunk egy puffanást, és anya egyszerűen elájult. Amikor felébredt, ott feküdt a padlón, és ordított, úgy, hogy a tévében semmit sem lehetett hallani.
A bátyánk befogta a fülünket, mi meg csak ültünk ott és sírtunk. Rettenetes volt.
A gyerekek felelősséget vállaltak saját biztonságukért és jólétükért is, bizonyítva, hogy tisztában vannak saját érzéseikkel és szükségleteikkel. Mivel a gyerekek erőfeszítése, hogy csökkentsék a szülők alkoholfogyasztását általában kudarcra volt ítélve, így gyakran inkább elkerülték a részeg szülőket a beszámolók szerint. Benjamin (6 éves) például egy zseblámpával a ház alatti kis helyiségben rejtőzött el részeg apja elől, és várta, hogy az anyja hazatérjen a munkából. Azt mondta magának: „Ez egy ijesztő, sötét hely, ahová senki más nem merészkedik”.
Fotó: Getty Images
A kimondhatatlan kimondható
Az alkoholisták és más diszfunkcionális családok gyerekei el akarják kerülni a szégyent, ezért titokban tartják az otthon részegen őrjöngő szülőket, lenyelik a szorongást, és eltemetik magukban jó mélyre a történteket, mert azt gondolják – gyakran maguk a szülők utasítják erre őket –, hogy nem szabad kimondani. Ha szerencséjük van, akkor hamar ráébrednek, hogy pont a kimondhatatlan kimondása vezethet gyógyuláshoz, vagy legalább ahhoz, hogy ne az alkoholista szülők okozta traumák irányítsák őket.
Ebben tud például segíteni az ACA (Adult Children of Alcoholics, magyarul: Alkoholisták Felnőtt Gyermekei) önsegítő csoport, amelyet Magyarországon is több helyszínen, névtelenül és ingyenesen igénybe lehet venni, és amely az Anonim Alkoholisták csoportjaihoz hasonló alapokon működik. Az egyik legfontosabbat megkaphatjuk ezekben az önsegítő csoportokban: az érzést, hogy nem vagyunk egyedül.
„Az alkoholbeteg és szerhasználó szülők gyerekeihez hasonló tünetekkel és traumákkal élnek az egyéb módon diszfunkcionális (katonás, szadista, nárcisztikus, betegséget beképzelő vagy szexuálisan abuzáló) családokban felnövő gyerekek” – olvashatjuk a Töltsd velünk podcast Alkoholbeteg és diszfunkcionális családok gyerekei – ACA című epizódjának leírásában, melyben az ismert humorista, Kovács András Péter az egyik műsorvezető. Kovács András Péter már jó ideje viccet tud csinálni a saját gyerekkori traumáiból, amelyeket alkoholista apja mellett élt át, de nem csak a színpadon igyekszik segíteni a sorstársainak.
Az ilyen családokban van három kimondatlan alapszabály: ne bízz, ne érezz, ne beszélj. Nagyon be tud tokosodni, hogy semmilyen problémát nem akarunk megbeszélni
– mondta el az nlc-nek egy interjúban a humorista a 2022-ben megjelent Láthatatlan Árvák című novelláskötet kapcsán. – Az is érdekes, hogy egy darabig nagyon könnyen tudok kapcsolatokat teremteni, ezek épülnek egy bizonyos szintig, aztán nem tudok velük mit kezdeni, egy idő után behúzom a kéziféket. Nagyon sokan maradnak család nélkül, akik alkoholista szülő mellett nőttek fel, mert elmarják maguk mellől az embereket. Ha találnak egy normális párt, az unalmasnak fog tűnni, mert ahhoz vannak szokva, hogy az élet nem nyugodt, hanem kaotikus.”
Kovács András Péter nyíltan beszél arról, hogyan hat a mai napig az apja alkoholizmusa a jelenére, felnőtt kapcsolataira, hogy az önértékelése milyen csorbát szenvedett, és nem bírja jól kezelni a konfliktusokat, a kiabálástól pedig egyenesen lefagy. Mind olyan tünet, amit szinte minden alkoholbeteg mellett felnőtt gyerek túl jól ismer.
Szennyes-lista
Az ACA magyar honlapján olvasható az a Szennyes-lista, ami alapján elég jól be lehet azonosítani saját magunkon is, hogy vajon mennyire traumatizált a saját családunk. „Ezek olyan jellemvonások, amelyek – úgy tűnik – közösek bennünk, mivel alkoholista, vagy más módon rosszul működő környezetben nőttünk fel” – írják a honlapon. A lista 14 pontból áll, érdemes alaposan átolvasni, és ha sűrűn bólogatsz közben, mert szinte mindegyik illik rád, akkor keresd fel a közeledben lévő ACA csoportot, hogy az önsegítő csoport erejével a gyógyulás útjára lépj.
- Elszigetelődünk és félünk az emberektől, és a tekintéllyel rendelkezőktől.
- Hajszoljuk az elismerést, és közben elveszítjük önmagunkat.
- Megijedünk a dühös emberektől és bármilyen személyes kritikától.
- Mi magunk is alkoholisták leszünk és/vagy alkoholista, esetleg más függőségben szenvedő, például munkamániás partnert választunk, hogy kielégítse a mi beteges elhagyatottsági szükségletünket.
- Az áldozat nézőpontjából éljük az életünket, és szerelmi, illetve baráti kapcsolatainkban ezáltal válunk vonzóvá.
- Túlfejlett felelősségérzetünk van, és könnyebb másokkal törődnünk, mint saját magunkkal. Ez teszi lehetővé, hogy ne kelljen foglalkoznunk saját hibáinkkal.
- Bűnösnek érezzük magunkat, amikor nem hódolunk be másoknak és kiállunk magunkért.
- Kényszeresen hajszoljuk az izgalmakat.
- Összekeverjük a szeretetet a sajnálattal, és „szeretünk” embereket, akiket „sajnálhatunk” vagy „megmenthetünk”.
- Traumatikus gyerekkorunkból eredő érzéseinket visszafojtottuk és elveszítettük a képességünket arra, hogy érezzük vagy kifejezzük az érzéseinket, mivel az túlságosan fájdalmas (tagadás).
- Keményen bíráljuk magunkat, és nagyon alacsony az önbecsülésünk.
- Függő személyiségek vagyunk, rettegünk az elhagyatottságtól, és mindent megteszünk, hogy fenntartsunk egy kapcsolatot azért, hogy ne tapasztaljuk meg az elhagyatás fájdalmas érzését, amit átéltünk beteg emberekkel élve, akik érzelmileg soha nem voltak velünk.
- Az alkoholizmus családi betegség, és mi átvettük a betegség jellegzetességeit, pedig lehet, hogy sosem fogtuk meg a poharat.
- Az alkoholista hozzátartozója inkább csak reagál, semmint cselekszik.
