nlc.hu
Család

Kovács András Péter-interjú

„Gyerekként apám előtt mintha csak egy szellemként léteztem volna” – beszélgetés Kovács András Péterrel az alkoholfüggő édesapjáról

Egy nemrég megjelent könyv kapcsán beszélgettünk Kovács András Péterrel a szenvedélybetegségről, a delphoi jósda erejéről, a csak sejtett transzgenerációs traumákról, de kitértünk arra is, hogy lehet-e az egymillió alkoholista országában viccelni az alkohollal.

 „Apám két dolgot csinált negyven éven keresztül, vállalati sofőr volt meg masszív alkoholista. De ezt a kettőt nagyon ügyesen elhatárolta, mert délután négyig csinálta az egyiket, aztán ment vezetni.” Ezzel a felütéssel kezdődik Kovács András Péter egyik önálló estje, bizonyítva, hogy néha a legkomolyabb dolgokból is lehet „poént csinálni”. A humorista azonban már más megközelítésben is beszélt a nyilvánosság előtt édesapja alkoholfüggőségéről, nemrég pedig egy rendhagyó kötetben jelent meg két novellája a témában. A Máltai Szeretetszolgálat gondozásában megjelent Láthatatlan árvák egyszerre szép- és szakirodalom, Kovács András Péter mellett más alkotók is „vallanak” arról a gyerekkorról, amiben a napi sör vagy tömény fontosabb volt a szülő szemében mint ők és testvéreik. Hoffmann Kata klinikai szakpszichológus (maga is érintett, a könyv két története tőle származik) pedig szakirodalmi kitekintéssel látta el a novellákat. A humoristát és egykori „láthatatlan árvát” a könyv kapcsán kérdeztük.

Magyarországon az alkoholizmus népbetegségnek számít, becslések szerint ma is legalább négyszázezer gyerek él olyan családban, ahol az apa vagy az anya érintett. Mégis nagyon sokszor humorizálunk ezzel a fajta függőséggel. Mint szakmabeli, hogyan látod: humoros az egymillió alkoholista országában viccelni az alkohollal?

Az USA-ban szokták mondani a fegyvertartásról szóló viták kapcsán, hogy nem a fegyverek ölnek embereket, hanem emberek ölnek embereket. Ugyanígy nem az alkohol az, ami öl, butít és romlásba dönt, hanem annak a mértéktelen használata. Ha kivesszük a képletből az alkoholt, akkor is maradnak azok a mérhetetlen fájdalmak, amit tompítani akarnak ezzel a szerrel. Az alkohol mértékkel használva nagyon jó lazításhoz, szociális együttléthez, és ahogy lehet alkoholt inni, ugyanígy lehet az alkohollal viccelni. Ezt így gondolom, pedig apám ebbe halt bele.

De az alkohollal is úgy viccelek, mint minden mással: tisztában vagyok az ellenfél erejével. Rólunk, humoristákról sokat árul el az, hogy milyen ellenfelet választunk, mivel viccelünk. Van, aki a közélettel, más a párkapcsolatokkal. Én teljesen tudatosan választottam a humor csatamezőjén az ellenfelemet, és igyekszem úgy kézbe venni ezeket a témákat, hogy a vicces oldalukkal indítva szép lassan beviszem a közönséget a málnásba, és ők ott találják magukat szemben az ellenfél valódi erejével. A néző nyilván azért megy el egy humorista fellépésre, hogy nevessen, de én igyekszem ezen túl is gondolatokat adni, amit aztán mindenki helyezzen el saját magában. A művészet sem lehet konkrét, a humor sem mondhatja meg a nézőnek, hogy mit gondoljon.

Kovács András Péter

Fotó: Neményi Márton

Több beszélgetést meghallgattam veled, amiben édesapád szenvedélybetegségéről volt szó. Nagyon tudatosnak tűntél, aki már feldolgozta a történteket.

Próbálok ilyennek tűnni. De ez egy életen át tartó munka, bár szerintem jól állok benne.

Pontosabban mi az, amit fel kellett dolgozni, amit helyre kellett tenni?

Ha az ember ilyen családban nő fel, akkor önkéntelenül is azt tanulja, hogy az ő problémai nem igazi problémák, azok szóra sem érdemesek, sőt ő maga sem számít. Innen indulva kellene azt az önbizalmat felépítenie az embernek, amivel majd aztán menedzseli magát az életben. Én ebben még annyira nem vagyok jó, nem vagyok elég határozott, ha a saját dolgaimról van szó. Gyerekként apám előtt mintha csak egy szellemként léteztem volna, most nagyon tudatosan kell dolgoznom azon, hogy aktívan és formálóan legyek jelen a családomban. Nem arról van szó, hogy apám ivott és én nem fogok, rengeteg gyerekkori beidegződést kell újraírni.

Azt mondtad, nem kaptad meg azt a figyelmet gyerekként, ami megilletett volna. Lehetnek olyanok, akik ebből esetleg azt a következtetést vonják le, hogy édesapád nem szeretett téged.

Nem, ez nem így van. Nem gondolom, hogy a szerhasználók ne szeretnék a családjukat, csak valami közéjük és a szeretteik közé áll. Az alkoholbetegek azért isznak, hogy tudjanak érezni fájdalom nélkül. Létezik egy alapfájdalom, amit nem akarsz érezni, azért nyúlsz a szerhez. Akkor azt érzed, hogy újra élsz és érzel, de eltűnt az alapfájdalom. Sokkal könnyebb lesz a gyerekeiddel bolondozni, mert az öröm és a felszabadultság érzése megvan, de a fájdalom meg eltűnt. Csak a gyerek azt érzékeli, hogy nem apa van ott, hanem valaki egészen más.

Mi volt az a fájdalom, amitől édesapád szabadulni akart?

Ezt soha nem sikerült kiderítenem. Az ilyen családokban van három kimondatlan alapszabály: ne bízz, ne érezz, ne beszélj. Nagyon be tud tokosodni, hogy semmilyen problémát nem akarunk megbeszélni.

Kovács András Péter

Fotó: Neményi Márton

Van bármiféle sejtésed, megérzésed?

Apai nagymamám egy nagyon szikár asszony volt, el tudom képzelni, hogy apám mellette nem kapta meg azt a melegséget, amit aztán ő sem tudott megadni a saját gyerekeinek. Egy generációs ívet vélek felfedezni, de ez csak a saját feltevésem. Nagyon kevés rokonom van csak életben, és még felnőttként is nehéz egy nagy levegőt venni és kérdezni, hiába telt el húsz vagy harminc év. Idegenekkel erről sokkal könnyebb beszélni, mint a családdal, akikkel átéltétek az egészet. A nővéremmel sem hozzuk szóba soha egymás között, pedig jó a viszonyunk.

A Máltai Szeretetszolgálattal hogyan kerültél kapcsolatba?

Volt velem egy beszélgetés az UNICEF szervezésében, akkor esett szó először nyilvánosan a gyerekkoromról. Azt mondtam, hogy ha valaha lesz egy társadalmi ügy, amit felvállalok, akkor alkoholista szülő mellett élő gyerekeknek szeretnék segíteni. Pár hét múlva megcsörrent a telefonom, és Frankó András keresett a Máltaiaktól. A kötet ötlete idén tavasszal jött Hoffmann Katától. De nem tartom magamat szakértőnek, annyit teszek, hogy a meglévő ismertségemmel próbálom ráirányítani a figyelmet a problémára.

Két novellád szerepel a kötetben. Volt bármi fikció abban, amit írtál?

Semmi. Ennek a kötetnek pont az adja erejét, hogy mindenki őszintén és önazonosan ír a saját gyerekkoráról.

Nehéz volt leírni ezeket az emlékeket?

Igen, de jó terápiának bizonyult magam számára is. Az irodalomnak az a legnehezebb része, hogy fair legyél a szereplőkkel, hogy elfogulatlanul írjál. A delphoi jósdának sem az adta az erejét, hogy a jövőbe láttak, hanem tisztán látták azt, ami van. Ez a szemlélet volt a legnehezebb, de ezzel tudtam elfogultság, harag és torzítás nélkül visszagondolni a gyerekkoromra.  A kész szöveget megmutattam a feleségemnek, mert úgy éreztem, hogy ez olyan meghatározó része a személyiségemnek és az életemnek, amit neki én így még nem tudtam elmondani. Ő így értett meg pár alapvető dolgot velem kapcsolatban, rájött, miért viselkedem úgy bizonyos helyzetekben, mint ahogyan hatévesen az Erzsike Presszóban apukám mellett.

Kovács András Péter

Fotó: Neményi Márton

Ha édesapád még élne, megírtad volna ezeket a novellákat?

Igen. Nyilván úgy, hogy előtte megbékéltem volna vele, megbocsátottam volna neki. Életében ő soha nem kért bocsánatot, pedig a megbocsátásnak ez lenne az alapja. De szerintem közösen el tudtunk volna jutni idáig.

Érezte, hogy apaként sok mindent rosszul csinált?

Egész biztosan, ő egy nagyon érzékeny és okos ember volt, aki sokkal többre vihette volna. Mindenemet tőle örököltem, a humoromat, a verbális képességemet, az intuícióimat. Én ugyanolyan anyagból vagyok gyúrva, mint ő.

Ahogy beszélsz, abból úgy tűnik, hogy édesapád egy eltékozolt tehetség volt.

Igen, ez így van. Amit én elértem, az egy generációval előbb megtörténhetett volna. De édesapám lemondott magáról, az utolsó években különösen, ez volt a legnagyobb baj. Nagyon sok ilyen eltékozolt tehetség van most is.

Te miért nem lettél az?

Nekem más függőségeim voltak. A tanulásba temetkeztem, egyfajta munkafüggés már az általános iskolában kialakult. Gyerekként azt akartam, hogy ebben a rettenetes káoszban legalább velem ne legyen baj. Az egyetemi tanársegédi éveim is úgy teltek, hogy csak tanultam és dolgoztam, klasszikus értelemben soha nem voltam kamasz vagy fiatal. Nem buliztam, nem csajoztam, nem estem át egy csomó olyan dolgon, amin egy normális fiatal átesik, mert helyette ott volt a tanulás és a munka. Ez is egyfajta függés, de sikerült róla lejönnöm. Tudatosan kellett dolgoznom azon, hogy ne akarjak a jobbnál is jobb lenni, ne görcsöljek azon, ha valami nem sikerül, merjem elengedni a kontrollt és csak úgy jól érezni magamat a gyerekeimmel.

Kovács András Péter

Fotó: Neményi Márton

A novelláidhoz tartozó szakszövegben Hoffmann Kata többször is említi a társfüggőséget. E szerint az alkoholista párja nem áldozat, hanem részese a szenvedélybetegséggel együtt járó játszmáknak.

Ez engem nagyon mellbevágott, amikor olvastam, azóta is ezen morfondírozom. Édesapámat azt hiszem, jól helyre raktam magamban, most anyukám után kell nyomoznom. Gyerekkoromban sokszor bennem volt a gondolat, hogy ő miért nem markol fel engem és a nővéremet és miért nem hagyja ott apámat. De hova tudott volna menni a nyolcvanas években két gyerekkel? De ha jobban megkapirgáljuk, talán összetettebb a helyzet. Talán ott is van egy-két generációra visszamenőleg egy élmény, ami miatt anyukám egy függő ember mellett kötött ki.

A társfüggőségben élesen benne van, hogy a függő ember párja, ha szenved is, valamilyen értelemben mégis profitál a helyzetből.

Ez a profitálás kegyetlenül hangzik, biztos nem tudatos. Anyukám azt tudta a maga javára fordítani, hogy elmondhatta magáról, ő minden tőle telhetőt megtett. Ő úgy ült le este tízkor, hogy végigdolgozta a napot, a lakás ki van takarítva, a gyerekek cipői ki vannak pucolva, ő a maga részéről hátradőlhet. Egész nap robotolt, de kerülgette a forró kását szükségtelen pótcselekvésekkel, mint például a napi szintű porszívózás. Azzal tehetett volna a családért, hogy odaáll apám elé, és azt mondja, hogy ez nincs rendben, nézz rá a gyerekeidre, keressünk valami megoldást.

Te képes voltál a magad javára fordítani valamit abból, hogy alkoholista szülő mellett nőttél fel?

Aljas, de rengeteg gyümölcsét élvezem. Nem kívánom még egyszer, és nem kívánom senkinek, de van gyümölcse. A szorgalmam, a kitartásom, a terhelhetőségem nagyon jól jön a munkában.  A lojalitásomat is gyerekkoromból hoztam, mert ha ilyen helyzetben kell kitartanod a családod mellett, akkor utána nagyjából bárki mellett ki fogsz tartani. Gyerekként a szüleim minden rezdülésére figyelni kellett, innen jön az emberismert, és ezért vagyok türelmes. Én soha nem éreztem, hogy kikészülök a három gyerekem mellett. Ha az ember tizenhat évesen nagyjából a saját apjának az apja, akkor utána sokkal könnyebb egy csecsemő apukájának lenni, aki legalább cuki. Igazából a humor is innen jön, megküzdési eszköz volt. A feltűnési vágy a szeretethiányból jön, például a színészi pálya is tele van alkoholisták gyerekivel.

Kovács András Péter

Fotó: Neményi Márton

Azt hinném, az ilyen családban felnőtt emberek szeretnek inkább eltűnni, nem látszódni, például az alacsony önértékelés miatt.

Ez egy furcsa kettőség. Alapvetően én is introvertált vagyok, de ezt felülírja az elismerés, a szeretet utáni vágy. Az is érdekes, hogy egy darabig nagyon könnyen tudok kapcsolatokat teremteni, ezek épülnek egy bizonyos szintig, aztán nem tudok velük mit kezdeni, egy idő után behúzom a kéziféket. Nagyon sokan maradnak család nélkül, akik alkoholista szülő mellett nőttek fel, mert elmarják maguk mellöl az embereket. Ha találnak egy normális párt, az unalmasnak fog tűnni, mert ahhoz vannak szokva, hogy az élet nem nyugodt, hanem kaotikus.

Neked mégis sikerült.

Igen, de ehhez le kellett ülnöm és nagyon komolyan elbeszélgetni saját magammal. Meg kellett tanulnom rendesen kialakítani egy kapcsolatot, aztán értékelni és élvezni azt, merni megnyílni a másik előtt. Régen azt éreztem, hogy nekem folyamatosan érdekesnek kell lennem, folyamatosan méltónak kell lennem a másik szeretetére. Meg sem fordult a fejemben, hogy a szeretet csak úgy alapjogon járhat, nem kell folyamatosan fűteni azzal, hogy érdekes vagyok és vibrálok.

A probléma döbbenetesen nagy, majdnem egymillió alkoholista él Magyarországon. A társadalom vagy az intézményrendszer mit tehet értük és családtagjaikért?

Melegfelvonulás minden évben van, mert van egy eltökélt és határozott képviseletük, egy összetartó közösségük, akik megszervezik ezt. Maguk között beszélgetnek az ügyükről, így kifelé is tudnak kommunikálni róla. Alkoholista szülő mellett felnőtt gyerekek felvonulása soha nem lesz, mert mindenki a család erődjén belül tartja a témát, nem vállalja fel arccal. Amíg ez nem történik meg, a társadalom és az állam nem fogja problémaként kezelni. A téma nem divatos, úgy gondolják, nincs kihatással a GDP-re, így nincs állami alkoholstratégia, ahogy drogstratégia sincsen.

Néha eljátszom a gondolattal, hogy csinálok egy kampányt. Olyan közszereplőkkel, akik ezt vállalják, részegen beszélnénk az alkoholizmusról. Mindenki érezné, hogy ezt látni mennyire kellemetlen, mennyire kínos. De pont ezért nem lenne sikeres a kampány. Mert az emberek ezt látni sem akarják, ha pedig már ott van a szemük előtt, elfordítanák a fejüket, és hallgatnának róla. Pedig pont ez lenne a kampány lényege, hogy mindenki átérezze ezt a furcsa érzést, ami ma egymillió embert és a hozzátartozóikat érinti. De egy komoly tervem is van, egy függőségről szóló podcastet szeretnék indítani Ezt a műfajt az ember jellemzően egyedül hallgatja, ott intim módon magunkra maradhatunk a témával.

Édesapád évek óta nincs köztünk. Ha most mégis valamilyen csoda folytán itt lenne, mit mondanál neki?

Ezt most a bennem élő hatéves kisfiú mondja, de megkérdezném, hogy ugye büszke rám. Ha őszinték akarunk lenni, az egész pályafutásom erről szól, hogy a hatéves kisfiú keresi az apja elismerését.

Kovács András Péter

Fotó: Neményi Márton

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.