Nyugi, teljesen normális, ha nem tudsz mindenkinek megbocsátani

Ahhoz, hogy lezárd a múltat, arra van szükség, hogy megbocsáss mindenkinek – halljuk sokszor, ettől aztán belekerülünk egy negatív spirálba, mert vannak olyan tettek, melyeket nem lehet megbocsátani, így aztán önostorozásba kezdünk, hogy még erre is képtelenek vagyunk. Mariana Bockarova pszichológus kutató szerint nagy hiba, hogy ennyire elterjedt ez a nézet, mert inkább árt, mint használ.

A megbocsátás azt jelentené, hogy bármit követtek el ellenünk, bármilyen megcsalás, árulás, bántalmazás áldozatai vagyunk, el kellene engednünk az egészet akkor is, ha erre nem állunk készen lélekben. A kutató szerint, ha mélyen hiszünk abban, hogy az egyetlen megoldás minden fájdalmunkra a megbocsátás, akkor könnyen bűntudattal és szégyenérzettel találhatjuk magunkat szemben, amiért nem vagyunk képesek rá.

Vannak olyan helyzetek, amikor nem kell megbocsátani.

Bockarova szerint már csak azért sem, mert a személyiségünktől függ, mennyire vagyunk hajlamosak a megbocsátásra, így felesleges ilyen nagy elvárásokat támasztani magunkkal szemben, hogy mindenkinek mindent felejtsünk el, amit tett ellenünk.

Képünk illusztráció (Forrás: Unsplash/Toimetaja tõlkebüroo)

A megbocsátás attól is függ, hogy milyen maga a szituáció. Sokkal könnyebb például elengedni a sérelmeket, ha igazi megbánást látunk a másikon, mert ez azt sugallja, hogy képes a változásra, és legközelebb nem ismétli meg ugyanazt az árulást. Felelősséget vállal és levonja a tanulságokat, így pedig egyszerűbben vissza tudja nyerni a bizalmunkat.

Amikor azonban nincs megbánás, csak hibáztatás és láthatóan attól elégedett a másik ember, hogy nekünk fájdalmat okozott, akkor felesleges megbocsátani. El kell fogadni, hogy ez megtörtént velünk, és megbocsátás helyett inkább érdemes megszakítani ezzel az emberrel a kapcsolatot.

Az igazi nehézség a megbocsátásban az, amikor családon belül történik a szándékos bántás.

Bockarova a páciensei történeteiben gyakran találkozik olyan gyerekkori, családon, házasságon belüli traumákkal, bántalmazással, aminek az a vége, hogy a páciens azt mondja, hogy „tudom, meg kellene bocsátanom neki”. Ezekben az esetekben semmi szükség a megbocsátásra vagy akár csak arra, hogy megértsük, miért tette a bántalmazó, amit tett, sokkal inkább az kell, hogy a bántalmazóval elszámoljunk magunkban. El kell gyászolnunk a jó szülő, jó házastárs képét és szembenézni azzal, hogy szeretet helyett bántottak. Innen lehet aztán tervezni a továbblépést, nem a megbocsátást kell magunkra erőltetni.

A szakember szerint sok esetben a megbocsátás egészséges és szükséges, ő is szokta javasolni, de bizonyos helyzetekben sokkal nagyobb ereje van annak, ha nem bocsátunk meg, hanem inkább tanulnunk a történtekből és nem lépünk bele még egyszer ugyanabba a szituációba.