Tenerifén a helyi lakosok tüntetnek a turisták ellen. Velencében napidíjat számolnak fel a városba látogatóknak és limitálják azok számát, akik egyszerre ott tartózkodhatnak. Barcelonában rendelettel szabályozzák, hogy turisztikai célra ne adhasson ki akárki lakásokat. A korlátozások mögött ugyanaz a jelenség áll: néhány népszerű turistacélpont teljesen élhetetlenné kezd válni a vakációzók miatt.
Amikor a vendégszeretetet felülírja a túlélési ösztön
A jelenség olyannyira gyakorivá vált, hogy már hivatalos neve is van: overtourism, amelyet legpontosabban talán úgy fordíthatunk, hogy „túlturistásodás”. A kifejezést legelőször Freya Petersen ausztrál újságíró használta 2001-ben egy cikkben a Sydney Morning Herald hasábjain. A publicista írásában arra mutatott rá, hogy Pompeii-t lassan, de biztosan tönkreteszik az oda látogató tömegek, és a helyi önkormányzatnak nincs megoldása a problémára. Azóta több, mint 20 év telt el, és nemcsak maga a szó, de a jelenség is világszerte ismert lett és a legkülönfélébb helyeken okoz hatalmas gondot azok számára, akik turisztikai szempontból érdekes helyen élnek. Illetve: élnének, ha tudnának.
Prága (fotó: Neményi Márton)
Létezik turizmusellenes aktivizmus, és mint minden mozgalom, ez is átcsaphat szélsőségekbe. A szabadidejüket utazással töltők démonizálása természetesen túlzás, de az egészen biztos, hogy valamit muszáj tenni a világméretűvé váló probléma ellen, és egyáltalán nem biztos, hogy központi irányítással, rendeletekkel lehet ezt helyi szinten szabályozni, bár megfigyelhető, hogy a rossz kormányzás felerősíti a problémát. A turizmus korlátozása átmeneti bevételkiesést okozhat, amíg nem rögzül néhány év alatt az új szemlélet, és sok helyen, ahol a külföldi nyaralóktól származó pénz komoly tétel a költségvetésben, politikai kockázatot jelent a turistaprobléma.
Nagyon leegyszerűsítve: ha túl sokan jönnek, az baj, mert mozdulni sem lehet tőlük, ha túl kevesen, akkor pedig szorosabbra kell húzni a nadrágszíjat, és ez szintén gond.
A túlturizmus vitathatatlanul társadalmi jelenség is. Azokból az országokból, amelyek eleve túlzsúfoltak, és a személyes tér igénye kevésbé fogalmazódhat meg a hétköznapok során, ritkán hallani panaszt arról, hogy túl sok látogató érkezik: így is, úgy is tömeg van. Erre példa lehet Kína vagy India. De az ezeken a helyeken is jellemző, hogy a helyiek furcsállva fogadják a turisták viselkedését, és bántja őket, hogy nem veszik figyelembe a helyi szokásokat, például feltűnően öltözködnek, túl hangosak, olyan helyekre is szeretnének bemenni, amelyeket különféle, például vallási okokból nem látogathatnának, mindenhová magukkal viszik a háziállataikat. Egyes országok attól tartanak, hogy a turistaáradatban megbújhatnak olyanok is, akik kifejezetten ártó szándékkal érkeznek, így egyre inkább megnehezítik a beutazás és a tartózkodás feltételeit. Ez a folyamat hosszabb távon akár államközi feszültségekhez is vezethet.
Ki tehet róla?
A legegyszerűbb magyarázat szerint a túlturizmus abból adódik, hogy a turisztikai kereslet meghaladja a fogadó közösség teherbíró képességét. A turisztikai ellátási lánc, amely az utazási irodákból, közlekedési vállalatokból, szállodaláncokból áll, üzleti sikereket remélve serkenti a keresletet, és közben nem veszi figyelembe a hely adottságait. Mivel ezek a cégek legtöbbször olyannyira nem helyben vannak, hogy a nemzetközi központjuk más országban található, mondhatják – és sok esetben mondják is – hogy ez nem az ő problémájuk. A profit nagy része az övék, a terhek nagy részét pedig a lakosság viseli. Egyre gyakrabban az is előfordul, hogy aki életvitelszerűen élne valahol, annak a turistákra szabott árú bérleti díjakkal, éttermi árakkal, közlekedési tarifákkal kell számolnia, és a lakosság egyre kijjebb szorul a saját területéről, mert képtelen lépést tartani a módosabb külföldiek által felsrófolt árakkal.
Fotó: Neményi Márton
A probléma azért is összetett, mert az adott helyre érkező látogatók száma és vásárlóereje csak az egyik tényező, ami zavarhatja a helyi lakosokat. A másik az, hogyan viselkednek. Aki vakációzni megy, hajlamos azt érezni, hogy mivel pihen, és kiszakadt a hétköznapok fogságából, a nyaralás ideje alatt azt csinálhat, amit akar. Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy ha valahová elutazunk, ott vendégek vagyunk, ezért illik úgy is viselkedni, mintha bárki otthonába kaptunk volta meghívást: tisztelettel, udvariasan, nyitottan a számunkra ismeretlen felé.
Az a hozzáállás, hogy „örüljenek, itt költöm el a pénzem”, hosszú távon senkinek sem éri meg: sem a helyieknek, akik számára élhetetlenné válik a lakóhelyük, sem azoknak a látogatóknak, akik tényleg minden szabályt betartva érkeznének, de a korábbi rossz tapasztalatok miatt idegenkedést és elutasítást tapasztalnak.
Japánban például íratlan szabály, hogy tömegközlekedési eszközön nem illik telefonon beszélni, mert egy magánbeszélgetés túl intim ahhoz, hogy egy zsúfolt buszon mindenki hallja. A turisták ezt nem tartják tiszteletben, így egy idő után azt vehetik észre, hogy mindenki elhúzódik tőlük. A másik, ami miatt a japánok a legtöbbet panaszkodnak, az a szemét. Az ottani településeken nincsenek utcai szemetesek: mindenki hazaviszi magával azt a hulladékot, amit a nap folyamán termel, az elszállításért pedig fizet.
A jövő-menő külföldiek számára ez furcsa, ők nem szívesen hurcolják magukkal egész nap a csokipapírt és az üres műanyag palackot, ezért egyre gyakrabban lehet látni, hogy egy-egy kiszögellés, sövény, oszlop mellett vagy mögött trükkösen elrejtett kis szemétkupacok halmozódnak fel. Ezt aztán annak kell elszállíttatnia, akinek a háza mellett összegyűlik, különben büntetésre számíthat. Lássuk be: ha ez többször megtörténik valakivel, egy idő után nem fogja tárt karokkal fogadni a vakációzókat.
Fotó: Neményi Márton
Az utóbbi időben kimutathatóvá vált a közösségi média befolyásoló ereje az úti célok megválasztásában. Henning Werth biológus, aki a természetvédelem és a turizmus közötti optimális egyensúlyt kutatja a bajorországi Oberallgäu régióban, munkája során rendszeresen tapasztalja az Instagram és a TikTok nem feltétlenül áldásos hatásait. A környék egyik felkapott pontja a Schrecksee – egy festői, türkizkék magashegyi tavacska, amelynél a legforgalmasabb időszakokban naponta körülbelül 900 látogató fordul meg – percekre. „Az utazóbloggerek annak idején részletes leírást adtak mindenről – mondja Werth a Bayerischer Rundfunknak nyilatkozva –, és valódi ismeretterjesztő munkát végeztek.
Ezzel szemben most az a divat, hogy a turisták jönnek, csinálnak egy előnyös fotót egy poszthoz, és már mennek is. Esélyünk nincs a tájékoztatásra, a hely részletes bemutatására.
Igyekszünk ezért mi is a közösségi médián keresztül elérni az embereket, mielőtt még elindulnak csak azért, hogy elkészítsék a tökéletes szelfit.”
Mi hozhat változást? Például te!
Amellett, hogy néhány város kezd élhetetlenné válni a turisták özöne miatt, sok helyen a természeti környezetre is hatalmas terhelést ró az odalátogató tömeg. Nem is kell feltétlenül nagy dolgokra gondolni. Ha egy cseppkőbarlangban valaki ámulattal végigsimít a sziklák csillogó felszínén, az látszólag teljesen ártatlan dolog, sőt, akár még kedves gesztusnak is gondolhatjuk. Az emberi érintés viszont megváltoztatja a felület felvevőképességét: az a kis faggyú, ami a kezünkről a cseppkőre rakódik, vízlepergető hatású, és így az ásványi anyagok kevésbé rakódnak le.
Ha egy nap megfordul a helyszínen több turistacsoport is, és mindenki csak egy kicsit ér hozzá a cseppkövekhez, az teljesen megváltoztatja a hely érzékeny mikroklímáját, és a cseppkövek nem épülnek tovább, sőt, lassan pusztulni kezdenek.
Ez tényleg apróság, nem mérhető a síparadicsomok környezeti terheléséhez vagy a tengerpartok élővilágának megváltozásához, mégis jól mutatja, hogy milyen sok múlik az egyén tettein és felelősségérzetén. Iránymutatásként összegyűjtöttünk néhány dolgot, amit bárki megtehet, nem kerül különösebb erőfeszítésbe, és sokat segít a turizmus káros hatásainak csökkentésében.
Új helyek felfedezése
Sokszor automatikusan a legnépszerűbb úti célok közül válogatunk, pedig rengeteg olyan csodálatos hely van, amely nem kapja meg a megérdemelt figyelmet. Ezek ráadásul sokszor olcsóbbak, és kevésbé zsúfoltak is, mint a nyüzsgő turistaparadicsomok.
Egy nagyváros-egy kisváros
„Second city tourism”, azaz „második város-turizmus” a neve annak a szokásnak, hogy ha az ember ellátogat egy népszerű, sokak által kedvelt városba, akkor az utazás részeként egy kisebb települést is meglátogat ugyanabban a régióban. Varázslatos helyeket lehet így felfedezni!
Csökkentett sebesség
Itt az ideje a mennyiség helyett a minőségre koncentrálni! Az elmélyült, nézelődős nyaralás sokkal pihentetőbb, mint az egyik kiszemelt látványosságtól a másikhoz rohanás. És ha egy turista nem minden nap máshol bukkan fel, akkor ezzel csökkenti a környezeti terhelést: kevesebbet utazik, nem foglal naponta máshol szállást, és nem válik a Henning Werth által emlegetett Instagram-látogatóvá.
Fotó: Neményi Márton
Kommunikáció
Nem kerül semmibe megkérdezni a helyieket, hogy be lehet-e menni egy adott helyre, mit szabad fotózni és mit nem, vagy éppen, hogy hozzájárulnak-e, hogy róluk vagy a lakhelyükről készítsünk fényképeket. Ez segíthet abban, hogy az utánunk jövőket majd ne gyanakodva vagy elutasítóan fogadják.
Helyi vállalkozások támogatása
A nagy plázák mögötti vállalatok akkor sem fognak csődbe menni, ha kevesebben vesznek ott kávét vagy napszemüveget, a kisvállalkozások számára viszont minden egyes ügyfél számít. A turizmus akkor éri meg egy településnek, ha minden egyes lakosa érezheti, hogy jó, ha fellendül a forgalom. Érdemes ezért a kisebb üzleteket, vendéglátóhelyeket előnyben részesíteni!
Utazás csúcsidőn kívül vagy utószezonban
A főszezonon kívüli utazás kevésbé terheli a helyi közösségeket. Ráadásul így könnyebb elkerülni a nagy tömeget, és sok helyen olcsóbban is lehet szálláshoz jutni ebben az időszakban.
