„Végső elkeseredettségemben fordulok Önhöz. 8 éves kislányomnak dühkitörései teszik tönkre napról napra a családunkat. Már teljesen tehetetlenek vagyunk, szép szóval, kiabálással, semmivel sem érünk el nála eredményt. Különben kitűnő tanuló, semmi probléma nincs vele az iskolában. Itthon viszont nem bírunk vele. Ha valami nem úgy történik, ahogy ő szeretné, akkor csapkod, dühöng, sír. Semmi önuralma nincs. Ez nem csak itthonra igaz, ha megyünk valahova, ott is ilyen. Nagyon nagy hangulatingadozásai vannak, egyszer nagyon jó kedve van, aztán ha valami nem sikerül, akkor ideges lesz. Doktornő szerint mit tegyünk? Elvigyük gyermekpszichológushoz? Vagy a nevelési tanácsadóba? Tanácstalan vagyok. Kérem segítsen!”
Dr. Gyarmati Andrea: Megértem elkeseredését, de mindjárt elöljáróban van egy jó hírem: a helyzet nem reménytelen, és egyáltalán nem egyedi. Tudom, ez nem biztos, hogy vigasztalást jelent Önnek, Önöknek, amikor mondhatni „áll a bál”, de azért mégiscsak kis megnyugvást adhat esetleg, hogy nincsenek egyedül.
Majdnem minden kisgyereknek vannak dühkitörései 1-3 éves kora között. Ezt mondjuk a dackorszaknak vagy a nemek korszakának. Fontos időszak ez, hiszen a kisgyerek ekkor ismeri fel azt a képességét, hogy másoktól elhatárolódhat, és akaratát velük szemben érvényesítheti. Ha jól működik a dolog, ez segítheti abban később, hogy egyedi helyét elfoglalhassa a társadalomban.
A gyereknek szabályokra van szüksége (szerintem a felnőttnek is), amelyeket be kell tartania, és amelyekhez élete során igazodhat. Ha ezeket a szabályokat maguk a szülők sem tartják be, ha a szabályok zavarosak, egymásnak ellentmondóak, abból gond adódhat. Olyan családokban, ahol nincsenek szabályok, a gyerekek elbizonytalanodhatnak és agresszióval reagálhatnak.
Azt is meg kell tanulni, és bizony ennek megtanulása is jó esetben a családban történik, hogy a vágyainkat olykor vissza kell fogni és bizony néha kompromisszumokat is kell kötni.
Tehát a kisgyerek rájön, hogy önálló személyiség, és saját vágyai vannak. Ha valaki keresztülhúzza számításait, az érzékenyen érinti, kitöréssel reagál. Természetesen rendszerint a kitörés nem a szülő ellen irányul, hiszen az illető felnőtt túl nagy és erős a nyílt harchoz, de a gyerekben forr a méreg, ezért a földre veti magát és dühöng. Úgy is mondhatjuk: hisztériázik.
Vannak nagyon jó természetű, nyugodt gyerekek (és persze felnőttek is), akik amikor frusztrálttá válnak fáradtság, éhség stb. miatt, hirtelen rendkívül hevesen képesek reagálni, mások megmakacsolják magukat teljesen érthetetlen módon.
Ha megismerjük gyerekünket, és erre szerintem egy egész élet nem elég, terelgethetjük olyan irányban, ahol kifejezetten előnyére lehet az impulzív természet, vagy mutathatunk olyan utat, ahol megtanulja ezt jól kordában tartani.
Először is azon érdemes elgondolkozni, mi ellen tiltakozik a gyerek. Lehet, túl sok egymásnak ellentmondó utasítást kap. Lehet, hogy túl sok a teher rajta, de az is előfordulhat, hogy túl kevés és unatkozik, és így akarja felhívni magára a figyelmet. Lehet, próbálkozik, hol vannak a határok, és ha ezeket nem húzzuk meg egyértelműen, nincsenek tájékozódási pontjai, tovább feszíti a húrt, hogy legyen már egy pont, ahol azt mondjuk, elég.
Abban biztos vagyok, ha engedünk a hisztinek és beadjuk a derekunkat, az arra ad megerősítést, hogy ez a járható út, legközelebb is dühöngéssel fog próbálkozni, ha el akar érni valamit. Szerintem ez nem járható vagy célravezető megoldás.
A nyilvános dühkitörések a leghatékonyabbak, mert ott mindjárt az is számít, „mit fognak szólni a szomszédok”, amivel szerintem nem nagyon kellene foglalkozni. Tudom, könnyű mondani.
Veréssel, testi fenyítéssel ebben a helyzetben – és szerintem a nevelésben egyáltalán – abszolút nem érünk el semmit. Az ordítás ugyanannyira hatástalan, legfeljebb nevetségessé válunk a gyerek előtt. Az is az agresszió egyik formája.
A behódolás, könyörgés a kapituláció első jele. Aki könyörgőre fogja, az végül beadja a derekát, és hamarosan újabb dühroham lesz a „jutalma”!
Ezek a nem jó megoldások, viszont segíthet – ha nincs veszélyben a gyerek –, ha faképnél hagyjuk. Eredményes lehet az is, ha nem veszünk tudomást a cirkuszról, de ahhoz kötélidegzetre van szükség. Olykor ettől még halmozódnak is a rohamok, mielőtt a gyerek belátná értelmetlenségüket és hatástalanságukat. Meg lehet próbálni nyugodt időszakban alkut kötni, ez segíti a kompromisszumkötés elsajátítását is.
Végül, és szerintem ez az egyik legjobb módszer, teremtsünk olyan helyzetet, ahol megélheti azt, amit ő csinál velünk. Ez olykor elfújja a gondokat.
A gyereken segíteni kell, ebben biztos vagyok. Ha úgy érzi, pszichológust is igénybe venne, nincs abban semmi szégyellnivaló.
